Hetvenöt évesen esze ágában sincs leltárt készíteni vagy megvonni a végső mérleget, és a múlt felidézésébe sem temetkezik annyira, hogy elhallgassa a véleményét a jelenről. Markó Bélával végigvettük a sorsfordulókat, de a nosztalgia helyett hamar a kényelmetlen mába futottunk ki: miért tartja súlyos hibának a parlamentben a szélsőjobboldali AUR-ral való együttszavazást, hogyan szorultak háttérbe az RMDSZ-ben az identitárius célok a puszta hatalomtechnika mögött, és miért jelentett végzetes stratégiai csapdát az erdélyi magyar közösség számára a Fidesz oroszbarát, EU-ellenes narratívájának kritikátlan kiszolgálása?
Mérnök is lehetett volna, végül költő lett, aztán politikus. Majdnem húsz évig navigálta az RMDSZ-t a romániai nagypolitikában, de amikor Budapestről a Fidesz nyíltan magának követelte a kormányrudat, nem állt be a sorba. 2011-ben, amikor leköszönt, úgy gondolta, jó kezekbe adja a stafétát: hitt abban, hogy a szövetség élére az alapítók hagyományaihoz híven alkotó értelmiségi kell. De látva az RMDSZ elmúlt másfél évtizedét, ahogyan a szervezet zokszó nélkül betagozódott a budapesti narratívák mögé, ma már korántsem biztos abban, hogy a dolgok jó irányt vettek. Amióta visszatért az íróasztalhoz, egykori szövetségének legélesebb belső kritikusa is lett.
A hetvenöt éves Markó Bélával egy páratlan politikai és irodalmi életút sorsfordulóit vettük végig: a diktatúrában való túlélést, a marosvásárhelyi fekete márciust és a Tőkés Lászlóval vívott kíméletlen belső harcokat. Beszéltünk a bukaresti kormányzati kompromisszumok áráról is: Markó szerint nem maga az alku a bűn, hanem az, ha elveszítjük a tájékozódási pontokat. Mert legyen szó akár bukaresti koalíciókról, akár budapesti igazodásról, ha egy érdekvédelmi szervezet háttérbe szorítja a közösségi identitás megőrzéséhez szükséges célokat, abból menthetetlenül kivész a lélek, és nem marad más, mint az öncélú túlélés hatalomtechnikája.
Rengeteg korszaka volt, költő, politikus, ismét költő, maradt még bármi a hetvenöt éves Markó Bélában a kézdivásárhelyi kamaszból, vagy a politika mindent felülírt és kitörölt az indulásból?
Kézdivásárhely jó alapot adott, hajdanában nem nagyközségből nőtte ki magát várossá, hanem eleve így jött létre, vásáros helyként. Ez meglátszik az építkezésén, az udvarteres szerkezetén, és bizonyos értelemben a mentalitásán is. Nagyon kis város volt persze: egyetlen nekifutamodásra az ember bárhonnan indult, pillanatok alatt kijutott a mezőre, mégis igazi városi polgárként éltünk.
Hogy mi maradt meg belőlem abból a kamaszból? Elsősorban a családból hozott irodalomszeretet és egy erős ambíció, hogy a tehetséggel kezdeni kell valamit. Anyám már gyerekként Arany Jánost adott a kezembe, kívülről fújta a verseit, a nagyanyám meg szinte Jókai összes regényét végigolvasta, és állandóan idézte a szereplőket. Anyám postatisztviselő volt, mielőtt férjhez ment, és később mindig sérelmezte, hogy apám nem engedte állást vállalni, hanem háztartásbeliként nevelt engem, majd az öcsémet. Apám mezőgazdasági mérnök volt, később szaktanár a mezőgazdasági iskolában. Mindketten falusi származású háromszékiek voltak.
A családból hoztam tehát az erős ambíciót, hogy meg kell becsülni a tehetséget, másrészt ott volt a kézdivásárhelyi iskola. A város magyar szempontból a világ végén feküdt, a Kárpátok délkeleti csücskében, de kiváló líceuma volt. Ott jártam első osztálytól tizenkettedikig. Az iskola a kommunizmus legnehezebb, legsötétebb évtizedeiben, az ötvenes és hatvanas években is hihetetlenül megbecsülte a tehetséget – legyen szó sportolókról, zenészekről vagy éppen az irodalomról. Nekem sokáig két párhuzamos vonal futott az életemben. Az irodalom mellett barkácsoló, kísérletező gyerek voltam: a fizika és a kémia vonzott. Olyan veszélyes dolgokat műveltem vegyszerekkel és elektromos szerkezetekkel, amiket a gyerekeimnek biztosan nem engedtem volna meg. Tizenegyedikes koromban kellett eldöntenem, hogy villamosmérnök leszek-e, vagy az irodalmat választom. Végül a magyartanáraim biztatására is győzött a betű: látták bennem a hajlamot, szorgalmazták az írást, diákfolyóiratot szerkesztettünk. Ez máig tartó tanulság számomra: a család adja a kezdő lökést, de a pedagógusokon múlik, hogy segítenek-e kibontakoztatni azt, ami a gyerekben rejlik.
Ha már az iskola és a pedagógusok sorsdöntő szerepéről beszélt, érdemes nyitnunk a jelen felé, hiszen az egyik utolsó nagy törvény, amit még az ön elnöksége alatt vitt át az RMDSZ, az a 2011-es oktatási törvény volt. Versenyképes tudást ad ma a magyar iskola Romániában, elégedett az eredménnyel?
Gyerekkoromban Kézdivásárhelyen még szinte egyáltalán nem éltek románok: egyetlen állatorvosra és egy milicista tisztre emlékszem, akik román nemzetiségűek voltak a tízezres kisvárosban. Aztán a hatvanas évek közepén, a közigazgatási átszervezéssel megjelentek a román tagozatok, Bodzafordulóról hoztak be román gyerekeket a kilencedik osztálytól. Ekkor indult el az a folyamat, hogy a tisztán magyar intézményeket vegyessé alakították, később pedig egyes tantárgyakat románul kellett tanítani. Amikor politizálni kezdtem, elevenen élt bennem a tapasztalat: az önálló magyar iskola életképes, magas színvonalú, és egy kisebbségi közösség számára elengedhetetlen az identitás megőrzéséhez.
Ezért volt az én legfőbb prioritásom kezdettől fogva az anyanyelvű iskolahálózat és intézményrendszer kiépítése, valamint a magyar nyelvhasználat alkotmányba és törvénybe iktatása. 1990-ben úgy indultunk, hogy a magyar nyelv a nyilvánosságban, az utcákon egyáltalán nem létezett, még Székelyföldön sem, a tankönyvekben románul szerepeltek a magyar településnevek, és önálló magyar középiskola alig maradt az országban. A 2011-es oktatási törvény zárta le ezt a több mint két évtizedes szívós küzdelmet. Ma több mint hetven önálló magyar középiskolánk van, a kolozsvári Babeș–Bolyain önálló magyar intézetek működnek, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen önálló magyar kar van. Van önálló magyar magánegyetem is. Ugyanakkor ott a fájó ellenpélda: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, ahol a román szenátusi többség a mai napig ellenáll a magyar kar létrehozásának.
De ez nem jelenti azt, hogy elégedett is vagyok.
A politikai küzdelmet elsősorban a mennyiségért folytattuk: legyen minél több magyar iskola, minél több magyar szak, és ezek legyenek intézményileg önállóak. Ez helyes volt, hiszen önállóság nélkül nincs felelősség, de közben nem figyeltünk eléggé a modernizációra és a versenyképességre.
Attól félek, ha nem vigyázunk, két szék között a pad alá esünk. Romániában 1990 után általánosságban is drasztikusan zuhant az oktatás színvonala. A folyamatos, kapkodó miniszteri reformok szétzilálták a rendszert, és ez a magyar nyelvű oktatásra is kihatott.
A másik veszély pedig az, hogy az elmúlt években túlságosan és helyenként erőszakosan hozzákapcsoltuk a hazai magyar oktatást a magyarországi rendszerhez, miközben részben lemondtunk a romániai szakmai versenyről. Fontos megszerezni minél több tudást, információt, támogatást Budapestről, ez nekünk nagy lehetőség, de alapjában véve itt, Romániában kell megállnunk a helyünket. Az itteni pedagógusoknak és az itteni gyerekeknek az itteni követelmények szerint, a hazai vizsgákon kell bizonyítaniuk. Az önállóság nem elszigetelődést jelent, hanem azt, hogy versenyben vagyunk a románokkal is természetesen. Csak így tudjuk a saját minőségünket minél magasabb szintre emelni. Ebben ma komoly hiányosságokat látok.
Friss diplomásként két év tanítás után került az Igaz Szó szerkesztőségébe, ahol azzal kellett szembesülnie, hogy egy diktatúrában irodalmat művelni állandó küzdelem. Folyamatos kettős beszéd, elhallgatás és a cenzúra szorítása jellemezte azokat az éveket. Hogyan tudott lapot csinálni, érvényes költészetet művelni? Emlékszik még, milyen volt a költő és szerkesztő Markó Béla ’89 előtt?
1974-ben végeztem a kolozsvári egyetemen magyar–francia szakon. Akkoriban működött a kötelező kihelyezés rendszere: kifüggesztettek egy nyilvános listát az állásokról, és a végzősök az átlageredményük sorrendjében választhattak. Voltak ennek a rendszernek egészen sötét pillanatai: a nyolcvanas évek közepén például a teljes magyar főszakos kolozsvári évfolyamot a Kárpátokon túlra helyezték a mellékszakjukkal, mert szándékosan csak ott kínáltak nekik állást.Ez persze később volt, én még Marosvásárhely mellé, Marosszentannára kerülhettem, bár én nem magyart, hanem franciát tanítottam két évig. Közben voltam hat hónapig katona Máriaradnán, és 1976-ban lettem szerkesztő az Igaz Szónál. Eredetileg három évet kellett volna kötelezően lehúzni az iskolában, de addigra megjelent az első verseskönyvem a Kriterion Kiadónál, bekerültem úgymond az irodalmi vérkeringésbe, és a későbbi kollégák – Gálfalvi György, Székely János, Jánosházy György – kiharcolták, hogy szerkesztő lehessek.
A lapcsinálás sokkal kötetlenebb életforma volt, mint az iskolai tanítás, valóban volt időm az írásra. Nem a versrovatot vittem, azt Székely János szerkesztette, hanem az Irodalom és iskola rovatot, a Művészvilágot, és a lap világirodalmi mellékletét, a Kilátót. Francia műveket fordítottam, verselemzéseket írtam, amelyekből később könyv is született. Ugyanakkor a diktatúra szorítása mindennapos valóság volt. Ott voltak az úgynevezett „muszáj-anyagok”: pártkongresszusok idején le kellett hozni a propagandaszövegeket, és mi állandó küzdelmet folytattunk azért, hogy ezeket a lehető legkisebb felületre szorítsuk vissza, ne egyék meg a lap értékes oldalait.
És persze ott volt a cenzúra. Amikor odakerültem a szerkesztőségbe, még intézményes cenzúra működött: a Belügyminisztérium felügyelete alatt volt egy hivatal, Vásárhelyen egy magyar cenzor olvasta át a levonatokat a nyomdába kerülés előtt, és húzta ki, amit nem talált megfelelőnek. Aztán 1977 körül a Ceaușescu-rendszer a nyugati nyitás látszatát keltve formailag eltörölte a cenzúrát, büszkén hirdetve, hogy Romániában nincs előzetes ellenőrzés. Csakhogy a főszerkesztők azonnal felmérték, hogy ez a rendszer rájuk nézve életveszélyes, hiszen utólag viszont felelősségre vonhatták őket a tartalomért. Így villámgyorsan kialakult az a gyakorlat, hogy a kéziratokat a lapvezetők önként küldték be megjelenés előtt a Román Kommunista Párt sajtófelelőseinek.
Ezzel az ellenőrzés sokkal kíméletlenebbé és durvábbá vált, mint korábban. Akkor láttam testközelből, hogyan tud egy totalitárius rezsim demokratikus játékszabályok mögé bújva a legzsarnokibb módon működni. A cenzúrát a saját bőrömön is tapasztaltam: még egyetemista koromban a Varázslataink című fiatal költők antológiájának borítóját már előre kinyomták az én versem címével, de magát a szöveget az utolsó pillanatban kivette a cenzor a kötetből, így a vers nélkül jelent meg a könyv. A nyolcvanas években a Kriterion kiadta a Talanítás című kötetemet – Domokos Géza személyes bátorságán múlott, hogy vállalta a megjelenését ezzel a címmel –, de nem sokkal utána megérkezett a pártutasítás a mi szerkesztőségünkbe is: a könyvről tilos pozitív, méltató kritikát közölni. Lehúzni lehetett, de dicsérni nem. A diktatúra rendkívül találékony volt az elhallgattatásban, mi pedig arra törekedtünk, hogy legalább egy-egy pillanatra, egy-egy mondat erejéig cinkosan összenézhessünk az olvasóval.
1989 decemberében sok erdélyi értelmiségihez hasonlóan ön is fejest ugrott a közéletbe, Domokos Gézával és másokkal együtt megalapították az RMDSZ-t. Viszont az értelmiség nagy része hamar visszatért az eredeti hivatásához, ön mégis ott maradt a sűrűjében. Miért volt kecsegtetőbb a politizálás, mint a versírás?
Sohasem hittem abban, hogy az irodalom létezhet elefántcsonttoronyban. Hozott anyagból dolgozunk, az ember óhatatlanul arra reagál, ami körülveszi. 1989 előtt egy kemény diktatúrában éltünk, nem voltak saját, választott politikusaink, így az írók, színészek, művészek, alkotó értelmiségiek magukra vállaltak egyfajta közéleti szerepet. Így aztán érthető, hogy a rendszerváltás pillanatában mi voltunk azok, akiket a közösség ismert, akikben megbízott. Alkatilag sem tudtam soha bezárkózni a dolgozószobámba: szerkesztőként jártam az erdélyi irodalmi köröket, kapcsolatban voltam a fiatalokkal, korábban a kolozsvári Gaál Gábor kört vezettem.
Amikor 1989-ben kitört a forradalom, teljesen magától értetődőnek tűnt, hogy nem maradhatunk csendben. Már december 22-én este leültünk négyen Marosvásárhelyen, és elhatároztuk, hogy megalakítjuk a magyar érdekvédelmi szövetséget, miközben ugyanez történt Bukarestben, Kolozsváron és másutt is szinte egyidejűleg. Telefonon beszéltem másnap Domokos Gézáékkal és Kántor Lajosékkal, de a váradiakkal és szatmáriakkal is, és lenyűgöző volt az a szolidaritás, amivel a különböző városok értelmiségi kezdeményezései pillanatok alatt egyetlen szervezetté olvadtak össze.
Akkoriban eszem ágában sem volt politikai pályára lépni.
Úgy éreztem, az irodalmi életben nagyon is a helyemen vagyok: Romániában és Magyarországon is sorra jelentek meg a köteteim, a határok megnyíltak, a világ kitárult. Naivan azt hittem – és a decemberi román–magyar eufóriában nem én voltam az egyetlen –, hogy a diktatúra bukásával elhárult minden akadály. Nem volt tapasztalatunk arról, hogyan épül fel a demokrácia, és úgy gondoltuk, néhány hónap, legfeljebb egy-két év alatt jogilag és intézményileg lerakjuk az önálló magyar oktatás, kultúra és nyelvhasználat alapjait, aztán mindenki visszamehet a dolgára. Ebből lettek az évtizedek.
A kijózanodást a marosvásárhelyi fekete március hozta el 1990-ben. A bukott rendszer kivételezettjeinek, a szekuritáténak és a nómenklatúrának a pogromkísérlete volt ez a demokratizálódás megállítására. Láttuk, hogy mi történik körülöttünk a világban: a volt Jugoszlávia szétesett, Hegyi-Karabahban is háború dúlt. Világossá vált, hogy ha nem vigyázunk, minket is belerántanak egy véres konfliktusba. Ekkor döbbentünk rá, hogy politikai eszközökkel kell megpróbálnunk bármilyen eredményt elérni és megvédeni a közösséget. Sokan mások, ezek szerint nálam bölcsebb értelmiségiek – Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva vagy maga Domokos Géza – a kezdeti viharok után visszatértek a könyvekhez. Én ott maradtam.
Domokos Géza 1992-ben jelezte, hogy az állandó feszültségek, a radikálisok és a mérsékeltek közötti törésvonalak miatt nem vállalja tovább az elnökséget. Végül az 1993-as brassói kongresszuson választották meg önt az RMDSZ elnökének. Hogyan jutottak el odáig, hogy az ön neve merült fel egyetlen konszenzusos megoldásként, és miként sikerült egyben tartani a széteséssel fenyegető szövetséget?
Domokos Géza kiváló vezető volt, rendkívül sokat jelentett, hogy ő volt az RMDSZ első elnöke, hiszen jól ismerte a román értelmiséget, tisztelet övezte a román politikai elit körében is. De a szövetségen belüli állandó feszültségek felőrölték őt. Az egészségét is. Az RMDSZ akkoriban egy nagyon merev, pártszerű struktúrával működött: a kongresszus nemcsak elnököt, hanem elnökséget is választott, és az elnökség többsége nyíltan szembekerült Domokos Gézával. A szervezet működése időnként lebénult, és a szétesés fenyegetett. Domokos 1992 tavaszán bejelentette, hogy nem indul újra.
Én eleinte semmiféle országos tisztséget nem akartam. Még a parlamentbe sem vágytam, de a kollégák meggyőztek, hogy vállaljak szenátori jelöltséget. Később a szenátusi frakcióban olyan mély árok alakult ki például Szőcs Géza és Verestóy Attila között, de másokat is említhetnék, hogy egy adott pillanatban a feszültség feloldása végett el kellett vállalnom a frakcióvezetést. Az elnökjelöléssel is pontosan ez történt: heteken át győzködött több kollégám is a parlamentben, hogy vállaljam el a jelöltséget, mert úgy látták, én vagyok az egyetlen, aki képes leülni mindkét oldallal, és nem hagyja darabokra szakadni az RMDSZ-t. Úgy voltam vele, hogy az akkori alapszabályzat szerint kétévente tisztújítás van, két évet valahogy kibírok a frontvonalban, elvégzem a szervezeti átalakítást, aztán átadom a helyem.
Az elnökséget azért vállaltam el, mert látni véltem, mi a baj a szervezet működésével. 1992 őszén, amikor eldőlt a jelöltségem, Kolozsváron összehívtuk az úgynevezett Egyeztető Kerekasztalt. Ezt a vitasorozatot Szilágyi N. Sándor vezette hihetetlen türelemmel a különböző belső platformok képviselőivel. Átdolgoztuk az egész szervezeti felépítést: létrehoztuk a Szövetségi Képviselők Tanácsát (SZKT), megalkottuk az Operatív Tanácsot, és világos, demokratikus képviseletet biztosítottunk a különböző ideológiai irányzatoknak. Az volt az alapelvem, hogy a szövetség lényege a belső sokszínűség: befelé legyen teljes a vélemény- és vitaszabadság, de kifelé – amikor a román kormánnyal, Budapesttel vagy Brüsszellel tárgyalunk – kizárólag egységes, fegyelmezett erőt szabad mutatni, mert a kisebbségi érdekérvényesítés másként pillanatok alatt elvérzik. Így mentünk neki az 1993-as brassói kongresszusnak, ahol nagy többséggel választottak meg elnöknek.
Ez az egység azonban nem tartott örökké: Tőkés Lászlóék radikálisabb vonulatával végül szakításra került sor. A kritikusok szerint tulajdonképpen ezzel indult el az RMDSZ túlzott centralizálása, a belső pluralizmus és a szövetségi jelleg felszámolása. Akkor úgy tűnt, hogy ön ezzel megmenti az egységet, de ha ránézünk a szövetségre – a belső viták hiányára, a pártosodásra –, nem biztos, hogy olyan jól sikerült az a mentőakció. Hogyan látja ezt ma?
Nem biztos, hogy egészen máig pontos a „radikális” és „mérsékelt” kategóriákkal leírni az RMDSZ-en belüli ellentéteket. De a kilencvenes években ez valós törésvonal volt. A vita lényege úgy szólt: kell-e nekünk Bukarestben, a parlamentben és a kormányban küszködnünk a román politikai erőkkel a törvényes garanciákért, vagy pedig ki kell vonulnunk, és radikális eszközökkel kell kikényszerítenünk az autonómiát. Én azt vallottam: az autonómia nem hullik az ölünkbe egyik napról a másikra, lépésről lépésre, jogszabályokat módosítva, a közigazgatást decentralizálva, szövetségeseket keresve kell kiharcolni.
Tőkés Lászlónak vitathatatlanul történelmi szerepe volt 1989-ben Temesváron, és ezt utána Európa-szerte elismerték. De úgy vélem, súlyos politikai hibát követett el azzal, hogy a rendszerváltás utáni hetekben-hónapokban nem volt folyamatosan jelen Bukarestben, és nem használta fel azt a rendkívüli tekintélyt és befolyást a román döntéshozatal befolyásolására. Ehelyett távol maradt a bukaresti politikától, és az RMDSZ-en belül alakított ki egy állandó ellenzéki szerepet. Az az igazság, hogy az RMDSZ-ben sem volt soha képes beilleszkedni egy olyan kollektív döntéshozatali mechanizmusba, ahol kompromisszumokat kell kötni, és ahol a többség döntése után együtt kell cselekedni. Ellenezte, hogy kormányra lépjünk, és amikor 1996-ban a Demokratikus Konvencióval mégis együtt kormányoztunk, ő szinte minden döntésünket megkérdőjelezte.
Évekig mindent megtettem, hogy ezt a radikálisnak mondott csoportot, az úgynevezett Reform Tömörülést is a szövetségen belül tartsam. A hatodik, szatmári kongresszuson azonban nálam is elszakadt a cérna. Nem arról volt szó, hogy kizártuk volna Tőkés Lászlót a szövetségből, viszont megszüntettük a tiszteletbeli elnöki funkciót. Tőkés László ugyanis valamilyen ürüggyel, talán az előválasztások halasztása miatt beperelte a bíróságon az RMDSZ-t. Éppen ő, aki állandóan megkérdőjelezte a román intézményrendszer pártatlanságát, most a román igazságszolgáltatáshoz fordult ellenünk.
Ott, a kongresszuson a szünetben felhívtam a szállodai szobámba a legközelebbi munkatársaimat, és hosszan mérlegeltük a döntést. Tisztában voltam vele, mekkora hullámokat fog vetni, de meg kellett lépnünk: meg kellett szüntetnünk a lehetőséget, hogy valaki úgy beszéljen az RMDSZ nevében, hogy közben szétveri a szövetség egységét. Nem hiszem, hogy ez a centralizáció kezdete lett volna. Tőkés kívülről folytatta a bírálatait, pártokat alapított, és ha a kritikáiban volt igazság, az még jót is tett nekünk, mert ébren tartott, figyelnünk kellett, hogy ne hibázzunk. De a szervezeten belül a munkát az állandó zsarolás időnként teljesen megbénította, ezért kellett megszüntetni a tiszteletbeli elnöki tisztséget.
1996-ban, amikor az RMDSZ koalícióra lépett a Demokratikus Konvencióval, megkezdődött a folyamatos kormányzati szerepvállalás korszaka, amit később talán Kelemen Hunor „transzilván pragmatizmusnak” (?) nevezett el. Nem ritkák a bírálatok, hogy a szövetség túl könnyen szövetkezik bárkivel a hatalomért. Mennyire volt és maradt indokolt ez a folyamatos kormányzati jelenlét?
Kelemen Hunor, ha jól emlékszem, úgy fogalmazott, hogy „pragmatikus transzilvanizmus”. Én tulajdonképpen annak idején értékeltem, hogy használta ezt a kifejezést, de az utóbbi időben egyre inkább úgy érzem, csak a pragmatizmus maradt meg belőle, a transzilvanizmus hiányzik. Nincs elég erős helyzettudatunk. Holott az évszázados erdélyi multikulturális közegben úgy tudtunk megmaradni magyarként, hogy figyelembe kellett vennünk a transzilván sajátosságokat, a más nemzetekkel való párbeszéd kényszerét. Itt nem elég a magyar identitásért küzdeni, transzilvánnak is kell lenni. A pragmatizmus nyilván lehet jó is, rossz is. Nem kell feltétlenül a pragmatizmusra hivatkozni ahhoz, hogy belássuk: az RMDSZ nem tisztán ideológiai alapon lép kormányra vagy marad ellenzékben. Nekünk az erdélyi magyar vállalkozót és munkavállalót, a jobb- és a baloldali magyart egyszerre kell képviselnünk, a magyar iskola pedig nem jobb- vagy baloldaliság kérdése, hanem az etnikai önazonosság feltétele.
De azért persze nem igaz, hogy mindig mindenáron kormányra kell menni.
1996 és 2000 között a Demokratikus Konvencióval kormányoztunk, 2000 és 2004 között viszont óvatosabbak voltunk: nem léptünk be a Năstase-kormányba. Kívülről nyújtottunk parlamenti támogatást, és mivel mi voltunk a mérleg nyelve a nacionalistákkal szemben, az az együttműködés kivételesen eredményes volt. Tehát lehet ellenzékből, kívülről is politizálni.
Újabban viszont komoly zavart látok a bukaresti politizálásban. Nem akarom ezt hosszan elemezgetni, de például legutóbb az az AUR-os szavazás a parlamenti tisztségekről bizony hiba volt. És ami a legfontosabb: a kilencvenes és a kétezres években is még a nyelvi és kulturális identitás megőrzését és továbbvitelét vita nélkül abszolút prioritásnak tekintettük. Ehhez kerestük a jogi és intézményes eszközöket. Az anyanyelvű oktatás és kultúra, az önkormányzatiság kiterjesztése, a vagyon-visszaszolgáltatás.
2009 decemberében a jobbközép Demokrata Liberális Párttal lépett koalícióra – Fotó: gov.ro
Ebből sok minden megoldatlan máig: a nyelvhasználati jogok alkalmazása akadozik, az önkormányzati autonómiát tovább kellene bővíteni. Most viszont azt látom, hogy az RMDSZ gyakorlati munkájában ezek a célok hátrébb szorultak. Nem tűntek ugyan el, de nincsenek igazán előtérben. Ezzel én nem tudok egyetérteni. Ha a kormányzati célok közül kikopik a magyar önazonosság védelme, akkor tényleg megkérdezheti valaki, hogy miért vagyunk kormányon. Lehet, hogy unják már egyesek, de csak ismételni tudom, ma sincs fontosabb, mint a magyar oktatás, a magyar művelődés, a magyar sajtó és így tovább.
2011-ben döntött úgy, hogy visszalép az RMDSZ elnöki tisztségéből. Azóta ezt a lépést nagyon sokan vizsgálták, és a politikai elemzők mind ugyanarra a következtetésre jutottak: azért tette, hogy lehetőséget adjon a szövetségnek a kibékülésre a Fidesszel és Orbán Viktorékkal, hiszen önnel köztudottan nem volt jó a viszonyuk. A visszalépésnek meg is lett a várt hatása: kibékültek, csakhogy a folyamat oda futott ki, hogy az RMDSZ végérvényesen és menthetetlenül összefideszeződött. Nem érzi úgy, hogy időnként vissza kellene venni a kormányrudat és másfelé fordítani ezt az alakulatot?
A politikától nehéz szabadulni, máig nem tudtam hátat fordítani, ez igaz, és sokszor gondolom azt, hogy én ezt vagy azt másképpen csinálnám. Arról sem mondtam le, hogy amennyiben módom van rá, véleményt mondjak, sőt, befolyásoljam a döntéseket. Ez természetes. Elvégre sokat tanultam, sokat tapasztaltam annak idején. De a következő rendszerváltás mégsem az én generációm dolga, mi legfeljebb segíthetünk jó irányba fordítani azt a kormányrudat.
Már 2010 tavaszán, a magyarországi választások előtt elhatároztam magamban, hogy leköszönök, bár ezt csak ősszel hoztam nyilvánosságra. Tizennyolc évig voltam az RMDSZ elnöke, úgy éreztem, hogy mindazt, amit a rendszerváltáskor célul tűztünk ki, és amiről akkor azt hittük, egy-két év alatt megoldjuk, húsz év kőkemény munkájával, de mégiscsak sikerült nagyrészt tető alá hozni. Megszületett a modern oktatási törvény, törvénybe iktattuk az anyanyelvhasználatot a közigazgatásban, lezajlott az elállamosított ingatlanok, földbirtokok, közbirtokossági erdők, egyházi javak többségének visszaszolgáltatása, kiterjesztettük az önkormányzatok jogköreit és költségvetési önállóságát. Úgy láttam, a legfontosabb vállalásaink teljesültek, és visszatérhetek az eredeti hivatásomhoz, az irodalomhoz.
Ami pedig a Fideszt illeti: jól ismertem őket 1993-tól, amikor még ellenzéki pártként működtek, és ismertem őket az 1998 és 2002 közötti első kormányzásuk idején is. Tudtam, hogy rendkívül nehéz velük dolgozni, mert egyszerűen képtelenek az egyenrangú partnerség elfogadására. Az ő reflexük a totális alárendelés, az én időmben is megpróbálták maguk alá gyűrni az RMDSZ-t.
Miután 1998-ban kormányra kerültek, a legelső tárgyalásunkon, Orbán Viktor jelenlétében Németh Zsolt elkezdett neveket sorolni nekem, hogy kiket kellene hátrébb szorítanom az RMDSZ vezetésében, és hogyan kellene átrendeznem a belső viszonyokat.
Hatszemközt voltunk, türelmesen végighallgattam, aztán megmondtam, hogy ezt most felejtsék is el, nálunk ez nem így megy, kívülről senki nem fogja megmondani, mi legyen az RMDSZ-ben. Ezzel aztán tisztáztuk is a játékszabályokat: nem vesztünk össze, fenntartottuk a munkakapcsolatot, sokszor tárgyaltunk Orbánnal fontos kérdésekben, de pontosan tudták, hogy van egy határ, amit nem léphetnek át, mert mi egy másik országban működő, önálló szervezet vagyunk. És tudtam én is persze, hogy mit lehet, mit nem lehet a Fidesszel.
és Orbán Viktor Tusványoson 2000-ben – Fotó: Szőcs Edgár / Azopan Fotóarchívum
A Fidesz volt messze a legintoleránsabb és legsértődékenyebb partner: ők nem fogadták el, hogy rajtuk kívül is van élet Budapesten.
Ha szóba álltam a mindenkori magyarországi ellenzékkel, szocialistákkal, liberálisokkal – ami egy határon túli vezetőnek elemi kötelessége –, ők azt azonnal személyes sértésnek, sőt árulásnak vették. Nem azért léptem vissza 2011-ben, mert azt hittem, az RMDSZ másként nem tud együttműködni a budapesti kormánnyal. De az tény, hogy az utódaimmal megpróbálták ugyanezt, és minden jel szerint sikerült is: két-három év bizonytalanság után ráerőltették az RMDSZ-re ezt a kizárólagos egyoldalúságot. A szövetség elvágta minden kapcsolatát a magyarországi politikai paletta többi szereplőjével, és egyfajta határon túli testvérpárttá vált.
Az én kritikám erre vonatkozik: nem lett volna szabad hagyni, hogy a budapesti kormánypárt rátelepedjen az RMDSZ-re, és akadálytalanul rázúdítsa Erdélyre a maga agresszív propagandáját.
Ennek következtében az erdélyi magyar közösség egy része – amelynek elemi létérdeke a határok nélküli Európa és a nyitottság – még ma is kritikátlanul magáénak vallja az Orbánék által terjesztett, Európai Unió-ellenes és oroszbarát narratívát. Itt nincs mit szépíteni: ez egy nyíltan oroszbarát propaganda volt, ami közvetlenül a mi létezésünket fenyegette. Ezt a tizenhat évnyi összefonódást és stratégiai tévedést a mai napig nem tettük tisztába, és ha nem nézünk szembe ezzel nyilvánosan, és nem folytatunk párbeszédet a civil társadalommal és az értelmiséggel, annak beláthatatlan következményei lesznek a szövetségre nézve. Azt mondtam beszélgetésünk kezdetén, hogy naiv voltam, amikor hajdan belevágtam a politikába. Ma viszont már nem vagyok naiv. Tudom, hogy a Fidesz az elmúlt tizenhat évben szinte mindenkit megkísérelt magához láncolni. Nem az a meglepő, hogy ez gyakorlatilag minden határon túli szervezettel sikerült. Inkább azon kellene elgondolkodni, hogy annak idején ez velünk miért nem ment. Pedig mindent megpróbáltak, pártokat alapítottak, kampányoltak ellenünk.
Kelemen Hunort ön szemelte ki és emelte az elnöki székbe, a támogatása nélkül ma aligha ő vezetné az RMDSZ-t. Lassan viszont az ő elnöksége is eléri azt a tizennyolc évet, amennyi után ön úgy döntött, hogy hátralép, így ma már bőven van rálátásunk egy teljes korszakra, lehet mérleget vonni. Látva a szövetség jelenlegi politikai irányvonalát, az erdélyi magyar sajtó és nyilvánosság egyoldalúvá válását, valamint a növekvő elégedetlenséget, ma is úgy gondolja, hogy jól választott, amikor rá bízta a szervezetet?
Én ma is RMDSZ-es vagyok valójában, és kényelmesen kibújhatnék a válasz alól azzal, hogy hivatalban lévő elnökről vagy jót, vagy semmit. Viszont sosem tartoztam azok közé, akik elhallgatták volna a véleményüket: ha kellett, eddig is mindig kimondtam a kritikámat Kelemen Hunorral vagy a szövetség irányvonalával szemben, és ma sincs okom másképp tenni.
Támogattam valóban, hogy ő legyen utánam a szövetség elnöke. 1996 végén, 1997 elején Kántor Lajos hívta fel rá a figyelmemet, de ismertem már azelőtt is, és mellette döntöttünk, amikor a művelődési minisztériumba államtitkárt nevezhettünk ki. Jó államtitkár volt, és később jó művelődési miniszter is lett.
Azt gondoltam, hogy az RMDSZ élére egy olyan alkotó értelmiségit kell állítani, mint amilyenek akkor voltak a szervezet körül, amikor elkezdtünk politizálni: Sütő András, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Szilágyi N. Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Domokos Géza. Nem hasonlítom magamat hozzájuk, de közülük kerültem ki én is. Ezért volt az a véleményem, hogy Kelemen Hunor lehetne a következő elnök, és ami a romániai, bukaresti politikát illeti, nem is csalódtam. Ismétlem, államtitkárként és művelődési miniszterként is bizonyított, és a bukaresti politizálás lényegével, a parlamenti és kormányzati érdekérvényesítéssel ma sincs alapvető vitám, még ha látok is olykor döccenőket vagy akár mulasztásokat.
Az igazi probléma ott kezdődött, amikor az RMDSZ vezetése kritikátlanul elfogadta a Fidesz agresszív nyomulását, gáttalanul beengedte az erdélyi nyilvánosságba az orbáni propagandát, és nem tudta vagy nem akarta megakadályozni annak az oroszbarát, EU-ellenes ideológiának a terjedését, ami nekünk tulajdonképpen halálos veszély.
Ezzel párhuzamosan feladtuk a belső vitákat, elsorvadt a civil párbeszéd, a szövetség vezetése pedig mintha elfelejtette volna, hogy egy kormánypárt Budapesten sem örök életű, mert minden rendszer megbukik egyszer.
Nem tette fel magának a kérdést, hogy mihez kezd majd az erdélyi magyar képviselet, ha a Fidesz majd kikerül a hatalomból, miközben nekünk az égvilágon semmilyen intézményes kapcsolatunk nem maradt a magyar politikai paletta többi részével.
Visszavonulása után közéleti versekben, esszékben vállalta fel a kritikus értelmiségi szerepét. Hasznosabb vagy hatásosabb egy költői üzenet, mint egy politikai beszéd? Úgy tűnik, mintha a mostani Markó Béla népszerűbb lenne, mint az egykori politikus Markó Béla volt.
Nekem ilyen népszerűségi mutatóim nincsenek. Szerintem itt nem a politikusi mivoltomról vagy a költőségemről van szó elsősorban. Ezt a kettőt akár szembe is lehet állítani, és lehet játszani azzal, hogy jobb költő vagyok-e, mint amilyen politikus voltam – a fordítottját kevésbé szokták mondani, nem tudom miért, holott azok az eredmények, amelyeket nem én egyedül, hanem közösen értünk el, remélem, maradandóak. Még ha nem is a széles közvéleményben, a politikai elemzők között azért konszenzus van erről, elismerték ezeket az eredményeket.
Nem, én azt hiszem, azért figyelnek sokan arra, amit mondok – itt Erdélyben is és Magyarországon is –, mert megritkult a kritika. Az elmúlt tizenhat évben a Fidesznek sikerült elérnie azt, hogy nagyon sok értelmiségi, aki egyébként kritikus volt négyszemközt vagy szűk baráti körben, nem mondott nyilvánosan véleményt. Éppen ezért az, hogy én vállaltam a kritikát – akár versben is, bár nem gondolom, hogy a verssel kellene helyettesíteni az újságcikket, de kétségtelenül több lett a közéleti versem, mint régen, és esszében vagy publicisztikában is folyamatosan bíráltam ezt a tizenhat évet –, sajnos, sokkal kivételesebb volt, mint 2010 előtt. Akkor a politika és a közélet az állandó véleményütköztetés helye volt, tele volt a sajtó kritikus cikkekkel.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egyedül én fogalmaztam meg bírálatot: Magyarországon is volt folyamatosan, és Erdélyben is, bár jóval kevésbé. A Transtelex például kivétel volt, és még egy-két online fórum. De az, hogy most nagyobb figyelem irányul rám, szerintem elsősorban ezzel magyarázható.
Valamiféle mérföldkő a hetvenötödik születésnap ? Van-e olyan tanulság, mi az a szellemi vagy politikai muníció, amit tényleg a fiatalok kezébe adna, hogy ne darálja be őket a következő harminc év?
Hetvenöt év nem kevés, de eszembe sem jut semmiféle vonalat meghúzni vagy lezárni a pályámat. Pontosan ugyanúgy dolgozom, ahogyan tíz vagy húsz évvel ezelőtt: rengeteg elvégeznivaló munka van még előttem, írom a verseimet, a cikkeimet, követem a közéletet. Közhelynek tűnik, de igaz: a munkánál jobban semmi sem tartja meg az embert.
Ha van valami, amit tanulságként át lehetne adni a következő generációknak, az ennyi: hinni kell az esélyben, és ha a történelem felkínál egy lehetőséget, nem szabad félreállni. Mi 1989-ben váratlanul kaptunk egy hatalmas történelmi esélyt. Nem voltunk felkészülve rá, tele voltunk naivitással, de beleálltunk a küzdelembe, és vállaltuk a hatalmas politikai felelősséget, vállaltuk a személyes kockázatot is. Voltak súlyos kudarcaink, kötöttünk vitatható kompromisszumokat, de felépítettünk egy intézményrendszert, amely máig védi ezt a közösséget. A jövő nem attól függ, hogy mennyire igazodunk a pillanatnyi hatalmi viszonyokhoz, hanem attól, hogy van-e bennünk elegendő szellemi bátorság felismerni a saját erdélyi érdekeinket, és van-e erőnk cselekedni értük.
