Kevés olyat lehetett olvasni, hallani a vakcinákról, aminek ne találkozhattunk volna az ellenkezőjével is. A legújabb az, hogy – bizonyos szempontból, nyilván – az AstraZeneca a legjobb. Meg hogy – ami távolról sem mond ellent ennek – oltóanyaga (a Vaxzevria) esetében a vérrögképződés esetleges veszélyét fel kell tüntetni a vakcina “nagyon ritka mellékhatásaként”. Ezt is először az összes közül. Miközben az előnyei, vészmegelőző hatása sokezres nagyságrenddel meghaladja a hátulütőit, az ártalmas mellékhatásait…
Mindemellett, illetve éppen ezért: az AstraZeneca mindenhol az elfogadott, oltási bizonyítvánnyal alátámasztott „hivatalos” vakcinák közé tartozik. (Mondjuk eltérően az egyelőre utóbbira nem jogosító „keleti” vakcinákkal szemben). Mi volt akkor ez az egész hisztéria? Az okot két körülményben kell keresni.
Emlékszünk, kezdetben az volt a jelszó, hogy a vakcina legyen „mindenkié”. Az AstraZeneca a legolcsóbb (volt, lett), s ha ez azt jelenti, hogy az előállítása is a legkevésbé költséges, annál dicséretre méltóbb. Nem így a két legdrágább: a Pfizer és a Sinofarm. Csak jelezzük, hogy Angela Merkel, akiről nem tételezhetjük fel sem a tájékozatlanságot, sem a reklámverő populizmust (mint más politikusoknál…) AstraZenecával oltatta be magát. DE hát az olcsóságával a zenekar veszélyt jelentett a többiekre a piacon. Másodszor: az AstraZenecának a jelek szerint a konkurenciális támadásokon kívül az alapossága ártott meg: nevezetesen, hogy elsőként vizsgálta és hozta nyilvánosságra termékének gyenge pontjait. Ez egyre szokatlanabb.