Az elmúlt hetek híreiből megtudtuk, Ferenc pápa a kereszténység egységéért imádkozik, s közös húsvéti dátum elfogadására tett felhívást. A szószékről a megváltónk hatalomtól való távolmaradását hirdetik: „Jézus azért, a mint észrevevé, hogy jőni akarnak és őt elragadni, hogy királlyá tegyék, ismét elvonula egymaga a hegyre.”(Jn 6:15) Mindeközben a történelem ismétli önmagát, az orosz ortodox egyház papjai, nővéregyházunk pásztorai a szent győzelemért könyörögnek az istenhez.
Egyházi békenyilatkozatok és konzultációk persze vannak, vezetőik konferenciákra gyűlnek össze, de mindezt úgy teszik, hogy az orosz ortodox egyház a nemzetközi ökumenikus közösségben megszűnt létezni.
A találkozókon elhangzik az oly sokszor ajkakra vett gondolat, hogy nem csupán felebarátaink, de ellenségeink szeretetét is feladatul kaptuk. S közben a Donyec vizét vér színezi, Donbász földjein Krisztus arcképével, „Isten velünk van!” (С нами Бог) felirattal ellátott tankok masíroznak.
Sarkosan fogalmazva azt mondhatnánk, míg hatalomban volt az egyház, szólta az igét, de gyakran nem cselekedte, majd szólta, de immár cselekvőképessége meggyengült. Ahol mégsem, annak eredményét láthatjuk, a krisztusi és egyházi hagyomány elválik egymástól.
Az eltévedt juhok
A civilizációs, technológiai, gazdasági fejlődés és az emberi erőszak mindig is szorosan összefonódtak egymással. Ennek a konjunktúrának köztudomásúan az egyházi hatalom is szerves része volt.
Földünk legelterjedtebb világvallása a kereszténység, ami bizonyára túlmutat az isteni elhíváson. Olyan ez, mint a nyelvi dominancia. Az iskolás gyermekeink nem valamelyik kelta nyelvet, vagy a 17. századra felszámolt poroszt sajátítják el, hanem angolul, franciául és németül tanulnak. A technológiai fejlettség és földrajzi adottságokon túl e népek lehettek a legerőszakosabbak egyben.
Nem kell visszamenjünk a középkori keresztes háborúkig, vagy a namíbiai herero és nama törzsek huszadik század eleji kiírtásához. A német evangélikus egyház honlapját ha megnyitjuk, ma is a „Bocsásd meg vétkeinket (Máté 6:12)” című, német délnyugat- afrikai népirtás egyházi elismerő nyilatkozatával találkozunk.
A fegyverek megáldása és a háború nyílt egyházi támogatása napjainkban is zajlik, s nem valami néhány ezres szekta elhajlásáról, hanem a 110 milliós tagsággal bíró orosz ortodox egyházról és eltévedt juhairól van szó, ennek azért van némi súlya.
Manapság már nincsenek elsöprő háborúellenes mozgalmak, a vietnámi háború volt az utolsó, amikor még a sajtómunkások cenzúra nélkül tudósíthattak, felbolydulást és ellenkultúrát hívva életre a nyugati világban. A kereszténység természeténél fogva ugyancsak ellenkultúra kellene legyen. Vagy azzal nyugtatjuk-e magunkat, hogy Szent László, Isten atlétájának örökösei vagyunk?
A háború igazolhatóságáról szóló parázs viták idejét múltak, nem dívnak már az egyházszakadások, mintha beletörődtünk volna, hogy a világ így működik.
De mit szólnak mindehhez a bevett történelmi egyházaink? Mit szól mindehhez a keresztény értelmiség?
„Óh az Úr Jézus dicső, szent ereje láttassék meg minden tetteinkben, hogy tisztítólag s elevenítőleg hasson reánk, hasson családjainkra, hasson egész magyar nemzetünkre. Sőt ez szerezzen diadalmat is, a harcmezőkön küzdő véreinknek s a háború vérzivatarából kerüljön ki minden magyar lélek megtisztulva, újjászülve, dicsőséges, szent életre vágyva, felkészülve s annak javaiért élve- halva. Amen.” (Varga Lajos: Imádságok templomi használatra háborús időben. 1915)
A háborúellenes keresztények mint jelentéktelen kisebbség
Elvétve találunk cikkeket, ahol néhány tucat orosz ortodox pópa megbüntetéséről írnak, akik a győzelem helyett békéről szóló imákat olvastak fel gyülekezetükben. Itthoni kiállásokról nemigen hallani, a január 1-jén ünnepelt béke világnapján nem mondhatni, hogy sorjáztak a publicisztikák.
Hiába a tevékeny erőszakmentesség köré épített pápai beszéd, valójában a történelmi keresztény egyházak egyike sem szólal fel a hadviselés ellen. A kötelező katonai szolgálat megtagadását a történelem során mindig is a politikai hatalom által üldözött és perifériára szorított szekták, vagy a felszámolódás sorsára jutott vallások képviselték. Az utóbbiak közül említhetők az inkvizíció által a késő középkorra kiirtott bogumilok, vagy a szinkretista manicheizmus, melynek működő templomairól még a 17. századi Kínából értesülhetünk.
A protestáns egyházból kiszakadt, szigorú erkölcsi szabályokat követő kvékerek, a különböző anabaptista csoportok, úgy mint a hutteriták, mennoniták vagy ámisok, akik végül az Újvilágban leltek otthonra. A fehér megyei Alvincre telepített valamikori anabaptisták is egy igazi szeretetközösségben élő, a fegyverfogást elutasító keresztény csoport volt. A hutteriták másfél évszázados erdélyi történetének a katolizáló állami politika vetett véget, egyesek áttértek a katolikus hitre, mások tovább menekültek, maroknyi közösségeik ma is az Egyesült Államok és Kanada telepein élnek.
A bevett egyházak és a periféria
Épp úgy, ahogy a politikum és a média érdeke az ellenségképek fenntartása, a körülöttünk zajló háborúkat is úgy drukkoljuk végig egyik, vagy másik fél oldalán, mintha valami focimeccset néznénk.
Bár a média nyilvánosságából kirekedtek, a katonai szolgálatot elutasító keresztény csoportok napjainkban is léteznek, nem kell hozzá a fejedelemség krónikáit fellapozzuk.
Míg az adventistáknál az első világégés beköszönte egyházszakadáshoz vezetett a háborúban való részvétel megtagadása miatt, addig a sárospataki református teológiáról azt olvasni, hogy buzgalmukban egész évfolyamok csatlakoztak önkéntesként. A katolikusok és protestánsok között e vérzivataros években a vita arról folyt, hogy nem hajlandók egymással közös tábori püspökségben szolgálni, így 1923-ban végül felállították a Protestáns Tábori Püspökséget. A tábori püspökség százéves fennállásáról a református egyház honlapján közölt, „A katonákat is vonzza az Úristen” című beszélgetésből lehet többet megtudni.
A fegyverfogást megtagadó adventisták csoportja, a reform-adventisták végül kiváltak s önálló egyházat alapítottak. A kultuszminisztérium kérésére hivatalosan írásba adták, hogy a népek leöldöklésében nem vesznek részt, és minden embert testvérüknek tekintenek. Az egyházukat 1951-ben betiltották, majd tagjaik számára börtönévek következtek. A kisszámú szakadár csoport a rendszerváltást követően újraalapította egyházát, templomuk ma is megtalálható a kolozsvári Mărăști negyedben.
Hasonló sorsban osztoztak a múlt rendszerben a fegyverviselés megtagadása miatt a néhány ezres lélekszámú nazarénusok, vagy a kiterjedtebb egyházszervezettel bíró Jehova Tanúi. Oroszországban utóbbiakat a Krím-félsziget annektálását követő években szélsőséges szervezetnek minősítették, tevékenységüket betiltották, vezetőiket bebörtönözték, s vagyonukat elkobozták.
A gázai háború árnyékában megemlítendők az izraeli ultraortodox zsidók, akik közül sokan az állam létét is tagadják, gyermekeik szintén önkéntes börtönbüntetést vállalnak, amiért elkerülik a kötelező sorkatonaságot.
A katolikus egyház az ukrajnai inváziót követően rögtön közzétette álláspontját a hadviselés kérdésében. A pacifizmust és erőszakmentességet arra hivatkozva utasítja el, hogy az anarchia veszélyét hordozza magában. A katolikus tanítás továbbra is az igazságos háború elméletével érvel, bár maga a fogalom a történelem során teológusok és filozófusok állandó vitáinak tárgyát képezte. E mellett némi önellentmondással azt a felismerést is említik, hogy a gyakorlatban a maga háborúját mindenki igazságosnak véli.
A református egyháznál hasonló állásfoglalással nem találkozni, a Romániai Református Egyház majd’ 250 oldalas törvénytárában a katonaság kifejezés összesen két helyen bukkan fel. Kató Béla akkori püspök előszavában a gyülekezetet jól szervezett katonai alakulathoz hasonlítja, ahol „mindenki kész engedelmességre a felhangzó parancs iránt.” Ezen kívül az egyetlen említés a sorkatonai szolgálatot teljesítő híveket érinti, miszerint nem kötelesek társadalombiztosítási járulékot fizetni az adott időszakban.
Az Úr színe előtt
A román ortodox egyház és az állam máig tartó, erős szimbiózisa közismert. Épp a Krím-félsziget orosz annektálásának idején kezdi meg működését az ortodox egyház és a román hadsereg együttműködésének kutatóintézete (Centrului de Cercetare al Conlucrării Bisericii Ortodoxe Române cu Armata României – „General Paul Teodorescu”).
A Râmnicu Vâlcea-i ortodox érsekség keblében létrejött intézetnek Misszió (Misiunea) néven folyóirata jelenik meg, s évente megrendezik az Egyház és hadsereg. Az együttműködés hagyományai nevű nemzeti szimpóziumot. Az intézményt is bemutató kötet püspöki előszava azzal a reménnyel zárul, hogy a törekvés hozzájárul majd a történelem jobb megismeréséhez, az Isten képmására teremtett, és a román nép és egyháza védelmében harcra elhívott ember szemszögéből.
Kovács Lajos teológus a második világháború végén megjelenő írásában a kereszténység válságáról azt állítja, hogy ez nem jelenthet csapást, hanem épp ellenkezőleg örömhír, amely lehetőség a megújhodásra. Vajon van-e lehetőség megújhodásra hallgatás mellett, vagy egyházszakadás nélkül? Vajon mit tenne a román ortodox egyház, ha a sors, vagy isteni elrendelés a román népet olyan próba elé állítaná, mint az oroszországi testvéregyház tagjait? Urambocsá’ mit tenne a romániai református egyház ugyanebben a helyzetben? Mi is két úrnak szolgálnánk-e vagy csak a megváltónak? Félő, hogy a válaszadást egyedül azért hesegethetjük el, mert az isteni elrendelés nem épp minket vizsgáztat.
Az erőszakmentes mozgalom szimbólumaivá váló Mahátma Gandhi, majd Martin Luther King életét gyilkos golyó oltotta ki. Talán ma sem tartunk másutt, mint amit Winston Churchill mondott 1940-es miniszterelnökké való kinevezésekor: nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és könnyeket.
