a kritikus gondolkodásról, bestiális részvétlenségről és arról, hogy a nyakon vágás nem jó megoldás
Vezekelt, és azt mondja, már nincs adóssága. Verebes István színész, rendező szerint a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel annak idején is voltak gondok, arra pedig, hogy az Orbán utáni Magyarország jobb hely lesz, nincs sok remény. Ma már inkább a sorok közé rejti véleményét, pedig, mondja, igencsak „karcosan” látja a dolgokat.
– Gondoltam, ahogy készülök a beszélgetésre, utánanézek, miket írt, miket írtak önről, de semmit sem találtam. Már a Magyar Hangban publikált cikkein kívül.
– És ez nem véletlen. Az én korosztályom már nem érdekes. Magam veszem észre a gyermekeimmel beszélgetve, hogy elavultam, hogy világlátásom paraméterei közül rengeteg nem érvényes. Budapesten is idegenül érzem magam, hiszen már harminc esztendeje, hogy vidékre emigráltam. Más a ritmus itt, más a ritmus ott, ebbe beletartozik a viselkedés, a gondolkodás lüktetése is.
– A gondolkodás lüktetése?
– Ebben a városban az emberek nem törődnek saját magukkal. Itt nincs állandó önellenőrzés. Ha megbarátkozunk a csenddel, mint ahogy én Zalában megbarátkoztam vele, azt jelenti, vitaképes viszonyba kerülök a gondolataimmal. Egyébként a feleségemet sokban zavarja, ahogyan gondolkodom. Állandóan kritikusan. De hát ez a színházi rendezés is, keresni, hogy mi a hiba, mit lehet jobbá tenni. Ha valamit olvasok, abban is azt veszem észre, ami rossz, ő pedig azt kérdezi, miért nem a jót figyelem. Egyszerű: a jó nem érdekes. Az természetes. Hogy valaki tisztességes, becsületes, azt csak elfogadni lehet, mert hát nem az a normális? Milyen rendes ember: bejött, és köszönt. Emez nem lop, az pedig soha nem hazudik. Még szép. Mi ebben a különleges?
– Sajátos megközelítés.
– Megrögzött idealista vagyok, aki nem hajlandó elfogadni a valóságot olyannak, amilyen. Tisztában vagyok vele, hogy a valóság nagyon nehezen változik, sőt: gyakran képtelen a változásra, de minden körülmények között az eszményeim vezetnek. Lehetetlen tökéleteset létrehozni, a szándékom mégis a tökéletesre való törekvés. Hogy majd jön a csoda. Persze rém ritkán jön. Ám nem is a tökéletesség csodája a lényeg, a kitűzött cél fontosabb. Visszatérve az elejére: olvasom az újságokat, nézem a híreket, hallgatom a nyilatkozatokat, és közben a legkevésbé sem érzem, hogy meg kellene szólalnom. Pedig igencsak karcosan látom a dolgokat. Ha mégis írok, akkor, mint a Kádár-rendszerben, a sorok közé rejtem a véleményemet, például nem írom le Orbán nevét. Rábízom az olvasóra, hogy ő fedezze fel, mire gondolok. Sokkal nagyvonalúbb és ízlésesebb így. Mert miért kellene nekem is részt vennem a közélet nevű tenyészet ízléstelenségeiben?
– Ez nem menekülés? Nem pont azoknak kell megszólalniuk, akikre azért odafigyelnek? – De, az, menekülés. Amikor elköltöztem Budapestről, egyszerűen kimentettem az egómat a továbbtorzulásból. Ha most találkozom a szakmám híreivel, már nem bánom, hogy inkább kívül vagyok, hogy nem érzem a valakikhez, valahová közeledés vágyát. Harmóniában élek. Véd a távolság és ami itt Zalában körülvesz, az egyetemesség. Egy nagyvárosban minden változik, ami most van, holnap már nincs. Ami mifelénk változik, az az örök törvények biztonságában történik. Hatalmas erő ez. Miközben a nyugalomért persze áldozni kell. Már nagyon tehetségesen és határozottan tudok nemet mondani, holott ez anyagilag és személyesen is veszteség. Negyvenöt évesen megadatott, hogy megjutalmazzon az élet: olyan feladatot kaptam a nyíregyházi színház vezetésével, ami összekapott, összerakott, ráadásul megismerkedtem az emberrel, akivel azóta együtt élek. Kegyelem, jutalom, én pedig elfogadtam. Azóta viszont bigottan szigorú vagyok a bűnökkel szemben, amiket korábban én is elkövettem, hisz a saját életemből tudom, milyen borzasztó következményekkel jártak. Nincs más lehetőség, mint a vezeklés, mert rengeteg mindent elszúrtam. Márpedig nem szeretnék adósságokkal a hátam mögött meghalni, így aztán kíméletlenül szigorúnak kell lennem magammal szemben is.
– De sikerült?
– Micsoda?
– A vezeklés.
– Nincs adósságom. Az utóbbi tíz évben sokak kerültek a közelemből távolabbra, elsősorban a magam döntései következtében. Csak akik fontosak, azok maradtak meg, ugyanis formális barátságokra hatvan után már nem marad idő. Hogy Zalában élünk, azt is jelenti, csak azok jönnek hozzánk, akik valóban szeretnek. 240 kilométert utazni egy találkozásért, részemre megtisztelő. És aki ennyit autózik, nem azért jön, hogy ócskán fecsegjen összevissza mindenféle érdektelen apróságról, ha leülünk az asztal mellé, lényeges, fontos dolgokról esik szó. Erről jut eszembe, hogy nemrég fejeztem be A Kreml mágusa című könyvet, amely az egykori színházi rendezőről, Vagyim Baranovról szól, ő volt Putyin Habony Árpádja, ő találta ki és alkotta meg azt a figurát, akit ma a médiából orosz elnökként ismerhetünk. Baranovnak van tapasztalata, hogy borzalmas képet fessen a jövőről, és sajnos számomra is úgy tűnik, pontosan látta, merre tart a világ.
– Csak ismételni tudom: ha valóban borzalmas a jövő, nem kötelessége mindenkinek megszólalnia? Verebes Istvánnak is.
– Nem dolgom. A feladatom, hogy amikor egy darabot állítok színpadra, a tapasztalataim és a kvalitásom érvényesítésével olyan atmoszférát teremtsek, amelyben mindazok, akikkel együtt dolgozom, értelmesnek és emberségesnek érezzék a létezésüket. Miközben negyven éve mondom ugyanazt a színházról, mindhiába. A helyzet egyre rosszabb. Lehet hangosan vidnyánszkyzni, de az alapvető bajok már négy évtizede ugyanazok.
– De hiszen remek előadások születnek.
– Születnek, csak közben senki sem boldog.
– ???
– Kérdezze meg akármelyik színház bármelyik vezetőjét, színészét, egyikük sem fogja azt mondani, hogy boldog, de még a rendszer kegyeltjei sem. Az egyik vidéki színházból hírlik, kezdik kapiskálni, hogy semmi értelme évi egymilliárd forintért fenntartani egy színházat, ahol a legsikeresebb darabok sem élnek meg húsz előadást. Egyszer megírtam, szerintem hogyan kellene régióba szervezni a színházi világot, miként lehetne egészségesen finanszírozni, és talán a legfontosabb, hogy mindezt egyetlen szakmai szervezettel képviselni. Mindenek ellenére konzultálni volna érdemes például Vidnyánszkyval, hisz az ő reputációjának sem használ, hogy ő lett az új Major Tamás.
– Miből gondolja, hogy neki ez nem jó?
– Mert látom, hogy leszegett fejjel elégedetlenkedik, fájlalja, amiért szétszakadt a szakma, még ha ő is jócskán tehet arról. De nem csak ő. A sértettségének sajnos van némi icipici érthető indukciója. Az alávaló módon szétzúzott Színház- és Filmművészeti Egyetem nagyon tehetséges, kiváló szakemberekkel működött, de dölyfösen zárt kör volt, és a szakmai képzés egyoldalúsága révén sok hiányossággal terhelve. Változni, változtatni kellett volna. Nyilván nem úgy, ahogy és ami történt. De ahogy Vitray Tamás mondja, még a legalávalóbb kritikák mélyén is lapul valami kicsike igazság.
– Bizonyosan, csak hát ebben a fekete-fehér táborvilágban még a nagy igazságok is odavesznek.
– Akkor így maradtunk. Valahol értem. 1968 társadalmi és kulturális megmozdulásai kényelmetlenségből következtek. A világ, főleg az ifjúság, nem érezte jól magát a bőrében. Ma viszont minden roppant kényelmes, internet, okostelefon, mesterséges intelligencia, jó autók, jó lakások… Mi értelme lázadozni? De ha már a fiatalok: amióta hallókészülékre kényszerülök, a zene élvezete megszűnt számomra. De nem sajnálom, illetve Beethovent és a Beatlest igen, a modern zenét viszont egyáltalán nem értem. Nincs szerkezete, argumentációja, mondjuk, van, de nem egy, hanem tizenhat, az egész lüktetés, egekbe spannolt feszültség. Ilyen a modern színház is, mert hát ez most a divat: minden szereplő minden energiájával ezer fokon izzik egyszerre a színpadon. Sem dinamika, sem tónusváltás, sem titokzatosság, sem a nézőre bízott felfedezés, sem vallomás, sem árnyalt viselkedés, kizárólag: energia.
– Talán, mert a nagy zajban harsánynak kell lenni, hogy egyáltalán látszódj.
– Ha harsány vagyok, látszódom? Ha most élnék valami triviális politikai kirohanással, látszódnék? Két napig. De mi oldódik meg két nap alatt? Önök is a Kötöttfogásban, mondják, amit úgymond mondaniuk kell. Megnézi félszáz ezer ember. De ki csap az asztalra, ki mondja, hogy igazuk van, hogy már elég? Még az a néhány tízezer ember sem. „Orbán–Gyurcsány”, ennyi a magyar közélet. Rettenetesen unalmas. De megértem önöket is, hogy miért csinálják, én is csináltam. Az írást, a publikálást is azért nem hagyom abba, nehogy már azt higgyék, befogtam, befogtuk a pofánkat. Ugyanakkor szembe kell nézni azzal, hogy ha itt változás lesz, arra nagyon valószínű, hogy megint kívülről hat majd valami. Mert mi a magyar társadalom egyik legsúlyosabb dilemmája? Jó, persze, rendben, Orbán menjen! De mi jön utána? Hol a garancia, hogy valóban azok kerülnek majd hatalomra, akik képesek, alkalmasak kijavítani, ami marad ebből a mostaniból? Nem azzal kezdődik-e a vége, hogy tombol majd a kárörvendés, a számonkérés, a bosszú? Jobb légkört ettől sem várok.
– Elképzelhető, de az nem lehet, hogy a változás a politikának és a társadalomnak is jót tenne? Hiszen azt az élményt adná, hogy akárhogyan is, de semmi sem örök.
– Ezt tudjuk. Semmi sem örök. A színházrendezés arról szól, hogy tudnom kell, mi volt a történet előtt, és főként, mi jöhet utána. Szeretném tudni, Orbán Viktor mit gondol. De azt is, hogy Gyurcsány Ferenc mit gondol. Hogy Churchill mit gondolt, tudtuk. Hogy De Gaulle mit gondolt, azt is, sőt némileg még Kádárról is lehetett tudni, hogy mit gondolt. Az említett két úrról viszont még csak nem is sejtjük, mi jár valójában a fejükben. Gyurcsány kiváló szónok, de politikusként igen sokat hibázott. Ha Orbán Viktor 300 forintos vizitdíjat akarna bevezetni, három nap alatt megcsinálná, Gyurcsány meg belebukott. Valamiért a Három nővér jutott eszembe: ott áll három lelkileg kisemmizett nő, és siránkozik, hogy „Moszkva, Moszkva, Moszkva”. Karinthy szerint három nő Moszkvába vágyik, semmi akadálya, hogy odamenjenek, de maradnak. Szóval mi történik majd nálunk is a nyafogás után? Tartok tőle, hogy valami olyasmi: te gonosz voltál velem a Fidesz idején, de mivel megszűnt a Fidesz hatalma, jól nyakon váglak, mert az jár nekem. És ettől a fideszesek is félnek. Ezért ragaszkodnak tíz körömmel a hatalomhoz, ezért tesznek meg mindent, hogy lehetőleg soha ne kelljen átadniuk.
– Naivságnak tűnhet, de nem az a megoldás, hogy nem művelek, nem teszek olyat, ami miatt tartanom kellene a bosszútól, a számonkéréstől?
– De. Csakhogy nem ez a természet rendje. A forradalmak és a „forradalmak” nem oldanak meg semmit, az önkény mindig visszatér. Bár nálunk a rendszerváltozás azt mutatja, hogy a békés megoldás sem oldja meg a problémákat. A rendszerváltás fontosnak mondott intézménye volt az ellenzéki kerekasztal. Ki delegálta a tagokat? Ki választotta őket, hogy képviseljenek minket? Az SZDSZ-től az MDFig mind-mind erőszakos önjelölt volt, olyan politikai karrieristák, akik meglátták a helyzetben rejlő lehetőséget. Aztán pedig ezek az önjelölt figurák lettek a morális kritika kérlelhetetlen fegyverhordozói.
– Közben azért jöttek új erők is.
– Akik szorgalmasan megtanulták a régiektől, hogyan kell ezt csinálni. Soha nem értettem, hogy ha valakinek van egymilliárdja, miért kell mindenáron megszerezni a másodikat is. Aztán a harmadikat, tizediket, századikat. Édesapám szavajárása volt, hogy aki ellopja a gemkapcsot, ellopja az aranyórát is. De nem az zavar a legjobban, hogy lopnak, hanem a mérhetetlen részvétlenség. Tömegek nyomorognak méltatlan körülmények között élve, és ez abszolút nem érdekli a hatalmat. Amit Iványi Gábor missziójával művelnek, az megvetendő, bestiális részvétlenség. A másik, hogy nincs ízlésük. Nemcsak rossz nincs, hanem semmilyen nincs! Sem morális, sem kulturális megnyilatkozásaikban. Kis Grofóval, Győzikével fotózkodni? Amikor Cicciolinát meghívták a Heti Hetesbe, nem szóltak előtte, oda kellett hát ülnöm kellemkedni, de amikor karon fogott, hogy készítsünk közös fényképet, elhárítottam. Mert az nem lehet, hogy engem Cicciolinával együtt fotózzanak le, és nem azért, mert sznob vagyok, hanem mert kívül van a kultúrkörömön. Orbán Viktor kultúrkörén viszont nincs kívül Győzike, és ez mélységesen elkeserítő. Nem lehet az egyik fényképen Karikó Katalinnal, a másikon meg Kis Grofóval pózolni, nincs az a népszerűség.
– De hát van…
– Ha van, akkor az rettenetes.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 43. számának (október 27 – november 2.) nyomtatott változata.
