Véleményformálásra és aktív részvételre biztatják a társadalmat
Sok kortársukkal ellentétben nem szívesen menne külföldi egyetemre az Egységes Diákfront két elnökségi tagja, Mészáros Bence és Perlaki-Borsos Noel. A két gimnazista azt mondja: azért áldozzák középiskolás éveiket az oktatási mozgalmak szervezésére, mert azt szeretnék, ha az ő gyermekeik már sokkal jobb oktatást kapnának Magyarországon, mint a mai tizenévesek. Az Egységes Diákfront (EDF) a Civil Bázissal és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetével közösen augusztusban elindította Országos Közös Akarat nevű platformot, amelynek az a célja, hogy minél több embert vonjanak be az oktatás reformjáért folytatott tiltakozásba. Szeptember 1-jén demonstrációval indítják a tanévet a budapesti Kossuth téren.
– Amikor 2018-ban Kálló Dánielt, a Független Diákparlament szóvivőjét behívták a kormánypárti Echo Tv-be, a műsorvezető legelőször is azt kérdezte tőle, megcsinálta-e a házi feladatát. Önök hogyan reagáltak volna erre?
Perlaki-Borsos Noel: Úgy, hogy kitűnő lettem év végén mindazok mellett, amiket az Egységes Diákfront tagjaként csináltam. És hogy az utóbbival sokkal többet tanultam, mint a tankönyvből. Szervezést, emberekkel való kapcsolattartást, kommunikációt, adatelemzést, forráskritikát.
Mészáros Bence: Azt válaszolnám, hogy megcsináltam, de ezenkívül engem az is foglalkoztat, hogy a gyermekeim fognak-e tudni ebben az oktatási rendszerben tanulni. Azért csinálom, hogy büszkén mondhassam nekik, megpróbáltam változtatni. Ha végül sikert érünk el, akkor pedig elmondhatom majd nekik, hogy most azért kapnak jó és izgalmas oktatást, mert diákként fennmaradtam éjjel három óráig, hogy a közoktatás ügyével foglalkozzam.
– Mi számítana sikernek?
M. B.: Egy átfogó oktatási reform.
– Az Egységes Diákfront tagjaiként több mint egy éve tüntetnek, szervezik a mozgalmat a közoktatás reformjáért. Miért gondolják, hogy ekkora a baj? Mi a problémájuk a közoktatással?
M. B.: Az együttműködésre, a csoportmunkára sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a közoktatásban. A tanterveink és a tankönyveink mind azt tanítják, hogy egyedül vagyunk a világban. Az az alapvetés, hogy az ember magára van utalva, a problémáit egyedül kell megoldania. Mi ezt nem így gondoljuk. Társadalomban élünk, ahol tudunk egymásra támaszkodni, és tudunk segítséget kérni másoktól. Nagyon zavar az is, hogy motivált, képzett, lelkes, jószívű tanárok pályaelhagyók lettek, és pénztárosként dolgoznak. Ez méltatlan. Az óvodákban lelkes önkéntesek fogják őrizni a gyermekeket képzett óvodapedagógusok helyett. Márpedig megfelelő pedagógusok nélkül nincs megfelelő oktatás, és anélkül a mi generációnk nem fogja tudni fenntartani azt az életszínvonalat, amit szüleink és a nagyszüleink megteremtettek. Nagyon hiányzik a közoktatásból az egyéni figyelem is. A státusztörvény után egy tanár kötelezőóraszáma 24 óra lesz. Ebben nincsen benne az, hogy dolgozatokat javít, órákra készül. Tanáraink leterheltek, kezdenek kiégni vagy már ki is égtek. Nincs idejük megkérdezni, hogy a diákjuknak mi baja.
P-B. N.: Az internet korában a lexikális tudásra nem kellene akkora hangsúlyt fektetni, mert bárki számára elérhető. Inkább azt kellene megtanítani, hogyan tud valaki hatékonyan és gyorsan eljutni a megfelelőforrásokig ahelyett, hogy évszámokat vernek bele a fejébe. A felsőoktatással kapcsolatban is vannak aggodalmaink: én eredetileg festő szerettem volna lenni, de a Képzőművészeti Egyetemet teljesen kivéreztetik. Az a helyzet állt elő, hogy ha megfelelő felsőoktatást szeretnék kapni, külföldre kell mennem egyetemre, amit egyáltalán nem szeretnék.
– Nem lenne jobb világot látni?
M. B.: De, fontos lenne. Szükség van arra, hogy a magyar diákok külföldön is szocializálódjanak, és utána esetleg itthon kamatoztassák a tudásukat. Éppen ezért az EDF-nek az is nagy problémája, hogy a Horizont- és az Erasmus-programot ellehetetlenítették, miután a kormány alapítványokba szervezte ki az egyetemeket. A kormány persze azt ígéri, hogy finanszírozza a programot, de kérdés, hogy erről milyen országokkal sikerül megállapodást kötnie: nem mindegy, hogy kazah vagy holland egyetemeken tanulhatunk a jövőben.
P-B. N.: Sokszor halljuk, hogy mi, fiatalok vagyunk a jövő. De mi van, ha a jövőszépen elmegy külföldre? Az EDF előző elnökségnek fele külföldi egyetemekre ment tanulni. Mi itt vagyunk, és megtesszük, amit tudunk. Ám mi is el fogjuk hagyni az országot, ha nem lesz változás. Az más kérdés, hogy megpróbálunk-e visszajönni. De mi van, ha nem lesz hova?
M. B.: Nagyon szeretem ezt az országot. Főleg, amikor végigsétálok Budapesten, és arra gondolok, hogy itt is tüntettünk, ott is tüntettünk. Nincs olyan utca, ahol úgy tudnék járni, hogy nem jut eszembe az, hogy itt is voltam már sárga mellényben vagy kockás ingben. Úgyhogy hiába minden ellehetetlenítés, megfélemlítés, én itthon tervezem a jövőmet, az egyetemi időszakot is. Jogot szeretnék tanulni, de persze az is nagy kérdés, hogy hol. Az ELTE egyike annak az öt egyetemnek, amelyeket még nem szerveztek ki alapítványba. Ha ez megváltozik, akkor kérdéses lesz, hogy itthon maradok-e.
– Nemrég jelentették be, hogy az oktatásért folytatott tiltakozó mozgalmakat egy Országos Közös Akarat nevű együttműködési platformmal bővítenék, amit kiterjesztenének más ágazatokra is: az egészségügyre, a szociális szférára, a kulturális életre. Nem túlságosan nagy vállalás ez azok után, hogy az oktatás területén sem sikerült eredményt elérni?
P-B. N.: Azért nem, mert amikor az egészségügyről vagy a szociális szféráról van szó, akkor nem mi fogjuk megmondani, hogy azon a területen mi legyen a közös akarat. A szakmai és a szervezési feladatokat sem mi fogjuk vinni, csak ott leszünk mint kezdeményezők. Az oktatás területén eddig soha nem látott együttműködés jött létre különböző oktatási és más szervezetek között. Tavaly szeptember óta minden héten leülnek a különböző szereplők, és beszélnek egymással. Ez eredmény.
M. B.: Még soha nem láttunk ekkora szervezettséget a diákok között, még soha enynyien nem gondolták úgy, hogy most kell tennünk valamit azért, hogy a gyerekeinknek jobb jövőt biztosítsunk. Ez szerintem is hatalmas mérföldkő. Az Országos Közös Akaratnak az a célja, hogy aktív véleményformálásra és aktív részvételre nevelje a társadalmat, és az oktatás kérdéseiből kiindulva paradigmaváltást hozzon el.
– Miből állna a paradigmaváltás?
P-B. N.: Magyarországon sajnos nem alakult ki a szolidaritás. Az a cél, hogy megteremtsük ennek alapjait. Az is cél, hogy keretet adjunk a párbeszédnek, és az ne arról szóljon, hogy „ez fasiszta, az pedig kommunista”, hanem árnyaltabb megközelítést hozzunk be a közéletbe, és lehessen érdemi diskurzusokat folytatni az oktatásról, de más kérdésekről is.
– Erre mennyi az esély?
P-B. N.: Ha nem is mondanám azt, hogy sok esély van, de bizakodó vagyok. Ha nem is ez lesz maga a rendszerváltás, de el tud indítani valamit, amit az utánunk jövő diákok majd tovább vihetnek. Nyilván ez lassú folyamat, de nagyon fontos, hogy elkezdjük.
M. B.: Erről szólt az országjárásunk is augusztusban. Ezt folytatni is fogjuk. Viszont ahhoz, hogy eljussunk vidékre, források kellenek, ezért mostantól az Ahang.hu civil szervezet oldalán támogathatnak minket azok, akik szeretnének hozzájárulni az oktatásért folyó küzdelemhez. Az országjárás arról szól, hogy mindenki véleményét megismerjük, és mindenki megismerje a mi látásmódunkat az oktatással kapcsolatban. Az elmúlt 13 év politikája arról szólt, hogy a kritikus gondolkodást, a vitát, a párbeszédet, a dialógust elfojtsa a magyar társadalomban. Csakis a párbeszédre és az abból megteremtett konszenzusokra lehet építkezni. Mi nem a különbségek háborúját akarjuk folytatni, hanem a hasonlóságok építkezését.
– Ehhez képest egy-egy tüntetésen egyikük sem válogatja meg a szavait, amikor a Fideszt és a kormányt kell minősíteni. Meg szeretnék buktatni a kormányt?
M. B.: Fontos leszögezni, hogy már több mint egy éve kértük, majd követeltük, hogy a kormány változtasson az oktatáson, és erre mit kaptunk? Egy státusztörvényt. Szerintem nem meglepő az, ahogy a kormányról gondolkodunk.
P-B. N.: El kell engedni a kínos együttműködési kényszert, amelyet az a remény táplál, hogy a kormány valami jót fog tenni az oktatással. Pont most látjuk a státusztörvényből, hogy nem is akarnak. Naivitás azt gondolni, hogy ez a kormány szeretne javítani a pedagógusok helyzetén. A közszférában dolgozó összes alkalmazott fizetését tudatosan alacsonyan tartják, hogy gyengébb legyen az érdekérvényesítés. Nyilván nem fogjuk megdönteni a hatalmat egy év alatt, de azt fel kell ismerni, hogy a kormány nem hajlandó érdemi reformokra.
– Leendő politikusként tekintenek magukra?
M. B.: Nem gondoljuk magunkat politikusnak. Ez egyértelmű. Az viszont más kérdés, hogy ez a szervezet politizál-e vagy nem. Ebben nagy viták vannak, hiszen az Egységes Diákfront azért egységes, mert nekünk nem számít az, hogy valaki baloldali vagy jobboldali gondolkodású, csak az, hogy akarjon valamit tenni a jövőért és az oktatásért.
– Hol kezdődik a politizálás?
M. B.: Közélettel foglalkozunk, mert a közoktatás közéleti téma, viszont nem vagyunk hajlandók egy párt ifjúsági tagozata lenni. Nem gondolom, hogy mi közvetlen politikai tevékenységet folytatnánk.
P-B. N.: Én viszont igen. Sok ember a pártpolitikát gondolja politikának. De a közügyekkel való foglalkozás önmagában politizálás. Attól, hogy mi nem pártokat képviselünk, hanem a saját érdekeinket, és szerintünk az egész ország érdekét, ez még politika. Az oktatás politikai kérdés. Szakpolitikai kérdés is lehetne, ha a jelenlegi kormányzatnak, a „kordonkormánynak” nem csak és kizárólag hatalompolitikai érdekei lennének.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 35. számának (szeptember 1–7.) nyomtatott változata.
