A rokonszenves fekete fiú azonnal, már a játékvezető első sípszava előtt felhívta magára a figyelmünket. Néhány méteres bemelegítő sprintjei, rugalmas szökellései élményszámba mentek, mosolygós arca korának rendíthetetlen önbizalmát sugározta, mindenféle önteltség nélkül.
Elhatároztam, hogy neki fogok szurkolni, sikerüljön a meccse, annál is inkább, mert először kezdő, és a nagy Granit Xhaka (ahogy a Csekét székelyesen ejtjük) helyére állt be… (Tudom, most olvasók ezrei teszik fel a kérdést, vajon biza miért nem a 125. alkalommal válogatott Sergio Busquetsnek szurkolok, röviden: sose drukkolok a spanyoloknak…)
A jákék elején svájci ellentámadás: huszonöt éves kedvencem jó helyzetben vehetné át a labdát, szemben az ellenfél kapujával, négy-a-három-ellen helyzetben – elpattan tőle…
Nem baj, mondtuk magunkban (másképp nem is mondhattuk volna, egyedül néztük a tévét), ez a legény be fogja száguldozni a pályát.
Védekezni is kell ám egy ilyen meccsen, Pogba a sváciak ellen nem védekezett, ki is estek a franciák… És Zakaria ott van a védelemben is! A spanyol balhátvéd erősen belövi a labdát, Zakaria lábán irányt változtat, vezet Spanyolország.
Kezdjük belátni, hogy nem kedvencünk, Zakaria lesz a mérkőzés legjobbja. De annál nagyobb figyelemmel követjük a játékát.
A sváci kapitány, az albán fiú nem játszik, helyette a koszovói Xherdan Shakiri viseli a karszalagot, s mint ilyen, kötelességének érzi gólt rúgni: egyenlít.
Alig történik érdekes dolog a pályán az egyik sváci játékos kiállításáig; ennek hamar vége lesz, gondoljuk – aztán látjuk, hogy mégis: hosszabbítás. Ezt se nézzük, miután a 101. percben Denis Zakariát lecserélik. Iszonyatosan fáradt. Nem játszott kimondottan jól, de megtette a kötelességét.
Svájciul beszélni nem lehet, svájciul futballozni lehet. Nem csoda – akinek olyan játékosai vannak, mint Zakaria, Elvedi, Akanja, Rodriguez, Shakiri, Xhaka, Embolo, Seferovic, Vargas, Sov, Gavranovic, Mbabu, és akinek az edzője Vladimir Petkovic.
Közben, a csudába, megkezdődött a belga-olasz. Hajrá Lukaku!