Olyan jó ez a két nap fociszünet, mint a játékosoknak a melegben a hidratáló cezúra, értsd amikor vizet isznak (és öntenek a fejükre).
A keddi is unalmas este volt. A „magyar csoport” harmadik tagja, Németország is elbúcsúzott kapitányostól, nem jutott be Európa első nyolc csapata közé; kétségtelen, hogy az volt a leggyengébb csoport. Persze ha úgy vesszük, halálcsoport volt, csak más értelemben…
Az angolok lépésben megverték a németeket, szerencsére nem húzódott tovább Müllerék vergődése. Még csak a hosszabbítás hiányzott volna a hétfői két 3-3 és hosszabbítás után (spanyol–horvát, svájci–francia).
A legvégén mégis meglett a baj: a svédek és az ukránok kibekkelték egymást, jött a hosszabbítás, az unalmas tizenegyesek perspektívájával; már ki is mentünk pisilni. Mire azonban visszaértünk a tévé elé, egy újonc ukránt ölelgettek a csapattársai (miután a földhöz verték). A fickót a legvégére cserélte be a történelmi nevű – de nem Tarasz, hanem Andrij – Sevcsenko edző, hogy élete első, a meccs utolsó Eb-perceiben juttassa tovább a csapatát és váltsa meg a nézőket a büntetőktől.
Szóval, mint mondtuk, unalom az egész vonalon, jól jön a kis szünet. Már csak egy cseh–ukrán Eb-döntő tudna némi izgalmat hozni ebbe az egyhangúságba.
De addig is: még másfél hét, Uram! Utána meg nyakunkon az olimpia. Meg a kánikula, meg a pandémia. Spleen…