Olvassuk Kocsis Tamás lebilincselő tanúvallomását Jugoszlávia harminc évvel ezelőtti széteséséről, Kocsa Popovicsról és Joszip Broz Titoról, megüti a szemünket (van ilyen? használhatjuk a „megüti a fülemet” mintájára?) egy részlet: a cikk szerzője a nagy Tito magyarországi testvérével vált néhány szót: „Megerősítette, néha leveleztek a fivérrel, aki egy-egy magyar mondatot is írt: nyilván bizonyítékként, hogy nem felejtette el teljesen a nyelvet.”
Három dolog jut eszünkbe.
1. A Monarchia (nem volt az rossz találmány az a birodalom!) szétesése után, de még a második világégés után is vajon hány országban volt a vezetők jól ismert nyelve a magyar? Romániában: gondoljunk a nagy erdélyi „országegyesítőkre”, nem egy közülük a magyar Országgyűlésnek is tagja volt. Meg utódaik, Markó Béláék képviselőtársai, például az öreg Gabriel Tepelea, de akár Corneliu Coposu… meg a kommunisták, ugye, Pauker Anna, Valter Roman, Luka László – utóbbiról külön néhány szót, hiszen egyszerre sétálgattunk Nagyenyeden az udvaron szünetekben, igaz, mi, diákok a Bethlen Gábor Kollégium tágas udvarán, ő pedig a hírhedt enyedi börtönén; de még több közünk lehetett egymáshoz, hiszen ha csupán ha legenda is, lehet valóságalapja: az internátusban olyan vaságyakban aludtunk, amelyeket a rabok csináltak…
2. A legjobban, kristálytisztán magyarul – talán az egész Balkánon – Dr. Petru Groza, a „mi” Gróza Péterünk beszélt, ami azért természetes, mert imádta a magyar nyelvet, különösen a költészetet, kedvenc tizenkilenc századi költője – akárcsak nekünk – Arany János volt. Emlékezetes a román miniszterelnök Arany János ünneplőihez címzett levele a költő születésének 140. és halálának 75. évfordulójára. (Közölte az Előre 1957. március 3-i száma.) Dr. Petru Groza 1958-ban bekövetkezett halála fokozatosan és gyökeresen megváltoztatta a romániai kisebbségek életét, jogi helyzetét. Korábban is voltak antidemokratikus intézkedések, sértő határozatok, de ezek elhárítására utóbb nem egyszer meghozták az ellenintézkedést.
3. Iosip Broz Titoval, ha már róla van szó, Nicolae Ceausescu kereste a kapcsolatot, nem annyira a közös fácánvadászatokért, mint inkább azért, hogy az el nem kötelezett országok egyik vezetőjének társaságában szovjetellenességével tüntessen. Tito 1979-es bukaresti látogatására magunk is emlékszünk (a sajtóház mindig útba esett a reptérről a városba tartó vendégeknek), de Garibaldi híres mondását a volt partizán – állítólag – az 1966-os bukaresti látogatásakor mondta hatalmas tömeg előtt: „Milyen kevesen voltunk, és milyen sokan maradtunk.”
Josip Broz Tito, a második világháború utáni Jugoszlávia örökös elnöke 1980. május 4-én halt meg. Évtizedekig az ő személye tartotta össze a délszláv államalakulatot, a halála után kirobbant nemzetiségi ellentétek egy évtizeddel később véres polgárháborúhoz, majd azok egyenes következményeként Jugoszlávia széteséséhez vezettek.
