Jó lett az Eb, ahogy egy kommentár címében olvassuk: pont azok játsszák az elődöntőt, akiknek a játékuk alapján ott kell lenniük. (Vagyis most már: játszották, csak a vasárnapi döntő van hátra.)
Mondjuk ez összességében azzal együtt igaz, hogy az olaszok a náluk jobban futballozó spanyolokat verték ki, hogy a dánok első (két) mérkőzése értékelhetetlen ebből a szempontból, de még az angolok is unalmas kis pontokat szedegettek össze, amíg az ukránok ellen meg nem táltosodtak.
A dánoknak azonban tényleg az elődöntőben volt a helyük. Indoklás következik.
Hajdanában, abban az évben, amelynek végén Portisch Lajost a világ második legnagyobb játékosának kiáltotta ki a nemzetközi sakkszövetség (FIDE), az Élet és Tudomány cseregyerekeként (A Hét és a világ legjobb ismeretterjesztő hetilapja megállapodásának megfelelően), sakkbolondként és a sakktörténet búvárlójaként az volt a kívánságunk, hogy interjút készíthessünk minden idők legeredményesebb magyar sakkozójával. És lőn, lakásában fogadott, kedvesen a nejével együtt – legemlékezetesebb mondata pedig az volt (az interjú címe is az lett), hogy sohasem csapta be a sakkot.
Ezen többször elgondolkoztunk. Nyilvánvaló volt, mire gondol: arra, hogy tisztességes eszközökkel kell harcolni, tiszteletben kell tartani az ellenfelet, nem szabad játékon kívüli eszközöket használni ellene, illetve a siker érdekében – legfőképpen pedig, hogy kitartással minden állásból ki kell hozni a maximumot.
Sokan nem tartják be ezt a szabályt, politikusok, papok, művészek, tudósok, mások.
Az angolok azok, akik talán a leginkább betartják. Mostani döntőbeli ellenfelük – nem feltétlenül ezen az EB-n – gyakran becsapta a focit: ha futballt nem is, a focit igen. (Aki kell, érti, hogy mire gondolunk.)
Az angolok találták fel a fair playt, a tisztességes játékot. Igaz, hogy nyertek világbajnokságot szabálytalan góllal, de a bíró fütyülőjére nem mondták azt, hogy Isten fütyülője, ahogy egy argentin drogfogyasztó mondta, amikor kézzel ütött góllal nyert országának válogatottja, hogy az a kéz az Isten keze volt.
A dánok nyertek már úgy Európa-bajnokságot, hogy a verseny előtt „beugrottak” – mert akkor is komolyan vették a futballt, betyárbecsületből sem csapták be. Most két csoportforduló után nulla ponttal, a harmadikon pont a kellő gólarányú győzelmet elérve, körbeverések után: végül az első négybe verekedték magukat, megérdemelt, győzelmekkel, szép játékkal, megdolgozva a sikerért.
Nem csapták be a focit. Angol úriemberek voltak akkor is, amikor az angoloktól – ha nehezen is – kikaptak. Egy szörnyű tragédiát alig elkerülve, két hatalmas elveszített csata után fair play módon gratulálva győztes ellenfelüknek – folytatták. Igazi angol úriemberekként, hogy a végén pont a náluk jobb, főként erősebb házigazda angoloktól kapjanak ki. (Egy nem túlságosan vitatott, de nem is biztos tizenegyessel!)
Az angolok valószínűleg megnyerik ezt a nekik kitalált 2020-as Európa-bajnokságot. Ők lesznek a győztesek. De számunkra a dánok is angolok, győztesek – ők voltak az Eb legnagyobb, legszebb nyeresége. Rájuk fogunk emlékezni leginkább.
