Ma viszont egy új transzatlanti koalíció vezetőjévé növi ki magát, ezúttal az USA nélkül – sőt, Amerika ellenében.
A középhatalmaknak össze kell fogniuk, mert „ha nincs helyed az asztalnál, az étlapon végzed” – figyelmeztetett Kanada miniszterelnöke. Beszéde talán nem volt magával ragadó, de egy Davosban vendégszereplő államfőtől meglepően őszintére sikeredett.
– Nap mint nap ráeszmélünk, hogy a nagyhatalmi rivalizálás korában élünk. Hogy az erősek azt teszik, amit akarnak, a gyengék pedig elszenvedik, amit muszáj – foglalta össze Mark Carney.
Nem mondta ki, hogy ki rombolta le ezt a rendet, de a hallgatóság körében valószínűleg senkinek sem volt kétsége: az USA elnöke, aki egy éve vámokat vet ki a szövetségesekre, kritizálja Európát annak állítólagos civilizációs összeomlása miatt, és a nyugati féltekét saját befolyási övezetévé nyilvánította. Másnap Donald Trump kijelentette, hogy mégsem alkalmaz erőt Grönland elfoglalásához. De nem tudni, hogy egy hét, egy hónap vagy fél év múlva nem tér-e vissza az ötlethez.
Ha nincs Trump, Mark Carney valószínűleg még mindig bankár lenne, esetleg az ellenzék vezére a kanadai parlamentben. Ma viszont egy új transzatlanti koalíció vezetőjévé növi ki magát, ezúttal az USA nélkül – sőt, Amerikával szemben.
Mark Carney 1965-ben született Fort Smith-ben, Az Északnyugati Területen található kisvárosban, amelyet főként őslakosok laknak. A leendő miniszterelnök apja egy katolikus iskola igazgatója volt – egyike azoknak az intézményeknek, amelyek küldetése az őslakos lakosság „civilizálása” volt. Négy évtizeddel később Stephen Harper miniszterelnök bocsánatot kér majd azokért a rendszerszintű sérelmekért, amelyeket ezeknek az iskoláknak a diákjai elszenvedtek. Carney pedig a kampányban elhatárolódik apja kijelentésétől, akinek egyszer kicsúszott a száján, hogy „kulturálisan elmaradott” gyerekeket tanított.
1971-ben a Carney család Edmontonba, Alberta tartomány fővárosába költözött. Tizenévesként Mark elkötelezett liberális volt, ami megkülönböztette őt a konzervatív Albertában. A középiskolában hokizott, és ez a sportösztöndíj tette lehetővé számára a harvardi tanulmányokat. Anglisztikát és matematikát készült tanulni, de John Kenneth Galbraith – négy amerikai elnök tanácsadója, az állami beavatkozás és a gyengébbek érdekében erősen szabályozott kapitalizmus híve – előadása után a közgazdaságtan mellett döntött.
A Harvard ijesztő lehetett egy északi sarkkör közeli, kétezres lélekszámú városkából jött fiúnak, aki a diákétkezdében végzett mosogatással egészítette ki az ösztöndíját. De Carney annyira jól feltalálta magát a milliomos csemeték között, hogy meghívták az elit A.D. Clubba. Állítólag már akkoriban politikai karriert jósoltak neki.
A Harvard után az Oxford következett, ahol közgazdaságtanból doktorált, és megismerte feleségét, a szintén közgazdász Diana Foxot. Mondják, hogy az első randevún Carney közölte, hogy szándékában áll visszatérni Kanadába és a kormánynak dolgozni. Karrierjét azonban a magánszektorban kezdte, konkrétan a Goldman Sachsnál, a világ második legnagyobb befektetési bankjánál. Megfordult a tokiói, bostoni, londoni, New York-i és torontói irodákban, egyre magasabb és jobban fizetett beosztásokban. Egy leendő miniszterelnök önéletrajzából azonban nem hiányozhat a közszolgálati tapasztalat, így Carney 2003-ban átigazolt a Bank of Canadahoz. Öt évvel később az intézmény történetének legfiatalabb elnöke lett.
Közvetlenül ezután tört ki az 1930-as évek óta nem látott legnagyobb pénzügyi válság. A bankok – köztük Carney korábbi munkaadója, a Goldman Sachs is – túl könnyen adtak kockázatos jelzáloghiteleket gyenge hitelképességű személyeknek, és amikor az ingatlanpiaci buborék kidurrant, a globális pénzügyi rendszer kártyavárként omlott össze. Carney ekkor alapozta meg hírnevét, mint a „válságok embere”: csökkentette és alacsony szinten tartotta a kamatlábakat, sikerült megnyugtatnia a piacokat. Kanada bizonyosan kevésbé szenvedte meg a válságot, mint déli szomszédja.
2012-ben a kanadai liberálisok szétzilált állapotban voltak. A konzervatívok már hat éve kormányoztak, és nem látszott esély a váltásra. A Liberális Pártnak új vezetőre volt szüksége. Carney hajlott volna rá, de Justin Trudeau megelőzte: fiatalabb volt, sármosabb, ráadásul olyan névvel rendelkezett, amely a kanadai politikában még mindig sokat nyomott a latban. Carney reálisan mérte fel az esélyeit, és arra a kérdésre, hogy elindul-e a liberálisok vezetéséért, odavetette: „Talán inkább cirkuszi bohóc lesz belőlem”.
Trudeau megnyerte a választásokat – a párton belül és az országosat is –, Carney pedig Londonba távozott. 2013-ban első külföldiként a Bank of England feje lett. A média „banki rocksztárnak” nevezte és George Clooney-hoz hasonlította. A Time magazin ezt írta: „A jegybankárok ritkán fiatalok, jóképűek és sármosak, de Carney az – és emellett elképesztően intelligens”.
Volt és jelenlegi beosztottai – rendszerint névtelenül – hozzátették, hogy Carney követelőző főnök, nem tűri az inkompetenciát és a mellébeszélést, és nem habozik hangot adni elégedetlenségének. Temperamentuma kissé robbanékony, önbizalma pedig akkora, hogy több embernek is elég lenne. Ismerősei állították, hogy tud bűbájos és szórakoztató lenni, de nincs türelme azokhoz, akik nem felelnek meg az elvárásainak. És hogy a hatalom jobban lázba hozza, mint a pénz.
A Bank of England fejeként ismét viharos vizeken kellett navigálnia az ország pénzügyeit: 2016-ban a britek népszavazáson a kilépés mellett döntöttek. Carney úgy vélte, a Brexit hiba, és figyelmeztetett a gazdasági következményekre. A népszavazás utáni napon azonban biztosította a közvéleményt, hogy a font erős, a pénzügyi intézmények pedig stabilak maradnak.
2020-ban távozott a Bank of Englandtől. Az ENSZ klíma- és pénzügyi különmegbízottjaként a fenntartható fejlődést szolgáló befektetéseket népszerűsítette, és figyelmeztette a politikusokat és a piacokat a klímakatasztrófával kapcsolatos végzetes rövidlátásra. Megírt – állítólag egyedül – egy vaskos kötetet „Value(s)” (Érték/ek) címmel, amelynek alcíme: „Közgazdász útmutató mindenhez, ami számít”.
És várta a lehetőségét a politikában.
Ez 2024-ben jött el. Az emelkedő megélhetési költségek és a növekvő bevándorlási kvóták miatt a kanadaiaknak elegük lett a liberálisokból: decemberben a közvélemény-kutatások már csak 16 százalékos támogatottságot mutattak nekik. Január elején Trudeau lemondott a párt és a kormány vezetéséről. A konzervatívok vezetője, Pierre Poilievre – az ökológiai szabályozások és a kontrollálatlan bevándorlás ellenfele – valószínűleg már a függönyök színét válogatta a miniszterelnöki dolgozószobába: 25 százalékpontos előnye volt a liberálisokkal szemben.
Ekkor lépett a képbe Donald Trump: röviddel a Fehér Házba való beköltözése után 25 százalékos vámot vetett ki Kanadára, és kijelentette, hogy az országnak az USA 51. államává kellene válnia. A kanadaiak a hazafiság és a nemzeti büszkeség hullámával válaszoltak: leálltak az amerikai termékek vásárlásával, lemondták az amerikai szállodai foglalásokat, és kifütyülték az amerikai himnuszt a hokimeccseken. A „Trump-klónnak” nevezett Poilievre előnye pedig úgy olvadt, mint a hó a tavaszi napsütésben.
Carney simán megnyerte a liberálisok vezetéséért folyó versenyt. Igaz, ő volt a nem túl karizmatikus technokrata és a globalizmus megtestesítője, de ezek a tulajdonságok hirtelen vonzóvá váltak. Az amerikai káosz és Trump agresszív nyilatkozatai közepette az önbizalmat sugárzó bankár, Carney bizalmat ébresztett. Quebec tartomány korábbi miniszterelnöke, Jean Charest „a kanadai politika legnagyobb k*rva nagy mázlistájának” nevezte őt.
A liberálisok vezetőjeként Carney miniszterelnök lett, de csak harminchét napra: a mandátumát általános választásokon kellett megerősítenie. A nagygyűléseken azt ismételte, hogy ő a válsághelyzetek szakértője, Kanada pedig éppen „generációnk legnagyobb válságával” néz szembe. Élesítette a szomszéddal szembeni retorikáját: meggyőződése volt, hogy Ottawának nem kell belemennie mindenbe, amit az USA követel. „Trump elnök valószínűleg azt hiszi, Kanada megadja magát. Egységesek vagyunk, és válaszlépéseket teszünk” – mondta az újságíróknak. Carney kampányszlogenje az „elbows up” (fel a könyökökkel) lett – ez egy hoki-taktika, amikor a könyök megemelésével védekeznek a nekirontó ellenfelekkel szemben.
Áprilisban a liberálisok megnyerték a választásokat és kisebbségi kormányt alakítottak. A konzervatívok vezére nem is jutott be a parlamentbe.
A kanadai miniszterelnök és az amerikai elnök első találkozója a Fehér Házban a kölcsönös különbségek nyugtázásával zárult. Arra a kérdésre, hogy még mindig akarja-e Kanada annektálását, Trump kijelentette: igen, de „a tánchoz ketten kellenek”. Carney leszögezte, hogy Kanada soha nem lesz eladó. „Soha ne mondd, hogy soha” – vágott vissza Trump. A kereskedelmi háború azonban veszített lendületéből: az USA visszavonta a vámok többségét, Kanada pedig viszonozta ezt.
De nem volt visszatérés a szoros együttműködéshez és a kölcsönös bizalomhoz. Hatalmának kilenc hónapja alatt Carney azon dolgozott, hogy növelje országa függetlenségét hatalmas szomszédjától – aki a kanadai export közel háromnegyedét vásárolja fel –, és fokozza a versenyképességet. A megújuló energia egykori nagyköveteként így csökkentette a széndioxid-kibocsátási adót, és nem zárta ki új csővezetékek építését sem. A miniszterelnök pragmatikus volt a külpolitikában is: kereskedelmi tárgyalásokat kezdett Indiával és Kínával.
Néhány nappal később Davosban Kanada miniszterelnöke bemutatta e rugalmasság indoklását.
A globális integrációnak csak akkor van értelme, ha a legerősebb szövetséges kiszámítható és ugyanazon az oldalon játszik, mint a gyengébb partnerek. Amikor azonban a hegemón zéró összegű játékként kezdi szemlélni a nemzetközi kapcsolatokat, a gazdasági integrációt pedig fegyverként használja, a közepes méretű országoknak más megoldásokat kell keresniük. Ezek egyike a nagyobb önellátás – energetikai, nyersanyag-, élelmiszer-, pénzügyi és katonai téren.
„A szuverenitás, amely egykor szabályokon alapult, ma a nyomásnak való ellenálló képességből fog fakadni” – értékelte Carney. Szerinte a közepes államoknak át kell ültetniük a gyakorlatba az „értékalapú realizmus” elvét. Kanada Kína és India felé tett fordulatát látva ez inkább a realizmus felé hajlik. „Aktívan szembenézünk a világgal olyannak, amilyen, ahelyett, hogy arra várnánk, amilyennek látni szeretnénk” – buzdított a kanadai miniszterelnök. Ahelyett, hogy Trump ciklusának végére várnának, abban bízva, hogy utódja helyreállítja a transzatlanti szövetséget, Carney azt tanácsolja: építsenek „hatékony koalíciókat egyes ügyek mentén olyan partnerekkel, akikkel elég közös pont van az együttműködéshez”. A közepes méretű országoknak ugyanis ma csak ennyi választásuk van: vagy alávetik magukat a nagyhatalmaknak, vagy egyesítik erejüket.
„A régi rend nem tér vissza, és nem is kellene sírnunk utána. A nosztalgia nem stratégia. De építhetünk valami jobbat, erősebbet és igazságosabbat” – ígérte.
Donald Trump válaszul hálátlansággal vádolta meg Carneyt, visszavonta a meghívását az általa alapított Béketanácsba, és kilátásba helyezte, hogy 100 százalékos vámot vet ki a kanadai árukra, ha Ottawa kereskedelmi megállapodást ír alá Pekinggel.
Kanada miniszterelnökének hamarosan alkalma lesz tesztelni, hogyan működnek a gyakorlatban a diverzifikációra és a „közepesek” stratégiai szövetségére vonatkozó felhívásai.
Forrás: Hírek Lengyelországból Katarzyna Wężyk/Newsweek Polska, via Ara Kovács Attila Facebook-oldala
A szerkesztő megjegyzése
Mark Carney azóta aláírt egy kereskedelmi megállapodást Pekinggel, ugyanakkor visszautasította Donald Trump vámfenyegetését, és leszögezte, hogy Kanada nem tervez szabadkereskedelmi egyezményt Kínával. A nemrégiben Pekinggel kötött megállapodás csupán néhány, korábban magas vámokkal sújtott ágazatban hoz enyhítést, és nem sérti a már meglévő amerikai–mexikói kereskedelmi szerződést. A helyzet nem világos. Várjuk a további fejleményeket.
