1972-ben a világ az UNESCO javaslatára, születésének századik évfordulóján, Roald Amundsenre, a norvég sarkkutatóra, a Déli-sark meghódítójára emlékezik.
Amundsen egész életére a kitűzött célok elérése, a legnehezebb akadályok leküzdése jellemző. Akaraterő és határozottság voltak jellemének fő vonásai, ezek is határozták meg az általa vezetett expedíciók sikerét.
Sarpsborgban, Oslo mellett született. Tizenöt éves, amikor elhatározza, hogy sarkkutató lesz. Sikerei nem tulajdoníthatók a véletlennek, mert mint ahogy önéletírásában vallja: „minden, amit tizenöt éves korom óta tettem, erre az egy célra összpontosult, mindaz, amit én elértem mint sarkkutató, egész életem átgondolt, tudatos, és alapos felkészülésének eredménye.”
„Az első feltétele annak, hogy valakiből sarkkutató váljék – írja a továbbiakban Amundsen – az egészséges, edzett fizikum. Az ilyen utazásokat megpróbáltatások kísérik, amelyek elviselésére nem mindenki alkalmas. Felelőtlenek azok, akik idősebb korban fognak ilyen feladatokhoz, de helytelenül cselekednek azok is, akik civilizált életkörülmények között szerzett élettapasztalatukkal, minden átmenet nélkül primitív életkörülmények közé kényszerítik magukat. Az ilyen körülmények között egy bálnavadász vagy egy prémvadász ismeretei többet érnek az egyetemi tanulmányoknál. Sarkkutatásban elért sikereimet főleg annak köszönhettem, hogy megedzettem szervezetemet.”
Kora ifjúságától rendszeres testgyakorlatokat végez, s a hideg norvég télben fűtetlen szobában, nyitott ablaknál alszik. Teherbírása és ellenállóképessége a kitartó edzés következtében egészen rendkívülivé vált. Feljegyezték róla, hogy egy alkalommal nagyon hosszú utat tett meg sível egyedül a sarki éjszakában, hogy egy sürgönyt adhasson fel, útjában 2700 méter magas hegyláncot szelt át, és -50 Celsius fok hideget állt ki. A sürgöny feladása után kis pihenőt tartva, ugyanazon az úton tért vissza állomáshelyére.
„A fizikai tulajdonságok után következnek a pszichikaiak, az intellektuális képességek” – vallja a továbbiakban Amundsen. Ő maga éveken át folytat tanulmányokat, még mielőtt megismerkedne a jégsivatag valóságával.
Meggyőződése, hogy egy sarkkutató a hajók jó ismerője és szakképzett tengerész kell hogy legyen. Ebből a célból először asztalosként dolgozik egy norvég hajóépítő üzemben, majd pedig évekig matrózként teljesít szolgálatot. Később kapitányi vizsgát is tesz. Az első léghajók és repülőgépek megjelenését Amundsen nagy lelkesedéssel fogadja, a sarkkutatás jövőbeni eszközét látja bennük, és Norvégiában elsőnek kap pilótaképesítést és címet.
Egy sarkkutató felkészültségében nagy fontosságot tulajdonít a dokumentálódásnak és az expedíció által használt műszerek, technikai felszerelés tökéletes ismeretének. Dokumentálódáson a felkutatásra váró vidékkel kapcsolatos összes útleírás, térkép, adat ismeretét érti. Déli-sarki expedíciójának telelési helyét, saját bevallása szerint több éves dokumentálódás után jelölte meg a Bálnák öblében. Éveken át tanulmányozta és gyakorolta a grönlandi kutyák vezetésének mesterségét, ellenőrizte teherbíró képességüket.
Huszonötéves, amikor az első nagy próbatételre vállalkozik. A Belgica hajó fedélzetén részt vesz az Adrien de Gerlache belga kapitány által vezetett Antarktisz-expedícióban. A két évig tartó utazásból sok, egy expedíció céljára, szervezésére és munkamódszerére vonatkozó tanulságot von le. „A kalandok a kutató számára a kitűzött céltól való eltérést jelentik” – mint ilyet jövendő expedícióiból kellő szervezéssel és előrelátással igyekszik elkerülni a viszontagságokat. Első nagy sikere az északnyugati átjáró felfedezése. A Gjøa fedélzetén hat társával elsőnek hajózik Grönlandtól Alaszkáig, a kanadai arktikus szigetvilág útvesztőin át.
Az út hosszadalmas, 1903-tól 1906-ig tart, és Amundsen egymásután három telet tölt túl az északi sarkkörön. Útja során a meteorológiai megfigyeléseken kívül térképezési munkálatokat végez, s tanulmányozza az északi mágneses pólust.
Az első sikeres expedíció újabb, nehezebb célok elérésére sarkallja Amundsent: a Pólust, az Északi-sarkot akarja meghódítani. Erre a célra honfitársa, Fritjof Nansen rendelkezésére bocsátja a Fram hajót. Indulásra készen állt 1909 áprilisában, amikor értesült, hogy Peary admirális megelőzte. „Ez természetesen súlyos csapás volt számomra, s hogy megtarthassam sarkkutatói hírnevemet, szükségét láttam annak, hogy a legrövidebb időn belül valamilyen más szenzációs eredményt mutassak fel.”
A Fram nem rostokolt sokáig a kikötőben, hanem 1910. augusztus 9-én a Déli-sark meghódítására indul. Az expedíció története Amundsen későbbi előadásaiból jól ismert. Eseményei kalandmentesek: egy nagyszerűen felépített és átgondolt terv alapos és pontos véghezvitele.
A Bálna-öbölben a Ross-barrier-nél kötnek ki, itt telelnek, és 1911. október 20-án indul öt ember négy szánnal és ötvenkét kutyával meghódítani az eddig még ember nem járta Pólust. „Október huszadika szép nap volt – írja Amundsen –, tiszta, enyhe idővel, +1 fok Celsius hőmérséklettel. Szánjaink könnyűek voltak, és gyorsan haladhattunk előre.”
Útjuk negyedik napján már a 80 fok déli szélességnél járnak. „A vidék napról napra változott – jegyzi a továbbiakban Amundsen. – Hegy hegy után következett, magasságuk 3000-5000 méter között ingadozott, tarajuk éles volt, csúcsaik tűhöz hasonlóak. December 6-án értük el utunk legmagasabb pontját, a 3360 méter tengerszint feletti magasságot. December 11-én elértük a 89-es szélességi fokot, itt már a felszín tökéletesen sima volt.”
December 14-én kerül sor az utolsó útszakasz megtételére. „Nekem úgy tűnt – írja Amundsen –, hogy aznap hamarabb ébredtünk, gyorsabban reggeliztünk és korábban indultunk útnak, mint az előző napokon. Az idő szép volt, és gyönyörűen sütött a nap. Jó ütemben haladtunk dél felé. Alig beszéltünk, úgy hiszem, mindegyikünk a maga gondolataival volt elfoglalva.
Valószínűleg mindnyájan arra gondoltunk, vajon mi leszünk az elsők vagy…
… A kiszámított távolságot megtettük, célunkat elértük. Nyugodtan és csendesen terült el előttünk a hatalmas fennsík, amelynek felszínét még nem látta emberi szem.
Keserű iróniával idézi fel Amundsen visszaemlékézéseiben egy számára igen kellemetlen este emlékeit: „Íme egy eset az Angol Királyi Földrajzi Társaság bankettjéről, amelyet tiszteletemre adtak abból az alkalomból, hogy beszámoltam dél-sarki utamról. Pohárköszöntőjében K. lord értékelte beszámolómat, különösen azt a körülményt hangsúlyozva, hogy én sikerem nagy részét a kutyák javára írtam. Befejezésül a lord kijelentette: Ezért én javasolom a jelenlevőknek, hogy kiáltsunk háromszoros hurrát a kutyák tiszteletére.”
Amundsen az az ember, akit a siker újabb célok elérésére sarkallt. Három év sem telik el dicsőséges antarktiszi visszatérése után, máris új útra indul. A cél az északkeleti átjáró. 1918 nyarán hagyja el Norvégiát a Maud hajó fedélzetén, és két évig hajózik Eurázsia északi partjai mentén. Az első telet a Tajmir-félszigettől északra, a Cseljuszkin-fok körül tölti, és 1920-ban éri el a Behring-tengert.
Már ötvenhárom éves, amikor korának technikai csodáját, a léghajót, illetőleg a repülőgépet próbálja ki az arktikus világ körülményei között. Célja az Északi-sark átrepülése. Az első próbálkozás 1925-ben történik. A Spitzbergákrói indul két repülőgéppel, de az egyik gép motorhibája miatt kényszerleszállást kell végrehajtaniuk, így a 87° 43’ északi szélességről visszatérnek induláshelyükre.
Második próbálkozását a Norvégia léghajóval 1926-ban siker koronázza. Dicsősége nem osztatlan, mivel a léghajót Nobile olasz származású pilóta kormányozza, aki a későbbiek során számtalanszor rágalmazva Amundsent, az expedíció ötletét, szervezését és vezetését sajátjaként tüntette fel.
És mégis, Amundsen utolsó útja ennek az embernek a megmentését célozza, ötvenhat éves, amikor a Nobile vezette Itália léghajó katasztrófájáról értesül, és 1928. július 18-án Tromsøből a Latham francia hidroplánon elindul, hogy Nobilét és társait felkutassa. A rádióösszeköttetés rövidesen megszakadt, a hidroplán és egész személyzete a Barents-tenger térségében elpusztult. A katasztrófa tényét a norvég újságok csak szeptember elsején erősítették meg azzal a hírrel, hogy a norvég partoktól tíz tengeri mérföld távolságra egy hajó rábukkant a Latham roncsaira.
Hogy mi okozhatta a katasztrófát, ma sem ismeretes. Tény az, hogy általa életét vesztette a sarkvidék legtapasztaltabb, legszenvedélyesebb kutatója.
A föld arktikus és antarktikus zónáiban végzett kutatásoknak óriási gyakorlati jelentősége ma már nyilvánvaló. „A másik cél, amit a sarkkutatások szolgálnak – állapítja meg Amundsen önéletírásában – nem egykönnyen megy át az emberiség konkrét anyagi hasznává. Mert mindaz, ami még ismeretlen égitestünkön, valamiféle súllyal nyomja az emberiség nagy többségének tudatát, egyrészt erőtlenségünk bizonyítéka, ugyanakkor kihívás is a természet uralására.”
Megjelent A Hét III. évfolyama 47. számában, 1972. november 24-én.