1970 október végén az oxfordi egyetem South Parks Road-i kísérleti pszichológia laboratóriumának folyosóján tizennégy-tizenöt éves gimnazisták gyülekeztek. Mindegyikük valamelyik környékbeli állami iskolából érkezett. Önként jelentkeztek egy kísérletre, amelyről úgy tudták, hogy képzőművészeti ízlésüket fogja vizsgálni. A részvevőket bevezették egy terembe, ahol Klee- és Kandinsky-képeket mutattak nekik. A feladat egyszerű volt: csupán azt kellett megmondani, hogy kinek melyik kép tetszik jobban. Ezek alapján két csoport alakult: a Klee csoport és a Kandinsky csoport. Ezt követően minden résztvevő kapott egy papírlapot, rajta két másik résztvevő kódnevével (például: fiú 13. Kandinsky csoport – fiú 8. Klee csoport); a kódnevek fiktívek voltak, valójában nem jelöltek senkit. Egyszerű volt a feladat: tetszés szerint osszanak szét a lapra felírt két személy között 20 pontot úgy, hogy egyik se kaphat kevesebbet 7-nél, illetve többet 13-nál. Mindenkitől 10-12 párba állított szereplő pontozását kérték, az egész nem tartott tovább tíz-tizenöt percnél.
A pontozások összesítésekor kiderült, hogy a résztvevők következetesen a saját csoport tagjait részesítették előnyben a pontelosztás során, függetlenül attól, hogy nem ismerték őket személyesen. Tehát pusztán annak a ténynek az ismerete elegendő volt a csoportelfogultsághoz, hogy a fiú az én csoportomba vagy a másik csoportba tartozik. Ezek szerint a társas kategorizáció önmagában is elég az elfogultsághoz, nem kell hozzá korábbi konfliktus, verseny vagy történelmi sérelem.
Ez a kísérlet fordulatot hozott a társas viselkedés megértésében: az előítélet többé nem feltétlenül korábbi tapasztalat, tanulás vagy verseny által generált, vagy irracionális, hanem normális kognitív, identitásképző reakció, stratégia.
Miközben az ezzel foglalkozó tudomány régóta tudja, hogy sokkal inkább kellene csoportok tagjaiként és nem elkülönülő egyénként egymásra néznünk, egymással viselkednünk, a hétköznapokban legtöbbször nem így járunk el.
Próbáltak már meggyőzni valakit politikai nézetei helytelenségéről? Eszükbe jutott akár egy pillanatra is, hogy akit meg akarnak győzni, az saját csoportjával olyan erős kötésben van, hogy egy tízperces vita, négy-öt racionális érv nem sokat nyom a latban? Tudatában vagyunk annak a hétköznapokban, hogy legtöbbször akkor se tagadjuk meg saját csoportunkat, ha valamely részletkérdésben szerintünk sincs igaza, mert úgy éljük meg saját életünket, hogy a csoportom én magam vagyok? Márpedig magamat nem adhatom fel – gondolja vagy érzi a legtöbbünk.
Ezek szerint nem érdemes vitatkozni? Nem, nem ezt mondom. Csak azt, hogy a fent említett társadalmi identitás elméletet ismerve érdemes átgondolni, hogyan folytatjuk le közéleti- és magánvitáinkat, és azt is, hogy mit várunk tőlük.
(Az isteni ember részben társas önismeretünket segíti. Ezért is írtam, tele hasonló példákkal.)

A szerző Fecebook-bejegzése 2026. június 7-én.