Egy évvel ezelőtt a francia irodalmi élet szenzációja, s amint később bebizonyosodott, az év legnagyobb eseménye Sartre Flaubert-monográfiájának a megjelenése volt, amelyhez az 1971-es francia könyvtermésben csak Aragon Matisse-ról írott regénye mérhető. Annak idején a francia sajtóban megjelent első kritikák alapján beszámoltunk a könyvről, majd a továbbgyűrűző vitát is ismertettük. Nemrég jelent meg Párizsban a mű harmadik kötete, s mielőtt a vita hullámai ismét magasra csapnának, ez jó alkalom az első két kötet fogadtatásának a kiértékelésére.
A szakma és a közönség egyaránt nagy érdeklődéssel fogadta Sartre művét: több száz cikk jelent meg róla és mintegy tízezer példányban vásárolták meg, ami a könyv jellegét tekintve nem is kevés. (Igaz, hogy egy kritikus véleménye szerint kétszáznál többen aligha olvasták végig.) A kedvező külföldi visszhangot bizonyítja, hogy már készül a könyv teljes angol, német, spanyol, olasz és japán fordítása; a Times Literary Supplement három oldalt szentelt neki, ami példa nélkül áll a lap eddigi történetében.
Ami a könyv fogadtatásának érdembeni oldalát illeti, az a vélemény, hogy óriási terjedelme, a benne felhalmozott hatalmas ismeretanyag miatt kevés volt a vállalkozás egészére, a kitűzött cél és a megvalósítás lényegi kérdéseire vonatkozó bírálat. A legjobb kritikusok közül sokan (például Roland Barthes) tartózkodtak a véleménynyilvánítástól, s hallgatott az egyetemi kritika is, azok pedig, akik megfogalmazták véleményüket, gyakran a csodálat szavaival vagy pedig találó szójátékokkal inkább körüljárták a könyvet.
S az ígérethez híven most megjelent a harmadik kötet. Az első két kötetben Sartre tulajdonképpen azt vizsgálta, hogyan lett Flaubert íróvá, milyen egyéni adottságok, családi és társadalmi körülmények összejátszása folytán jött létre az az ember – a képzelet és a szavak birodalmába elzárkózó neurotikus író –, aki a Bovarynét megírhatta. A harmadik kötet megfordítja a kérdést: milyen társadalmi körülmények döntötték el, hogy az 1850-es évek művészetének szükségképpen neurotikus művészetnek kellett lennie, amely a Bovarynéban teremtette meg legtökéletesebb és legkomorabb mintaképét.
Sartre tétele a következő: az 1848 februári forradalom elfojtása, valamint az 1851-es államcsíny hatására a középpolgárság felső rétegeiben, azok között, akiket „értelmesek“-nek nevez, s akik a felvilágosult elitet alkotják, bekövetkezik az átmenet a haladás gondolatára épülő optimista humanizmusról a gyűlölettől és a kudarc érzésétől áthatott sötét emberszemléletre. Az adott körülmények között a romantika utáni művészek az alkotást hármas kudarcként fogják fel: a szerző, az ember és a mű kudarcaként. Ennek a neurotikus vagy abszolút művészetnek – Sartre így nevezi a l’art pour l’art művészetet – olyan művészekre van szüksége, akik valóban neurotikusok (Flaubert, Baudelaire) és ez a művészet olyan műveket terem, amelyek a szépség álarca mögött az emberi lét lehetetlenségét tanúsítják, azt, hogy a szépség – halál.
A megjelent értékelések szerint a harmadik kötet felépítése az első kettőénél világosabb, kevesebb a kitérő, célratörőbb az érvelés. Másrészt eddig a lélektani magyarázat állott az előtérben (empátia), az újabb kötetben viszont Sartre sokkal nagyobb teret szentel a történelmi-társadalmi viszonyok elemzésének, ebből vezeti le a kor művészi törekvéseinek, művész és társadalom viszonyának a magyarázatát.
Megjelent A Hét III. évfolyama 33. számában, 1972. augusztus 18-án.