Örökké emlékezetes marad életem első, csaknem ötven évvel ezelőtti látogatása a népi Kínában, de paradox módon nem a köteles megilletődöttség okán, hogy egy világbirodalom földjére léphettem. Sokkal inkább azért, mert kis híján botrányba fulladt.
elégtételt jelent az oroszok dermesztő kiszolgáltatottsága | Fotó: MAXIM SHIPENKOV | Forrás: AFP
Úton tudósítói állomáshelyem, Hanoi, a vietnámi főváros felé, egyéves fiam látványos kelléktárával felmálházva fizetni kényszerültem a túlsúlyért a pekingi repülőtéren. Számat panaszra nem nyithattam: gyerekkocsitól kezdve játéktömegen át pokrócokig bezárólag derekas túlélő készlettel próbáltunk felszállni a TU–104-es gépre. Pekingi csatangolásunk végére azonban elfogyott az utolsó jüanunk is, s némi forint, illetve a Moszkvából magunkkal hozott rubel maradéka lapult csupán a tárcámban. Ezt tettem le tehát a jegykezelő pultra.
Némi zavar ült ki a katonás hivatalnoknő arcára. Nem tudta, miként is szólítson meg. Röviddel a „kulturális forradalom” után az úr, mint kategória alig volt használatban. Elvtársnak nem nevezhetett, mert a Peking által renegátnak tartott szocialista világból jöttem. A gordiuszi csomót ekképpen vágta el:
– Utas – mondta méla undorral, hangjából minden lehetséges bájt kiölve. – Mi itt csak pénzt fogadunk el. S egy hanyag mozdulattal lesöpörte a pultról rubeljeimet, amelyek, mint egy mesefilmben, szállingózni kezdtek, nem győztem kapkodni utánuk.
***
Az oroszok – akkortájt szovjet köntösben – és a kínaiak kapcsolata épp történelmi mélyponton leledzett. Az elmúlt 250 év prizmáján át az orosz-kínai viszony mai, fénylő csillaga igazi világpolitikai kuriózum. Eltekintve ugyanis a rendszertechnikailag azonossá vált Szovjetunió és Kína egymás mellett élésének villanásnyi mézesheteitől, viszonyukat előtte-utána a bizalmatlanság, a kölcsönös megvetés, majd a véres konfliktusba torkolló gyűlölet jellemezte.
Nyelvileg, kulturálisan, mentálisan, vallási-társadalmi hagyományaikat tekintve mindig is nagyon távol álltak egymástól. Fizikai találkozásukra is meglepően későn, a XVII. század második felében került sor, midőn az oroszok nyugatról keletre, a kínaiak délről észak felé nyomultak. A rablásból és fosztogatásból élő, a Csendes-óceán felé igyekvő kozákok javasolták a császári Kína engedelmességhez szokott képviselőinek, hogy üljenek tárgyalóasztalhoz. 1689-ben, a távol-keleti Nyercsinszkben így jött létre az első szerződés, amelyet Kína egy európai ország megbízottaival kötött. Ez már önmagában fordulópont volt Kína történelmében, mert a megelőző évezredekben sem a határt, mint földrajzi-politikai kategóriát, sem az egyenrangú partner fogalmát nem ismerték. Ellentétben állt a konfuciánus alapelvvel, mely szerint miként két nap sem süthetett, úgy két uralkodó sem létezhetett a Földön.
A cári diplomácia hol az angolokkal és a franciákkal kart karba öltve, hol velük versenyt futva nyomorította, szabdalta Kínát. Időnként és helyenként az orosz erő kevésbé volt agresszív, mint a britek, s olykor közvetíteni igyekeztek a gyarmatosítók és a császári udvar között.
Ám amikor 1860-ban Pekingben orosz diplomaták egy minden elképzelhetőnél durvább területvesztéssel járó szerződésre kényszerítették a császárt, szertefoszlottak az oroszok szerepével kapcsolatos illúziók. Ekkor hangzott el az egyik kínai udvari hivatalnok szájából a keserű mondás: „Végül ezek is csak fehér barbárok.”
Oroszország századokon át szédületes tempóban gyarapította szűkösnek eleve nem nevezhető területét. Persze nem minden országgyarapítás történt Kína kárára: történészek becslése szerint 1,7- 2,2 millió négyzetkilométerre rúghat a Kínától elhódított területek nagysága.
Kínált a sors kiutat is a két ország közti megbékéléshez. Álomszerű elképzelés lehetett volna, ha a két szocialista kolosszus egymásra talál a társadalmi rend közösségének talaján. Jelszóvá vált: a ma Szovjetuniója, a holnap Kínája. Viszonyuk azonban gyorsan elmérgesedett, jelezvén, hogy a történelem nem mindig a formális logika szabályai szerint alakul.
1964 nyarán az impulzív nyilatkozatairól ismert Hruscsov szovjet pártfőtitkár egyenesen Hitlerhez hasonlította Mao Ce-tung elnököt, mondván, a világpolitika színpadán utoljára a német diktátor értekezett az élettér és a túlnépesedés összefüggéséről. Így reagált arra a tényre, hogy Mao Pekingbe látogató japán szocialista képviselőknek némi malíciával azt fejtegette: minő igazságtalanság, hogy a Szovjetunió 22 millió négyzetkilométerén 200 millió ember él, miközben a 370 ezer négyzetkilométeres Japánt több mint 100 millióan lakják.
Kínai és orosz katonák egymással szemben. 1969 márciusában a távol-keleti határfolyó, az Usszuri mentén egy belső sziget hovatartozása miatt valóságos háború robbant ki a két ország között
A Szovjetunió vezetése vérbő antiimperialista szájtépéssel ítélte el a Kínára kényszerített „egyenlőtlen szerződéseket”. Ám ha bárki ezen felbuzdulva egy négyzetcentiméter területet visszakövetelt a cárok által ugyanilyen szerződésekkel elorzott földekből, rögvest a Szovjetunió ideológiai és katonai vasöklébe ütközött azzal a jelszóval: minden efféle kísérlet a világbékét veszélyezteti.
Ellentéteik hálója sűrű és szövevényes volt: szocializmus-értelmezésük, államvezetési gyakorlatuk különbözőségei már az 1950-es évek első felében kiütköztek. 1969 márciusában a távol-keleti határfolyó, az Usszuri mentén egy belső sziget hovatartozása miatt valóságos háború robbant ki közöttük, a szovjet illetékesek már az atomfegyver bevethetőségére is célozgattak.
Innen már csak felfelé ívelhetett az út. Amikor bekövetkezett a világpolitikai fordulat, Oroszország, a széthulló Szovjetunió bonsai-változata, csakúgy mint Kína, megindult az államkapitalista átalakulás útján. Ennyiben azonban ki is merülnek a közös vonások. A világ egykor legnépesebb szegényházából történelmileg példátlanul rövid idő alatt gazdasági, katonai és tudományos nagyhatalom lett, amely – képletesen szólva – az Egyesült Államok sarkát tapossa mindhárom területen. Oroszország viszont pusztító erejű nukleáris fegyverzetet és haderőt bíró gazdasági középhatalommá süllyedt.
***
Napokkal az Ukrajna elleni 2022-es agresszió kirobbanása előtt a két elnök, Putyin és Hszi Csin-ping negyvenegyedik személyes találkozójuk során világgá kürtölték, hogy barátságuknak, együttműködésüknek nincs immáron felső határa. Szép, hangzatos üzenet, de természetesen, mint minden ilyen propagandisztikus leegyszerűsítés, ez is csak féligazság.
Mindamellett az évtizedeken át tartó közeledés mostanság valóban csúcspontjára jutott, ami a két elnök profilja alapján éppenséggel nem magától értetődő. Két különbözőbb embert ugyanis nem hordott a föld a hátán, mint Putyin és Hszi. Putyin alulról indult, s jutott fel küzdelmes munkával az állam élére – az orosz elnök magamutogató, narcisztikus személyiség. Hszi ezzel szemben maga a megtestesült visszafogottság, s zárkózottság. Pályaíve abban is más, hogy befolyásos politikai család sarjaként (apja egykoron Mao Ce-tung bizalmasának számított) lett az óriás ország mindenható vezetője
A két autoriter rezsimet uraló furcsa páros egy világpolitikailag perdöntő ponton szinte egybeforrt. Nevezetesen: mindketten undorodnak a demokráciától, s egzisztenciális kihívás számukra a jogállamiság eszméje, az utóbbi szinonimájának tekinthető nyugati világ. Alaptörekvésük mindenekelőtt az Egyesült Államok világhatalmi státuszának megroppantása.
Soha, még az 1950-es évek elején sem volt olyan szoros kapcsolat a két ország között, mint manapság. Elillant a területi ellentétek ügye, legalábbis ad acta került. 4200 kilométer hosszú közös határukat napjainkban idilli béke jellemzi.
Felszálló és leszálló ág a fordulat után gyorsan, természetes módon talált egymásra. Oroszország, a Szovjetunió nyomdokain haladva nyersanyagok, az olaj és a földgáz, illetve hadiipari termékek exportjára rendezkedett be, míg a világ ipari műhelyévé avanzsált Kína nyersanyag-igénye csillapíthatatlanná vált. Ideális módon illeszkednek egymáshoz a komplementaritás alapján.
Putyin kemény csapást mér manapság az oroszok egójára azzal a megalázó szerepkörrel, amibe belesodorta hazáját Kínával szemben. Durván elszámította magát a nyugati világ reakcióját illetően: rövidebb ideig tartó dörmögést-duzzogást várt, mint anno a Krím lerohanása után. Ehelyett az Európai Unió, mi több Európa szinte egésze, a nyugati világ, mint olyan látványosan felsorakozott Ukrajna mögött. Mire az orosz elnök felocsúdott, a kontinens viszonya Oroszországgal csontvázzá soványodott. Ez a szokatlan egység és szolidaritás a pusztító ukrajnai háború politikai vigaszága. Igaz, Trump elnökké választásával ez is megkérdőjeleződhet, habár jóslásokba bocsátkozni nem célszerű a nagy visszatérő kiszámíthatatlansága miatt.
Peking dobta oda annak idején a mentőövet Putyinnak a nyugati bojkott miatt kiesett olaj- és földgáztömeg, ha nem is teljes körű, de az egzisztenciális folyamatossághoz elegendő mennyiségének felszippantásával. Nem is roppant össze az orosz gazdaság! Ukrajna lerohanása óta az orosz export több mint egyharmada áramlik Kínába, behozataluk több mint 40 százaléka származik onnan. Még ennél is beszédesebb, hogy gépimportjuk 70, a mikroelektronikai termékek 90 százaléka ezt a címkét viseli: „Made in China”. Oroszország gőzerővel dolgozó fegyvergyárai hetek alatt omlanának össze az érzékeny kínai mikroelektronikai eszközök nélkül. Viszonyuk szorosságának jeleként már jüanban számolják el forgalmukat.
Európa bojkottja érzékenyen érinti az orosz elitet, a nyugatra tekintésnek ősi, cári időkre, Nagy Péterre visszatekintő hagyománya van náluk. Manapság kínkeservvel jutnak csak el Nyugat-Európába – szárazföldön, vízen, levegőben egyaránt. Ezzel szemben már napi öt repülőjárat köti össze Moszkvát Pekinggel. A Harvard, a Cambridge és a Sorbonne helyett mostanában Sanghajba és Pekingbe mennek a külföldi tanulmányra vágyó diákjaik.
***
Miközben az orosz propaganda bömbölve uszít az Egyesült Államok, az Európai Unió, s általában a Nyugat ellen, Putyin világhatalmi illúziókat kergető állama Kína szemszögéből lassan-lassan úgy tűnik fel, mint birodalmi törekvéseik ékköve. Amíg az oroszoknak Kína mindenki mást háttérbe szorító, domináns partnere, mentőövük gyártója, addig Kína számára Oroszország csupán a hatodik legfontosabb gazdasági kapcsolat. Peking nem jótékonysági egyesület, a kínai kapcsolat, nagy bizonyossággal állítható, jottányival nem fog hozzájárulni az orosz gazdaság elavult szerkezetének megújulásához.
Meglehet, igazságtalan, s túlfeszített Oroszországot kínai birodalmi ékkőként ábrázolni, hisz végül is egy független, hatalmas katonai, nukleáris ütőerővel bíró ország áll előttünk, melynek egyeduralkodója a minap pompás külsőségek közepette fogadta Tatárföld fővárosában, Kazanyban a BRICS elnevezésű tarka államcsoport – köztük Kína, India vagy a NATO-tag Törökország – vezetőit. Ámde, hogy a minősítés mégsem rugaszkodik el az együttműködés valóságos arculatától, arra példaként hadd idézzem az elmúlt évek egyik legérdekesebb könyvét e tárgyban, a „Kína csendes hadserege” („China’s Silent Army”) című művet.
Szerzőpárosa, Juan Pablo Cardenal és Heriberto Araujo Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsiában, így többek közt az orosz Távol-Keleten azt vizsgálta, hogy a kínai kereskedők, beruházók, munkacsapatok miként formálják át a világot Peking érdekeinek megfelelően. A szerzők a Vlagyivosztoktól 300 kilométerre fekvő kisvárosból, Dalnyerecsenszkből kondították meg a vészharangot Szibéria felfoghatatlan kincstömege, erdősége felett. E kicsiny városka a becses orosz faanyag kitermelésének és Kínába való exportjának központja. Naponta tucatnyi szerelvény, mindegyik 50-60 vagonnal robog át a közös határon. Ésszel felfoghatatlan pusztítás dúl a világ ökológiai egyensúlyában is fontos szereppel bíró szibériai erdőrengetegben és biodiverzitásban. Keserű summázatuk: a szibériai tigris előbb-utóbb felfalja önmagát.
Evidens, hogy a fakivitel pénzértékben eltörpül az olaj és a földgáz importja mellett. Ám, ahogy egy csepp is híven tükrözi a tenger főbb jellemzőit, úgy ez a szektor is élesen rávilágít napjaink orosz-kínai együttműködésének tényleges természetére.
A szerzők azt észlelték, hogy a kulimunkát, a fakivágást, a darabolást, a bevagonírozást az oroszok végzik, minden más, a minőség ellenőrzése, a kereskedelem, a vagonok útnak indítása hazájukba, az ideköltözött kínai telepesek dolga. Ők is fizetnek és a helybéli oroszok örülnek, hogy egyáltalán munkához, jövedelemhez jutnak. Beszédes átrendeződés! Az már csupán a sors iróniája, hogy épp itt, Dalnyerecsenszkben található az 1969-es véres szovjet-kínai összecsapás szovjet áldozatainak emlékműve.
Kínának a megaláztatás évszázadai után alighanem csendes történelmi elégtétel lehet az oroszok dermesztő kiszolgáltatottsága. Minden különösebb erőlködés és kényszer nélkül mérhetnek csapást szomszédjuk hagyományos regionális befolyására, mindenekelőtt az egykori cári belső gyarmatnak tekintett közép-ázsiai térségben, s nyirbálhatják meg Indiába és Vietnámba irányuló fegyverexportjukat, mely államokat Kína látens ellenfeleinek tekinti.
***
Félreérthetetlen, ahogy Kína és Oroszország igyekszik összehangolni a stratégiai elképzeléseit. Nehézbombázóik újabban együttesen járőröznek – hogy, hogy nem – éppen Alaszka part menti vizeinél. Közös hadgyakorlatokba fogtak, láthatóan integrálni próbálják fegyveres erőiket. Jóllehet ez még elég messze van a NATO országainak belső katonai összhangjától, Washingtonnak mégis alaposan fel kell mérnie: milyen mértékű, tartalmú és intenzitású támogatást remélhet Kína az oroszoktól, amennyiben a pekingi vezetés egyszer elszánná magát a világ eddig ismert rendjét felforgató lépésre, Tajvan lerohanására.
Kína nem dúskál közeli barátokban, az orosz szomszéd felbecsülhetetlen stratégiai szövetséges. Hszi Csin-ping semmiképpen sem hagyhatta anno, a háború kirobbanásakor, hogy Putyin megbukjon ukrajnai agressziójával, még kevésbé hogy az orosz belső viszonyok szétzilálódjanak. Igaz, ahhoz sem fűződött érdeke, hogy az Egyesült Államok, a NATO és Oroszország hidegháborúja netán átcsapjon egy kataklizmába, tényleges, fizikai konfrontációba, s a mai, módfelett törékeny világrend elemeire hulljon.
Ez utóbbi forgatókönyv bumerángként ütött volna vissza a külgazdaság által érzékenyen érintett belső átalakulásukra, az ígért „kínai álom” valóra váltását hosszabb időre elnapolhatták volna. Blinken amerikai külügyminiszter nemrég az Ukrajna körüli világpolitikai konfrontáció vezérlésének kulcsát Pekingben vélte megtalálni, mondván: a Kreml urát ők tudnák csak jobb belátásra bírni. Mostantól fogva azonban Trump áll a háromfős színdarab reflektorfényében. Nagy tétben nem érdemes fogadni arra, hogy demagóg ígérete a 24 órán belüli béketeremtésről megvalósul-e. Ha Ukrajna egyértelmű kárára csikarna ki fegyvernyugvást, azt Kína biztatásnak vehetné.
Kockázatmentesen megjósolható azonban, hogy a szoros kínai-orosz szövetség hosszútávon fennmarad, túléli megalkotóit, Putyint és Hszit. Nincs alternatívája ugyanis. Aszimmetrikus a kapcsolat, de valóságosan szükségük van egymásra. A Nyugat amúgy sem fogja összetörni magát a sietségtől, hogy újrarendezze kapcsolatait Oroszországgal, az ukrajnai kaland lezárultával sem. Átmenetileg még rosszabb is lehet a viszony, főleg, ha az oroszok megtagadnák a részvételt az ukrajnai helyreállításban, s a nyugati hatalmak – nemzetközi jogilag éppenséggel nem vitathatatlan módon – hozzányúlnának e célból a náluk parkoló orosz százmilliárdokhoz. Annyi biztos: orosz földön lukratív üzletnek ígérkezik a kínai nyelv oktatása.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. december 1-jén.
