Csurka elveiről, hibáiról, antiszemitizmusáról, konzervativizmusáról
– Miért Csurka István? És miért most?
– Tizenegy esztendő telt el a halála óta, a nagy vihart kavaró Néhány gondolat című pamfletje, dolgozata – nehéz műfajilag bárhova is sorolni – pedig 31 évvel ezelőtt jelent meg, ez apropónak talán még nem lenne elegendő, csakhogy azóta sem készült semmilyen tudományos értekezés a csurkai életműről. Egyébként teljesen hétköznapi módon jött az ötlet: a kötet egyik szerzőjével, Domonkos Lászlóval beszélgettünk a Kossuth Klubban, és sokadjára állapítottuk meg, hogy nahát, mindezt Csurka már ekkor meg akkor megmondta. És talán ez a tizenegy esztendőnyi távolság megteremti a lehetőséget, hogy higgadtabban, a tudományok felől értekezzünk róla. Az életmű pedig adta a három területet: irodalom-, történet- és politikatudomány, ehhez kerestem szerzőket: a már említett Domonkos Lászlót, Borvendég Zsuzsannát, Vasvári Erikát és Pozsgai Zsoltot. Mindenesetre az ötlettől a megvalósításig rögös út vezetett.
– De miért Csurka?
– Elmondtam.
– Szerintem nem teljesen, mert önmagában, hogy eltelt valamennyi idő, még nem adja: akkor nosza, írjunk róla könyvet. Gondolok itt Csurka István politikai pályájára, pláne annak megítélésére.
– Nyilván a mellette töltött kilenc évem is benne van. Írom is, hogy úgy éreztem, tartozom ezzel a kötettel neki.
– És mit jelent a rögös út?
– Hogy azzal kellett szembesülnünk, a személye még mindig kényes téma. Szélsőséges a megítélése, egyesek istenítik, vátesznek hiszik, mások emlékezni sem akarnak rá, vagy ha mégis, azt megvetéssel teszik. Akadt olyan felkért szerző, aki 2002-ig az egyik legnagyobb csurkistának számított, most meg a második mondatomnál félbeszakított, hogy szó sem lehet róla, nemhogy írni nem szeretne Csurkáról, de még az emlékeiből is ki akarja törölni.
– Elárulja, kiről van szó?
– Nem. Nem ő fontos, hanem a máig ható Csurka-jelenség.
– A halála után sokan megtagadták?
– Sokan, de inkább már előtte. Adott rá okot sokaknál bőven, különbözőeket, s ez is mutatja, hogy Csurka politikai pályája bizonyos szempontból a legkevésbé sem volt egyenletes, mondhatni hullámzó volt – egyébként ezért sem fogtam bele a teljes politikai életmű elemzésébe, és maradtam a legmeghatározóbb politikai írásánál, az 1992-ben megjelent Néhány gondolatnál. Ez az írása is bőven ad lehetőséget Csurka értelmezésére, és a kötet többi tanulmányaival, a gyermekkorral, a fiatalságával, az ötvenhatos szerepvállalásával, beszervezésének körülményeivel, a Kádár-rendszerhez való viszonyulásával, a politikai útra térésével, a rendszerváltással, majd a csalódással, kiábrándulással, az önálló út keresésével egy teljesebb képet kap az olvasó személyéről. Ahogy drámaírói munkásságáról is; Csurka még az ellenfelei szerint is a XX. század egyik legnagyobb drámaírója.
– Maradjunk hát a Néhány gondolatnál, amelyben Csurka az MDF alelnökeként megírta a rendszerváltás miatti csalódását, és tulajdonképpen meghirdeti a saját útját. Tekinthető ez a politikai életmű csúcsának? Gondolom, nem véletlenül választotta ön sem ezt a publikációját.
– Az biztos, hogy kiemelkedően fontos írás. Akkoriban Simon János professzor mondta, hogy 1992-ből ezenkívül egyetlen másik politikatudományi munka sem fog fennmaradni, és bár nem tudományos dolgozat, tegyék be a kollégái a Magyarország Politikai Évkönyve kiadványba – és lám, mennyire igaza lett. Mégsem állítanám, hogy ez volt a tetőpont, inkább az íróból politikussá válás folyamatának, a rendszerváltozás népi-nemzeti irányból történő szemlélésének összefoglalása. Egyébként Csurka is úgy vélte, hogy minden későbbi gondolata, levezetése, keretezése a Néhány gondolatból származtatható.
– A – mint említette – hullámzó közéleti jelenléte is?
– Reálpolitikusként volt hullámzó. Az ideák embere volt, a pártépítés, pártszervezés, a napi politikai kommunikáció távol állt a személyiségétől. Ide-oda csavargatni az elveket, a hitvallást változtatgatni, mert ettől lehet napi politikai hasznot remélni, ez ma már reálpolitikusi rutinfeladat, de számára ez a barométerpolitizálás elképzelhetetlen volt.
– Ha már elvek és változás: ha a hetvenes-nyolcvanas évek derekán megmutatják egy izmosabb MIÉP-nagygyűlés képeit Csurka Istvánnak, mit gondolt volna?
– Erre a kérdésre tudományos értelemben képtelenség válaszolni, de belemegyek a játékba: meglepődött volna. Az írói identitás elsődleges volt számára, igaz a politikusiba, az „Elnök Úr” önképbe belemerevedett, de szerintem a felvétel hatására elgondolkodott volna azon, melyik a hasznosabb szerep: pártvezérként az utcára, vagy drámaíróként a színpadra vinni a közéleti problémákat. Azt leszögezhetem, hogy amíg mellette dolgozhattam, mindvégig kitartott az elvei mellett, noha ez folyamatosan ütközött a reálpolitikusi szereppel, és szűk köre bizony látta, hogy a szellem embereként, a praxisban korántsem géniusz. Talán épp erre az állandó konfl iktusra vezethető vissza, hogy a radikalizmusa lassacskán fundamentalizmussá alakult.
– Közben azon gondolkodtam, hogy a Néhány gondolatra a legtöbben úgy emlékeznek, ja igen, ez volt az a publicisztika, amelyikben Csurka István meghirdette az antiszemita eszméit. És a kötetben is úgy értékelik, hogy a szándék érthető, féltéglát vágni a kirakatba, arcul csapni a politikai elitet, ezzel is felhívni a figyelmet a bajokra, a magyarság genetikai romlásáról és kopasz fiatalokról írni mégis hiba volt.
– Igen, hiba volt, kétszeresen is. Leginkább azért, mert már akkor, és aztán is pont arról terelte el a közvélemény fi gyelmét, amire Csurka pont fel akarta hívni. Másfelől felesleges és téves felvetések voltak. A lényegi kérdésekről, hogy miként, hogyan zajlott a rendszerváltozás, miként és hogyan, no és kik készítették elő, vezényelték le, és hogyan fordulhatott elő, hogy mindjárt a lakitelki találkozó másnapján arról számolt be a The New York Times: Magyarországon összeültek az antiszemiták. Ő arról akart vitázni, hogy zömében miért az állampárt emberei és az egykori kommunista vezetők leszármazottjai ülik körül az nemzeti kerekasztalt, miközben nem a fiúk felelhetnek-e az apjuk bűneiért dilemmát vetette fel, hanem hogy mindez arra utal: az egész rendszerváltó folyamat a kommunista hatalomátmentést szolgáló altatás volt csupán. Abnormálisnak tartotta, hogy a diktatúra működtetőivel kell megbeszélni, mik lesznek az új szabályok. De ezt elfogadta, ahogy az MDF–SZDSZ-paktum keretét is, amit ugyanakkor óriási hibának tartott, amit fel kell rúgni, és önálló nemzeti kormányzásba kell kezdeni.
– Fogadjuk el, hogy nem úgy gondolta… – akkor mégis miért írta?
– Mert dramaturgként drámai módon akart rámutatni, mennyire elhibázott volt, és mit szentesített az MDF–SZDSZ-paktum.
– Egyszerűsítsük: Csurka antiszemita volt?
– A rendszerváltozás időszakában élesebbé váló népi-urbánus vitában a népi vonal prominenseként szemben állt mindazzal, amit az urbánus vonalat képviselő pesti zsidó értelmiség programként, politikai szerepvállalásként hirdetett. Mark Palmer, mielőtt nagykövetté nevezték ki, Budapestre jött, de nem Pozsgay Imrével, nem Lezsák Sándorral, Für Lajossal vagy Csurkával ült le tárgyalni. Amerika számára nem ők voltak érdekesek, sőt, több fantáziát, lehetőséget láttak a reformkommunistákban meg – fogalmazzunk úgy – az apák fiaiban, ezért Palmer a Szabad Kezdeményezések Hálózata és a Beszélő embereivel tanácskozott. Csurka megnevezi őket, és azt is, hogy tényszerűen többségük zsidó. Ahogy Palmer is, majd a hozzájuk csatlakozó Lauder is. Néhány hónap múltán már amerikai nagykövetként tért vissza Budapestre, és ugyancsak az SZDSZ-t tartotta az ellenzék legfontosabb erejének, számukra ígért és adott meg minden támogatást. Csurkát tehát lehet mindezért és későbbi zsidózásaiért antiszemitának tartani, de a náci vád minden bizonnyal túlzás volt.
– Mit gondolt Csurka az antiszemita vádakról?
– A szerepet élvezte: ide lőjetek, én merem csak kimondani a tényeket, összefüggéseket, egy muszáj-Herkules már csak ilyen. Ellenben roppant nehezen viselte, hogy marginalizálódott a véleménye mind irodalmi, mind politikai értelemben. Hozzá volt szokva, hogy a hatvanas évektől a drámáiban megfogalmazott társadalomkritikák rendre vitákat gerjesztettek, szó szerint végigszaladtak a teljes értelmiségen, mindenkinek volt véleménye, összellenzéki szempontból pedig mindenki dicsérte. De ez 1992–2002 között lejtmenetbe került, 2002 után pedig érdemben megszűnt, és ebben saját magának is nagy szerepe volt. Ez rendkívül frusztrálta.
– Említette, hogy szép számmal tekintenek Csurkára váteszként, és valóban, a kötetben szereplő több gondolata is visszaköszön a Fidesz jelenlegi kommunikációjában.
– Nem jó ezeket hasonlítgatni. Totálisan félreviszi Csurka megítélését és megértését.
– Lehetséges, de ettől még az olvasóban támadhat efféle érzés.
– Amit elfogadok, ugyanakkor mégsincs párhuzam az akkori Csurka és a mostani Fidesz konzervativizmusa között. El tudjuk képzelni például, hogy Csurka István rendez Fidesz-pénzen egy konzervatív konferenciát, ahol Milo Yiannopoulos a díszvendég?
– Simán. Hisz minden és mindenki változik.
– Nem. Nem minden és nem mindenki. Mint mondtam, Csurka az elvek embere volt, tehát az ő konzervativizmusába ez a legkevésbé sem férne bele.
– Mert?
– Mert egy apácának öltöző férfi, aki nyíltan és vulgárisan beszél a homoszexuális kapcsolatairól, relativizálja a pedofíliát, egy szimpla provokátor, sem Csurka, sem számomra nem lehet konzervatív, hiába jön Budapestre Trump híveként szónokolni. Az „egyetértésgépezet”, ahogy Chomsky nevezi a média propaganda hengerét pedig rögtön megmagyarázná, Csurka azért nem ül egy asztalhoz vele, mert a fickó egyébként egy görög zsidó.
– És igazuk lenne?
– Dehogy. Azért nem, mert Csurka és Yiannopoulos más-más univerzum. És Csurka abnormálisnak tartotta az ilyeneket. Csak hát Csurka hiába állapított meg fontos igazságokat, mint arról az előbb beszélgettünk, folyamatosan rásütötték, hogy azért támadja ezt vagy azt a közszereplőt, mert zsidó. A lényegi meglátásait mindig is ezzel az eljárással söpörték félre. És ez nagyon is frusztrálta.
– Ha valóban ennyire frusztrálta, miért nem tett ellene? Sőt, még rá is tett egy lapáttal, ahogy a MIÉP élén politizált.
– Jogos! Erre mondtam, hogy nem volt egyenletes a politikai teljesítménye, ráadásul radikálisból átment bizonyos szempontból fundamentálissá, a személyiségébe széplassan beleégett az elnök úr képe is. A MIÉP az ő gyermeke volt, ő volt a mágnes, hozzá gravitált a párt és a szimpatizánsok, óhatatlan volt hát, hogy belemerevedjen az elnökúri szerepkörbe, környezete szektásodjon, aztán magas kockázatú politikai döntéseket hozzon, tévesen.
– Az nem zavarta, hogy előbb az MDF, aztán a MIÉP soraiban is feltűntek a rendszerváltás előtt ügynökként tevékenykedő figurák? A kötetben többeket is említ Borvendég Zsuzsanna név szerint.
– Nagyon is, és lám, máris mennyivel érthetőbb a Néhány gondolat…
– De miért nem tett ellene?
– Ez akkoriban is nehéz ügy volt, ma pedig már megoldhatatlan. Az idő nemcsak jogi, hanem politikai tény is, és mivel a demokratikus átmenetből kimaradt a megtisztulás, már késő hozzányúlni a kérdéshez. Ráadásul Magyarországon az egész lusztrációt beletolták az ügynökvitába, mintha a kommunista rendszer működtetése kizárólag az ügynökök tevékenységén nyugodott volna. Erős cezúrára lett volna szükség, legalább olyan szintűre, mint a lengyeleké. Csurka egyik legfontosabb rendszerváltás-kritikája, hogy ráadásul az ellenzék liberális oldaláról érkezett a gondolat, miszerint nincs szükség elszámoltatásra. Gondoljunk Tölgyessy Péter és Sólyom László alkotmányértelmezésére, hogy a jogállam jogfolytonos a diktatúrával.
Egyenesen következett ebből, hogy a kádári szilánkok mindenfelé ottmaradtak, és nem csupán a társadalom szövetében, hanem a közéletben, a médiában is, sőt ebben a kettőben a leginkább.
– Tudom, félreviszi Csurka értelmezését, de szerintem ez újabb párhuzam a Fidesz politikájával, mert ha a kádári maradványok ennyire szabdalták a közéletet és a médiát, akkor a Fidesznek igaza volt, amikor hozzálátott megteremteni a jobboldali médiát – még akkor is, ha látjuk, végül mivé lett, hova futott ki a szándék.
– Elfogadom, csak nem szeretem az ilyen időbeli ugrásokat, mert ne felejtsük, hogy amikor Csurka István arról beszélt; akik a rendszer működtetői voltak, napi szinten termelték a hazugságokat, és az állampárt besúgói közé emelkedtek, át kell világítani, és amennyiben bűnösnek találtatnak, ki kell söpörni őket a médiából, a Fidesz még vadul nácizta őt. Noha Csurka álláspontja radikális volt, tagadhatatlan, hogy sokkal jobban illeszkedik a rendszerváltás céljához, mint a maszatolás, ami átmenet címszóval minden szinten végbement.
Csurka hiába állapított meg fontos igazságokat (…), folyamatosan rásütötték, hogy azért támadja ezt vagy azt a közszereplőt, mert zsidó.
– Ismét ajánlok egy nem tudományos játékot: ha lett volna cezúra, mi történik például Bencsik Andrással? Azért említem a Demokrata főszerkesztőjét, mert ő is felbukkan a kötetben.
– Mivel a Pesti Hírlapban ő indította el a Néhány gondolatról szóló vitát.
– Jó, de maradhatott volna újságíró a lusztrált Magyarországon?
– Hát az biztos, hogy Csurka nem vele kezdte volna az elszámoltatást, hanem Aczéllal, aki Izraelbe, majd Bécsbe ment szép nyugodtan, vagy Biszkuval, aki még jó húsz évig élt vígan a belügyes gyilkos nyugdíjából, és Apró Piroskával, Medgyessyvel, Horn Gyulával, Berecz elvtárssal, KB-, PB-tagokkal és az összes valódi felelőssel. Bencsik? Viccel? Egyébként Csurka tudta, látta, hogy ebben a társadalomban nincs benne még egy 1956, hogy a kis- és középegzisztenciák túlélésből belesimultak a Kádár-rendszerbe.
– Szóval Bencsik átcsúszott volna.
– Át.
– Akkor viszont nemcsak Bencsik András, de sokan mások is átcsúsztak volna.
– Át, viszont nem mindenki, mint ahogyan történt. Az erkölcsi megtisztulás soha nem lehet tökéletes és teljes, de törekedni azért lehet rá. A Kádár-rendszer működésének egyik alapja volt, hogy mindenkit valamilyen együttműködésre, kompromisszumra, belenyugvásba kényszerítsen. Csurka is elfogadta, megértette, hogy az „itt fogunk élni” törvénye a legerősebb, ha az egyént diktatúra veszi körül.
– Főként, hogy a beszervezési papírok aláírásával ő is meghozta a maga kompromisszumát.
– Ami mindvégig nyomasztotta, noha bizonyítottan soha nem jelentett senkiről. Sajátos menekülőutat választott: évtizedekigcsak a drámáiban foglalkozott a társadalmiproblémákkal, a közéletet kerülte, helyette a lóversenypálya közegét választotta. Aztán már a 90-es választások után, amikor egy kormányülésen Antall József előhozakodott vele, hogy talán nem mindenkinek kellene ilyen nagy szájjal kritizálnia az MDF-et, azonnal megjelentette a Havi Magyar Fórumban a történetét, üzenve, hogy „engem márpedig nem fogtok zsarolni”, és majd mindenki úgy számoljon el a saját III/III-as kartonjával, mint ahogyan ő megtette.
– A „lovi” tényleg menekülés volt? Valóban ezért lóversenyezett, kártyázott és ivott?
– Nehéz eldönteni, mert a kádári világból csak a kádári világ foszlányaiba lehetett menekülni, ahogy azt tette ő is. Miközben igencsak jól élt ünnepelt szerzőként; ha mai „árfolyamon” számítjuk, évente 30-40 millió forintot is megkeresett drámaíróként. De hajlok rá, hogy elfogadjam Pozsgai Zsolt szerzőtársam értelmezését, hogy a kártya, a lóversenypálya és a nagy ivászatok jelentették számára a politikailag kockázatmentes közeget. Természetesen a maga módján élvezte mindezt, mint ahogyan azt is, hogy mindeközben mégis tüske a rendszer körme alatt.
– Melyik a kedvenc Csurka-darabja?
– A Ki lesz a bálanya. Az öt kártyázó drámája. Valahol a valóságunk is ilyen: egyszercsak fellebben a függöny, mi pedig ott ülünk az asztalnál, és játsszuk az életünket, és mindenki a győzelemre hajt. Csakhogy a bálanya végén a győztes feladja, kádfürdőzés közben felvágja az ereit. Hiába nyert, mégsem ő a győztes. Most gondolok bele, hogy ez a rendszerváltás szimbóluma is: nem ugyanígy játszottunk mindannyian a győzelemben bízva? Amikor pedig nyertünk, kiderült, hogy mégsem miénk a győzelem.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 24. számának (2023. június 16–22.) nyomtatott változata.
