Bolgár György a perifériára szorításról, újságírói szerepről, Kádár és Orbán világáról
Utálják és szeretik, megvetik és rajongják, de akár így, akár úgy, Bolgár György évtizedek óta a honi rádiózás meghatározó hangja. Az immár csak online hallgatható Klubrádió műsorvezetője elárulta, miért bízott az ellenzéki összefogásban, és hogy miért nem bízik Orbán bukásában.
Műsora után, a Klub-rádió kényszerből új szerkesztőségének egyik szobájába húzódunk beszélgetni. Ahogy az egyik haldokló neoncső villódzó fényében körbekukkolok, nyilvánvalóan sokkalta puritánabb a miliő.
– Milyen most klubrádiósnak lenni?
– Kettős. Az ember egyrészt örül, hogy ilyen körülmények között, az elszánt kormányzati gyilkossági szándék ellenére is élünk, miközben van tízezer ember, aki hajlandó pénzzel támogatni minket. Egyébként ezekben a meglehetősen kedvezőtlen időkben minden eddiginél több pénzt kaptunk. Pedig amikor Arató András vezérigazgató kitalálta, hogy ez a megmaradásunk egyetlen útja, szkeptikus voltam. És lám, nem nekem lett igazam. Szerencsére. Jó érzés, hogy a magyar társadalom egy részében mindennek ellenére ott a függetlenség iránti vágy, no és az elszántság. Másrészt tökéletesen bejött, amit Orbán még 2009-ben a centrális erőtérről mondott, miszerint a másként gondolkodókat a perifériára kell szorítani. Nagyon pontosan kijelölte a helyünket, és noha nem gázol el bennünket a rendőrség, nem fenyegetnek minket, mégiscsak a perifériára szorultunk. Amíg frekvencián eljutottunk naponta 150-200 ezer emberhez, még lehetett olyan érzésünk, hogy jelentősebb társadalmi réteget érünk el, ami felerősíti a mondanivalónkat.
– És jelenleg?
– A műsoromat adott pillanatban 15-17 ezer ember hallgatja, ami ebben a műfajban, ezen a platformon fantasztikus szám, összességében pedig 50-60 ezer napi rendszeres hallgatóról beszélhetünk. Csak hát a Magyar Rádióban, ahonnan jövök, délutánonként 600 ezres tömeg figyelte a beszélgetéseimet. De ez nem önsajnálat, egyszerűen csak más az ember perspektívája.
– Egyébként, hogy a rádió online lett, átalakította a közönséget?
– Át, de jó értelemben. Nem váltunk budapesti rádióvá, inkább feltűnően sok a külhoni betelefonáló. Szóval nemzetközibbé lettünk, ami logikus, hiszen a külföldön élő magyarokat frekvencián nem érhettük el.
– Ha már frekvencia: a Fidesz szerint a Klubrádió hibát hibára halmozott, ezért veszítette el műsorsugárzási lehetőségét.
– Hogy követtünk el hibákat? Igen. De milyen súlyúakat? A mi bedarálásunk, mondhatni, a szokásos forgatókönyv szerint történt, hiszen úgy alakították a törvényi szabályozást, hogy a legpiszlicsárébb apróságokkal bárkit bármikor lehetetlenné lehet tenni. Ha például egy csatorna pontatlanul határozza meg, hány darab zeneszám volt magyar és külföldi, netalán késik a jelentéssel, az már hibának számít. Ha kétszer elköveti ugyanezt vagy hasonló főbenjáró bűnt, visszaesőként már bukja is a frekvenciáját. Ez vicc, csak az embernek nincs kedve nevetni. De ha nem ezt, találtak volna más ürügyet, mert a lényeg az volt, hogy a Klubrádiót ki kell nyírni. Szóval a valódi hibát ott követtük el, hogy a kormányzatnak nem tetsző tartalmakat készítettünk. Miközben mindig törekedtünk arra, hogy a kormány és a Fidesz képviselőit is megszólaltassuk. Ahogy most is. Mondjuk, meg is kapjuk érte a magunkét.
– A jó öreg tábormentalitás?
– Olyasmi. Hogy miért kell még itt is ezeket a figurákat hallgatni. Vagy, hogy miért nem végeztem ki, fektettem két vállra, döngöltem őket a földbe. Csak hát újságíróként nem ez a feladatom: a műsorban nem fogom meggyőzni a fideszes politikust, de fel akarom tenni azokat a kérdéseket, amelyeket máshol valószínűleg nem kap meg, még akkor is, ha pontosan tudom, hogy mit fog válaszolni. Viszont meg tudom mutatni, hol sántít az érvelés, mi az elmondottakban a csúsztatás vagy a hazugság.
– Az újságírói szerepről jut eszembe egy másik szerep: Baranyi Krisztina helyesen cselekedett az ATV stúdiójában, amikor előbb lepropagandistázta, majd levegőnek nézte a Pesti Srácok munkatársát?
– Sokat gondolkodtam rajta, hogy hasonló helyzetben mit tennék. Talán az lett volna a helyes, ha a polgármester asszony azt mondja a kormánypárti kérdezőnek: ha a szerkesztősége nevében itt és most a nyilvánosság előtt bocsánatot kér, akkor hajlandó vagyok szóba állni önnel. Abban viszont Baranyi Krisztinának mindenképpen igaza volt, hogy felhívta a figyelmet egy súlyos problémára. Mert nem lehet így bánni a közéleti szereplőkkel, még ha nekik többet kell is elviselniük.
– Valóban nem ezek az újságírás legfényesebb napjai. Talán ezért is hallom az idősebb kollégáktól egyre gyakrabban, hogy úgy érzik, a nyolcvanas évek közepétől a Kádár-rendszer médiája is szabadabb volt, mint amit most átélhetünk.
– Ez nem igaz. Az érzést magyarázhatja, hogy a Kádár-rendszer nagyon lassan, óvatosan és visszaesésektől terhesen, de fokozatos, lassú nyitásra kötelezte el magát. Reformok, Nyugathoz való közeledés, kicsit több szabadság az embereknek, kicsit több lehetőség a kultúrának, a sajtónak. Ebből származott az érzet, hogy kinyílik a világ, és beszüremkedik némi fény, de közben azt gondoltuk, hogy a rendszer örökre marad, legfeljebb valamelyest jobb lesz. Akik tehát akkoriban és most is a médiában dolgoznak, joggal úgy érezhetik, hogy fordított az irány, nem érvényesül a szabadság, hisz nem hagyják őket szóhoz jutni, megkötik a kezüket, nem kapnak válaszokat, és ugyan leírhatnák a véleményüket, csak már nincs hol. De azért sokkal több volt a tilalom. Ma például elmondhatom, hogy Orbán Viktor gazember, és nem visz el a rendőr. Legfeljebb leköpnek az utcán.
– Volt ilyen?
– Ennyire durva nem, sőt amíg az ATV-ben gyakran szerepeltem, rengetegen megismertek az utcán, de leginkább csak támogató pillanatokra emlékszem. Egyszer mondta egy asszony a cukrászdában, hogy mennyire gyűlöl.
– Ez valóban már-már polgári kaland. No, és az interneten?
– Nem olvasok kommenteket. A Facebookra sem regisztráltam, az információkat megszerzem a hagyományos módon. Amúgy meg a virtuális vállveregetésre, gyűlölködésre egyszerűen nincs időm.
– Hirtelen nagyot ugrottunk az időben, de visszatérve a Kádár-rendszerre: egy diktatúrában nem érvényesülhet a média hatalmat ellenőrző funkciója. Viszont akkor mi volt az újságírók, az újságírás szerepe?
– A sajtó szerepe akkor is és most is: bemutatni és megismertetni a világot, hogy milyen körülmények, szabályok, emberek között élünk. Amit említ, az a Kádár-rendszerben szinte lehetetlen volt, mert ki tudta ellenőrizni az MSZMP-t, a Központi Bizottságot vagy a kormányt? Az újságíró biztosan nem. Közvetve viszont működhetett: 1971-ben indult az Azt beszélik című műsorom, amelyben hivatalos nyilvánosságban tabunak számító, de a közvéleményt foglalkoztató témákat dolgoztunk fel. Amikről az utcán beszéltek, de a médiában amúgy nem.
– Például, hogy mikor mennek ki az oroszok?
– Ezt, ha akartam volna sem dolgozhattam volna fel. Hétköznapibb ügyekkel foglalkoztunk, például a kábítószerfogyasztás terjedéséről, amiről amúgy nem volt ildomos műsort készíteni. Nem tiltották, csak nem örültek, ha előkerült.
– Hogyan reagált minderre a hatalom?
– A rádió ilyen szempontból kedvező helynek számított. Részben a vezetése miatt: Hárs Istvánnak komoly háttere volt a pártban, így akár még vitázhatott is a főnökeivel. Ráadásul a Kossuth, a Petőfi és a Bartók akkora műsorfolyamot jelentett, amit egyszerűen képtelenség lett volna folyamatosan figyelni és kontroll alatt tartani, úgyhogy elég sok minden átcsúszott a szigoron. És az is sokszor előfordult, hogy úgy álltak hozzá a pártközpontban: hát nem mindegy, hogy este tizenegykor miről beszél a stúdióban néhány értelmiségi? Az számított, hogy a reggeli meg az esti krónika megfelelően képviselje a párt politikai irányvonalát. A televízió már más tészta, az szó szerint mindig szem előtt volt.
– Az jár a fejemben, hogy ha visszagondol a pályafutására, akkor ezt a valamelyest lázadó képet látja magáról, miközben a Fideszben és környékén leginkább úgy emlegetik: Bolgár, a vén kommunista.
– A vén jelző nyilván nem esik jól, de mit tegyek, a koromat nem tagadhatom le. Mint ahogy azt sem, hogy a pártállam munkatársa voltam. Viszont úgy hiszem, hogy a lehetőségekhez képest tisztességesen csináltam. Egy fogadalmam volt, hogy a szocializmus szót soha nem használom és nem írom le. Mert amiben éltünk, az minden volt, csak nem szocializmus.
– Érdekes kihívás az úgynevezett szocializmusban. És milyen szinonimákat használt?
– Körülírtam a fogalmat. Amikor publicisztikát fogalmaztam, az volt a sorvezetőm, hogy több szabadságra, nyilvánosságra, gyorsabb nyitásra van szükség. Ismertük a határokat és a kereteket, de azt gondoltuk, hátha lehet feszegetni őket. Hogy jobb a többpártrendszer, nem mondhattuk ki, azt azonban igen, hogy legyen több vita, vonják be a nyilvánosságot, amikor eldől, hogy mikor, hogyan és merre megyünk tovább.
– Most viszont ismét jöjjünk közelebb a jelenhez. Újságíróklub?
– Kihagyhatatlan. Ifjabb újságíróként számomra is meghatározó műsor volt.
– Gondolom, mert a másik oldalról nézte.
– Természetesen.
– De ha most visszanézné, vagy csak visszagondol rá, milyennek tartja a műsort?
– Fontos produkció volt, hisz korábban senki sem jelentkezett hasonlóval. Mondhatni, műfajt teremtettünk. Ugyanakkor sokszor éreztem, hogy túl gyakran értünk egyet. Stílus- és nézetbeli különbségek előfordultak, ám több valódi vita jobb lett volna. Egy ilyen jellegű műsorban engem a vita érdekel. Nem az számít, hogy nekem legyen igazam, és simán előfordulhat, hogy nincs is, de ha megjelenik valami új szempont, az akár meg is változtathatja az ember véleményét. Szóval igazából konfrontatívabb, vitatkozósabb műsort képzeltem el.
– Miközben azt mondták önökről, hogy túlságosan elfogultak.
– Mint mondtam, nagyjából egy álláspontot képviseltünk, ennyiben elfogultak voltunk, hisz a baloldali-liberális megközelítés volt mindhármunk megközelítése.
– Jelenleg is ez az értékrendje?
– Ha mindenképpen el kell helyezni magamat, akkor inkább a nyugat-európai értelemben vett szociáldemokrata-liberális jelzőt említeném.
– Csak azt nem értem, hogy maradhat baloldali, aki végigélte a Kádár-rendszert, ráadásul az átlagosnál mélyebb rálátással.
– Mert a Kádár-rezsimet nem nevezhetjük baloldalinak; álkommunista, és semmiképpen nem demokratikus rezsimként működött. Amiben Kádár jobbnak bizonyult a kortársainál, hogy engedett némi szabadságot, csöppnyi liberalizmust. A szocdem felfogás megőrzi az értékes hagyományokat, ugyanakkor nagyobb társadalmi egyenlőségre és a szolidaritás megteremtésére törekszik. Ahol egyesek százmilliárdos vagyonnal, emiatt hatalmas befolyással bírnak, miközben tömegek szó szerint nincstelenek, az nem lehet igazságos rendszer. Ha mintát kell mondanom: a skandináv típusú demokrácia a legélhetőbb, legemberibb berendezkedés a világon.
– Itthonról is tudna mintát említeni?
– Nehéz ügy. Az a probléma, hogy az ellenzéki pártok kerülik az ideológiát. Például, hogy a Demokratikus Koalíció balközép liberális pártnak gondolja magát, elvileg jó. Csak a mindennapi gyakorlatukban nem mindig ezt látom. Ugyanakkor az MSZP évekig lényegében ilyen politikát folytatott, ám ez sem vezetett különösebb eredményre. A Momentum sem ide, sem oda centrumliberalizmusával nem tudok mit kezdeni. Szimpatikusak ugyan, de még ők maguk sem döntötték el, hogy merre van az arra. A Párbeszéd hasonló felfogású, mindez vegyítve a szimpatikus zöldgondolattal, csak nem látok mögötte pártot.
– Mindezek dacára hitt az ellenzéki összefogásban?
– Láttam a rengeteg buktatót, de bíztam benne, hogy az összefogás képes kiküszöbölni a legsúlyosabbakat. Egyrészt, hogy az összeállásuk semlegesítheti a Fidesz által kreált választási rendszer aljasságait, másrészt, hogy a közös miniszterelnökjelölt elhalványíthatja a Gyurcsány-jelenséget. Ám Gyurcsány Ferenc hiába lépett hátra kettőt a kampányban, ami közben kifelé úgy tűnt, mintha szembefordult volna Márki-Zay Péterrel, a kormányzati propaganda újfent sikerrel vetette be a Gyurcsány-fegyvert. És azt is gondoltam, ami egyébként részben bejött, hogy a Jobbik képes lesz integrálódni. A Jobbikot borzasztó alakulatnak tartottam a Magyar Gárda létrehozásának pillanatától, viszont az, ahogy eltávolodtak a szélsőségektől, a magyar közélet óriási nyeresége.
– Hát, a legutóbb mért egy-két százalékos támogatottságukkal talán ők ezt némiképp másként látják.
– Elporladtak, mert kiderült, hogy szélsőséges pártból képtelenség középre húzó néppártot formálni. Részben ez okozta az ellenzék bukását, a kemény mag ugyanis zökkenőmentesen pártolt át a Fideszhez vagy csatlakozott a Mi Hazánk táborához. De Márki-Zay Péter hibái is benne voltak a vereségben. Ha ő erőteljesebb, ugyanakkor szerethetőbb személyiségnek mutatkozik, akkor talán a Jobbik- és a Gyurcsány-probléma is háttérbe szorul.
– Mindenesetre a se veled, se nélküled csalódása lett a végső tanulság. Meg a kérdés, hogy egyáltalán leváltható a Fidesz?
– Mindig vitatkoztam Bauer Tamással, aki hosszú évek óta mondogatja, hogy jelen keretek között a Fidesz hatalma megingathatatlan. Kezdem elhinni. Olyat soha nem mondanék, hogy nincs remény, de egyre nehezebb elképzelni, miként sikerülhetne a kormányváltás. Egyetlen utat látok, ha kiemelkedne egy olyan személyiség, akinek megvan a politika érzéke, képes összefogni az ellenzéket, tud szólni a választókhoz, meg is értik, sőt, elhiszik neki, hogy pontosan tudja, mit kell cselekedni.
– Többektől hallani hasonlót, de ez nem szimpla csodavárás? Képzeljük el, hogy megszületik a honi politika szuperhőse, vajon nem taposnák azonnal vissza, lőnék szét úgy a kormányzati, mint az ellenzéki térfélen?
– Magam is kevés esélyt látok, csakhogy nincs más lehetőség. A valódi kérdés inkább az idő, hogy hány kétharmad kell még az ellenzéki oldal totális átalakulásához.
– Mit tippel, mikor történhet meg?
– Amikor Orbán Viktor elveszíti a kontrollt.
– Aminek egyelőre az égvilágon semmi jele.
– Orbán ügyes politikus, aki még a gazdasági válságból is tud előnyt kovácsolni. Nincs ebben semmi trükk, a propaganda sztorija arról szól, hogy ő az egyetlen, aki megoldja ezt is. Persze előfordulhat, hogy csak kilencvenévesen vonul vissza az aktív politizálástól, és addig a NER marad az egyetlen sikeres politikai alternatíva. Az Orbán-rendszer tökéletesen és véglegesen kiépült, ilyen szilárd berendezkedést egyetlen másik demokráciában sem találunk. Tudatos építkezés volt, nem véletlen, hogy elsőként a médiatörvényhez nyúltak, tudták, hogy szükség lesz a propagandára. Ráadásul nem vacakolnak az elvekkel, a politikájukat a napi szükségletekhez igazítják, ami hétfőn fehér volt, kedden már fekete, ha erre van szükség. Az apparátus pedig hatékonyan juttatja el a közönséghez az üzeneteket és azok magyarázatait.
– Nem túl rózsás jövőkép.
– Valóban. De semmi sem tart örökké.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 2. számának (2023. január 13–19.) nyomtatott változata.
