a bydgoszczi 25. Camerimage Nemzetközi Filmfesztiválon 2017. november 14-én (Fotó: MTI/EPA/Tytus Zmiejewski)
– Szinte tapintani lehetett a félelmet a levegőben. Kiváló gyúanyag volt ez a jövő tüzei számára – idézte fel nagyapja brooklyni bérházát David Lynch a portrékötetében (magyarul 2003-ban jelent meg az Osiris Kiadónál). – Megtanultam, hogy közvetlenül a felszín alatt van egy másik világ és további különböző világok, ahogy egyre mélyebbre ás az ember. Már gyerekként tudtam ezt, csak nem találtam rá bizonyítékot – vezette be a rendező elméje rettenetes és igéző vörös szobájába az olvasót. David Lynch január 16-án, négy nappal a 79. születésnapja előtt elhunyt. Haláláról a családja számolt be a Facebookon, mint írták, nagy űr nyílt a világban most, hogy nincs többé, de ahogy a rendező mindig mondta, „tartsd a szemed a fánkon, és ne a fánk közepén lévő űrön”. David Lynchre emlékezve igyekszünk a fánkon tartani a szemünket.
A Montana állambeli Missoulában született Lynch úgy lett a filmvilág egyik legkülönösebb alkotója, hogy eredetileg nem is rendezőnek, hanem képzőművésznek készült. – Vannak szavakkal elmondhatatlan dolgok. A festészet ezekről szól – mondta a már említett portrékötetben. Majd hozzátette persze, hogy a filmkészítés is többnyire erről szól, ám annak hátterében is a festészet húzódik meg. Első filmje, a Radírfej tökéletes bizonyítéka ennek a filozófiának. A nyomasztó vízió mintha egy folyamatos mozgásban lévő fekete-fehér vászon lenne, tele groteszk figurákkal.
A Radírfejet öt évig készítette, minimális költségvetésből, a philadelphiai Pennsylvania Egyetem felszereléseivel és a barátai közreműködésével. Az elhagyott épületekben forgatott (rém)álomszerű mozgókép a gyermekvállalás sajátosan kafkai öröméről mesél, horrorba fordítva az új életben rejlő csodálatos lehetőségeket. A „címszerepben” a rendező barátja, Jack Nance botladozik keresztül a disztópikus tájon, arcán a sosem múló szorongás nyugtalanító grimaszával. (Nance visszatérő szereplője volt Lynch alkotásainak, a Twin Peaksben ő játszotta Pete Martellt, a széria egyik legszerethetőbb figuráját, akitől az egész történet elindul: ő találja meg Laura Palmer holttestét.) Nyöszörgő gerincvelő, meglékelt koponyák, dermesztő vágy és a radiátorban éneklő hölgy: a Radírfej nem véletlenül lett hivatkozási alap még a legnagyobb filmesek körében is.
Philadelphia nagy hatással volt Lynch művészetére, a város egyik legveszélyesebb részén élt a családjával, a mindennapos gyilkosságok, az állandó félelem pedig óhatatlanul is nyomot hagytak művészi fantáziáján. Különösen a mosolygó hullazsákok. A rendező egy hullaházzal szemben lakott, ahol a hullazsákokat felakasztva mosták ki, és ahogy a két végén felfüggesztett anyag megtelt vízzel, olyan lett mint a halál hatalmas, sötét mosolya. Ez a mosoly tűnik fel a Twin Peaks egy jelenetében is. A kisvárosban a halál folyamatosan felénk lopakodik, és a pusztítás sötét vágyának képében érkezik, mert a „baglyok nem azok, aminek látszanak”.
A Radírfej kultuszfilm lett, Lynch pedig hirtelen egy „hagyományos” forgatás közepén találta magát, Az elefántember rendezőjeként. A 19. században élt, egy betegség következtében eltorzult, „elefánt” testű Joseph Merrick valós története alapján írt forgatókönyvet a saját képére formálta ugyan, de azt is bizonyította ugyanakkor, hogy a klasszikus történetvezetéssel is elbír (a film kapott is nyolc Oscar-jelölést). Ám gyorsan kiderült, hogy az óriási költségvetésű szuperprodukciókkal már nem. Az elefántember után a Kék bársony című filmjét készítette elő, ám abból akkor még nem lett semmi, helyette megkapta a lehetőséget, hogy megrendezze a Csillagok háborúja harmadik részét. – Ám én soha nem szerettem a sci-fit – mondta Lynch, így értelemszerűen egy másik sci-fibe menekült: a Dűne című kultikus regényfolyam alapján írt filmet (főszerepben a Twin Peaks későbbi Cooper ügynökével, Kyle MacLachlannel). A hatalmas díszletek között elveszett a szürreális fantáziája, és a végeredmény kis híján derékba törte a karrierjét, ahogy Lynch fogalmazott: a Dűne „féltérdre kényszerített”.
Szerencsére hamar felállt a kritikai és közönségkudarcból, és elkészítette egyik legfontosabb filmjét, a Kék bársonyt. A csendes kisváros felszíne alatt fortyogó szexualitás és erőszak mágikus elegyéből egy néha elviselhetetlenül szélsőséges remekmű született, Kyle MacLachlannel, az igéző Isabella Rossellinivel, a rendező (egyik) múzsájával, Laura Dernnel és a félelmetes Dennis Hopperrel. A fűben heverő, levágott fül képét nehéz kitörölni az emlékezetünkből: a látszólagos idill alatt tomboló káosz láttán örökre megtanultuk, hogy sosem érezhetjük magunkat biztonságban.
Maradt az erőszakból a következő filmjére, az 1990-ben bemutatott Veszett a világra is. Nicholas Cage és Laura Dern féktelen erőszakkal szegélyezett szerelmének road movie-jáért Lynch megkapta a Cannes-i Filmfesztivál Aranypálmáját. Csillaga fényesebben ragyogott, mint addig bármikor, a rendező azonban újabb váratlan lépéssel lepte meg a közönséget: tévésorozatba fogott, és ezzel alapjaiban változtatta meg a televíziózást. A főként szappanoperák, szórakoztató show-műsorok és másod-, harmadvonalbeli színészekkel összerakott, közepes krimik világára kíméletlenül ráeresztette a Twin Peaks színtiszta őrületét. Az 1990-91-ben sugárzott két évad mindent felforgatott: a Laura Palmer, a kisváros üdvöskéjének gyilkosa utáni nyomozás egyszerre változtatta rémálommá és megoldhatatlan rejtéllyé a nézők mindennapjait.
A Mark Frosttal közösen írt széria sajnos a gyártó stúdiókonvenciókhoz szokott gondolkodásának áldozatául esett: rábírták az alkotókat, hogy leplezzék le a gyilkost, azt követően pedig meredeken esni kezdett a színvonal, és Lynch is egyre jobban eltávolodott a produkciótól, az utolsó epizódok azonban visszahozták a kezdeti zsenialitást, és a folytatás lehetőségét is magukban rejtették. El is készült a harmadik évad, csupán a sorozatban ígért huszonöt évet kellett kivárni.
Előbb azonban még leforgatta a Tűzz, jöjj velem! című Twin Peaks-filmet, ami nem feltétlenül nyerte el a közönség tetszését. Az 1997-es Lost Highway (magyarul Útvesztőben) sem aratott egyöntetű sikert, holott ebben a filmjében a rendező zseniálisan játszik a különféle valóságok közötti átjárás lehetőségeivel, és az eltérő érzékelésekből következő igazságok ütköztetésével. Félelmetes képi világ, hátborzongató zene és tökéletesen talán sosem megfejthető történet: ennél Lynchibb nem is nagyon lehetett volna – gondoltuk akkor.
Aztán megérkezett a Mulholland Drive. De még mielőtt megcsinálta volna az életmű másik csúcsát, Lynch ismét váratlant húzott: készített egy még Az elefántembernél is hagyományosabb filmet. A The Straight Story egy (a többértelmű címben is jelzett) egyenesvonalú történet, egy traktorral az államokat átszelő idős férfiról. A realista mű olyan szívhez szóló lett, mint egy vasárnap délutáni családi film a tévében, így még nagyobbat szólt a két évvel később, 2001-ben bemutatott Mulholland Drive. Az eredetileg sorozatnak indult, végül filmként elkészített alkotás a Kék bársony méltó párja. A hollywoodi álmot kiforgató vad, erőszakos és nyomasztó neo-noirból nehéz egyetlen jelenetet kiválasztani, de az étterem mögötti sikátorban rejtőző rém felbukkanása alighanem mindenki számára életre szóló élmény marad.
Nehéz eldönteni, hogy a 2006-ban bemutatott Inland Empire-rel megint új területre tévedt a rendező, vagy csak a korábbi művei legabszurdabb, legféktelenebb és legszürreálisabb elemeit fokozta a teljes értelemvesztésig, a hátborzongató látomás mindenesetre hatásos lezárása lett Lynch filmes életművének. Merthogy azt követően már nem forgatott mozifilmet.
És sokáig egyáltalán nem forgatott, egészen 2015-ig, amikor Frosttal együtt visszatértek a Twin Peaks világába. A 2017-ben bemutatott harmadik évad esetében Lynch szabad kezet kapott, és ezt maximálisan ki is használta, a monumentális vízió a nyolcadik epizódban érte el talán a csúcspontját, amikor a rendező egy atomrobbanás közepébe repíti a nézőt, miközben Penderecki megrázó zenéje idézi fel a pusztítás rettenetét.
A Cooper ügynök és gonosz hasonmása elkerülhetetlen összeütközését tizennyolc őrült epizódban elmesélő évad egyik legmegindítóbb jelenete a legendás Tuskó Lady búcsúja. A rejtélyes Twin Peaks-i „látó asszonyt” alakító színésznő, Catherine E. Coulson 2015. szeptember 28-án, hosszan tartó rákbetegségben elhunyt. Halála előtt azonban még néhány jelenetet rögzítettek vele, és elmaradhatatlan társával, a magával hordott fatuskóval. Így Lynch méltó módon, a sorozatban is elbúcsúzhatott barátjától. És noha kissé bizarr módon, de David Bowie-t is elbúcsúztatta. Az énekes a Tűzz, jöjj velem! különleges ügynöke, Phillip Jeffries szerepében tűnt fel, és tért volna vissza a széria harmadik évadába, ám a forgatásokon a betegsége miatt már nem tudott részt venni, a halálával hagyott űrt – Bowie 2016. január 10-én hunyt el – a rendező eltéveszthetetlenül lynchi módon töltötte be: Jeffries egy óriási teáskannaként jelenik meg a sorozatban.
Tavaly augusztusban derült ki, hogy az erős dohányos Lynch szervezetében tüdőtágulat alakult ki, a betegség a négy fal közé zárta a rendezőt, aki az otthonában is alig tudott mozogni, végül már jobbára az oxigénpalackhoz volt kötve. Utolsó hónapjaiban kénytelen volt felhagyni a dohányzással, holott – ahogy arról többször mesélt – fontos inspirációs forrást jelentett számára: rágyújtott és olyankor jöttek a legjobb ötletei.
Lynch a filmkészítés mellett a képző- és vizuális művészetek, illetve a zene terén is maradandót alkotott. Több tucat kiállítása mellett számos zenei albumot adott ki, köztük a Twin Peaks legendás zeneszerzőjével, Angelo Badalamentivel közösen. Emellett színészként is felbukkant a vásznon és a képernyőn, a Twin Peaksben Gordon Cole, az FBI nagyothalló, és ezért folyamatosan ordítozó területi igazgatójának bőrébe bújt, aki csak az éteri szépségű Shelly Johnson (Mädchen Amick) társaságában nyeri vissza a hallását. De mások produkcióiban is vállalt szerepet, a Family Guy-ban egy csaposnak kölcsönözte a hangját, Louis C. K., a magyar származású amerikai komikus Louie című sorozatában pedig egy könyörtelen producert játszott, aki a szarkazmus, a horror és a fekete komédia metszéspontjában állva a legdermesztőbb és mégis legmulatságosabb David Lynch-i világot teremti meg maga körül.
– A végső valóságot nem tapasztaljuk meg: hiába rejtőzik ott a „valóság” egész életünkben, mi nem látjuk. Más dolgokkal tévesztjük össze – mondta a portrékötetben David Lynch. – A félelem azon alapszik, hogy nem látjuk egyben az egészet, mert ha el tudnánk jutni odáig, hogy megpillantsuk a mindenséget, elpárologna a félelmünk – fogalmazott. S bár egészben sosem láthatjuk, a filmjei közelebb visznek a mindenséghez. Ami sokkal félelmetesebb, mint ahogy korábban gondoltuk.