Murányi Gábor:
Mozaikok a Baumgarten Alapítvány történetéből
Epizódok a pénzkérés történetéből
Megjelent a Beszélő 8. evfolyama 4. számában, 2003 áprilisában.
A Baumgarten-díjkiosztás két évtizedes, viharokkal teli története során az 1936-os esztendő talán abban különbözött a többitől, hogy az évben nem csupán egyetlen esemény, hanem valóságos botránysorozat kavarta fel a kedélyeket. Noha a minden év decemberében meghozott, s a következő év januárjában jóváhagyott döntéseket elviekben a díjkiosztás napjáig titokban kellett volna tartani, a pesti kávéházak asztalainál az egyik fő beszédtéma az volt, hogy a Baumgarten Alapítvány főkurátora, Babits Mihály az évben sem bocsátott még meg az őt hat esztendővel korábban egy „tárgyi kritikának” nevezett, Az istenek halnak, az ember él címet viselő megsemmisítő pamfletet publikáló költőtársának, József Attilának. A Levegőt! és a Kései sirató című versek költőjét – az előző évihez hasonlóan – 1936-ban is „kisdíjban”, hivatalos elnevezéssel: Baumgarten-jutalomban részesítették csupán.
Ám az ezer pengős kisdíj is díj volt József Attilának, nem úgy, mint a nála hét évvel idősebb, mostanában jóval kevesebbszer idézett költőnek, Fodor Józsefnek, aki „Nem vagyok harmadrendű költő!” felkiáltással nem fogadta el a neki megítélt Baumgarten-(kis)díjat. „Úgy érzem, hogy engem formálisan üldöznek” – nyilatkozta Fodor Az Est című napilap tudósítójának, hozzátéve: „… s igazságtalannak tartom azt, hogy az irodalmi rangsorban nekem, akinek számtalan verseskötetem és 250 versem jelent meg, utolsó helyet biztosítanak.”
„Nekem az a gyanúm, hogy Fodor József túlbecsülte a kitüntetés jelentőségét azzal, hogy fellázad ellene” – kommentálta a hírt tőle szokatlan komolysággal Karinthy Frigyes, s csupán egyetlen bon mot-t engedett meg magának: „Én ezerrel kevesebbet kaptam, vagyis semmit, ez tehát azt jelenti, hogy én viszont negyedrangú költő vagyok”. Karinthy cikkét egy kérdéssel fejezte be: „Miért nem tartogatja Fodor József nemes haragját olyan emberek és intézmények ostorozására, akik tehetnének valamit a magyar irodalom érdekében, de büszkén hirdetik, hogy ők azért nem lajstromoznak és nem csinálnak rangsort, mert nem érdekli őket az irodalom?”
Az irodalmi közvéleményt ugyanis ekkoriban inkább már az a politikai üzenet foglalkoztatta, amely 1936-ban megakadályozta, hogy – a korábban Babitscsal és az alapítvánnyal ugyancsak élesen szembenálló – Kassák Lajos megkapja a Baumgarten-évdíjat. Hóman Bálint kultuszminiszter – akinek a Baumgarten Alapítvány alapító okirata szerint főfelügyeleti, vagyis vétó joga volt – azzal az indoklással, hogy az Egy ember élete című önéletrajzi kötet szerzője ellen „a magyar állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuló izgatás”, valamint nemzetgyalázás vádjával bírósági per van folyamatban, nem járult hozzá az évdíj odaítéléséhez. Mindez sokáig a kulisszák mögött zajlott, ám miután a parlamentben a szociáldemokrata párti Kéthly Anna kérdőre vonta a kultuszminisztert a vétója miatt, a Baumgarten Alapítvány másik főkurátora, Basch Lóránt ügyvéd, szorongatott helyzetében a Magyarország című lapban beismerte, hogy Kassák Lajost meg akarták kímélni attól a kellemetlenségtől, hogy a miniszter éljen a vétójogával, ezért eredeti döntésüket megváltoztatva mást terjesztettek fel a miniszterhez jóváhagyásra. Ám azt, hogy az abban az évben díjazott Illyés Gyula, Kárpáti Aurél, Ortutay Gyula, Schöpflin Aladár, Cs. Szabó László illetve Weöres Sándor közül melyiket, azt nem árulta el. S még nem szóltunk arról az 1936-ban nyilvánosságra nem is került esetről, amikor is Hóman kultuszminisztériuma, az ugyancsak informális egyeztetések során Vas István költő nyilvános megjutalmazásáról is „lebeszélte” az alapítvány két döntnökét, mondván, olyan költő, akinek volt lelke leírni: „a győztes Ellenforradalom ül ma kaján diadalt”, nem érdemel hivatalos elismerést. (Vas István: Miért vijjog a saskeselyű? Bp., 1981.)
A Baumgarten Alapítvány krónikájába 1936 tehát a botrányok éveként íródott be, bár nem mondhatni, hogy az előtte lévő hét esztendő eseménytelen lett volna. A két világháború közötti legrangosabb – s a kultuszminiszteri jóváhagyás okán akár még „félhivatalosnak” is nevezhető – irodalmi díj története 1923-ban kezdődött, akkor, amikor a jó egészségnek örvendő Baumgarten Ferenc – akinek fő művét, az 1917-ben német nyelven megjelent Conrad Ferdinand Meyer íróról készült kismonográfiáját Magyarországon néhány beavatott irodalmáron túl senki nem ismerte – családjával összeveszve végrendelkezett, s tekintélyes, mintegy tízmilliárdos vagyonát azon „magyar írók hathatós támogatására” szánta, akik „minden vallási, faji és társadalmi előítélettől mentesek és csakis eszményi célokat szolgálnak, és így, személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén anyagiakban szükséget szenvednek”. A végrendelet végrehajtójának Baumgarten Ferenc a „szeretve bámult magyar költőt”, a nála csak három esztendővel fiatalabb Babits Mihályt, valamint egykori iskolatársát, „legjobb barátját”, Basch Lórántot jelöli ki.
Babits, egy későbbi visszaemlékezésében azt írja, hogy bár tudott a végrendeletről, de azt 1927 januárjáig, az alapító haláláig komolyan nem vette, s csak akkor mérte fel a reá testált feladat horderejét, amikor a végrendelet szövegét megismerve megtudta, hogy tekintélyesebb summa szétosztásának felelőssége hárul rá évenként, mint amennyivel a kultusztárca rendelkezik. Az alapítvány tiszta jövedelme ugyanis a Sas (később Guszev, ma ismét Sas) és a gróf Tisza István (ma: József Attila) utcai bérházak, valamint az értékpapírok után a 30-as évek legelején is elérte a 75-80 ezer pengőt. A szeretve bámult költő tehát Baumgarten jóvoltából az irodalomban – művein és szerkesztői befolyásán túli – megkülönböztetett helyzetbe került, noha az 1996-ban elhunyt Keresztury Dezső – egy évtizeddel a halála előtti, Kelevéz Ágnes irodalomtörténésznek adott interjújában (Újhold-Évkönyv, 1987/2.) úgy fogalmazott, hogy a kurátori „bársonyszék” Babits számára inkább „tüzes trón” volt, s a költőfejedelem „töviskoszorúval a fején volt király, s nem koronával”. A kurátorság azonban nemcsak ebben változtatta meg Babits életét, hanem abban is, hogy a sok küszködés után elérkezett a polgári jóléthez: az alapítvány évenkénti jövedelmének egynegyedén (mintegy 10 ezer pengőn) fele-fele arányban osztozhatott kurátortársával.
Az alapítvány működtetése azonban már a kezdet kezdetén akadályokba ütközött. Temérdek pénzről lévén szó, először a végrendeletből kitagadott rokonok próbálták elérni, hogy Baumgarten Ferencet a bíróság nyilvánítsa utólag őrültnek. Már a per előkészületeit óriási sajtóérdeklődés kísérte. A jobboldali, kis zsidózástól se ódzkodó Magyarság (melyet a később szélsőjobbig jutó Milotay István szerkeszt) a Baumgarten-rokonság mellé áll, s 1927 szeptemberében nem titkolt lelkesedéssel közli, hogy „meg akarják semmisíteni Baumgarten Ferenc végrendeletét, amely kozmopolita írók kitenyésztésére tízmilliárdos alapítványt létesített”. Az Est-lapok konszern három orgánumának – Az Est, a Pesti Napló és a Magyarország – hasábjain viszont az alapítvány gondolatát támogató írások látnak napvilágot. A kampány szervezője – Basch Lóránt megfogalmazásával: vezérkari főnöke – az Est-lapok irodalmi szerkesztője, Mikes Lajos lett, aki még Babits régi ellenfelét, a XX. század első két évtizedének teljhatalmú irodalmi, újságszerkesztői fejedelmét, egyebek mellett Babitsnak a tanári pályáról való eltanácsolásában is részt vállaló Rákosi Jenőt is megnyerte e harchoz. A Baumgarten-ügyben Karinthy is ekkor hallatta először a szavát, s a Pesti Naplóban jellemzőnek vélte, hogy ha valaki a magyar irodalom segítségére siet, akkor rögtön lesznek olyanok, akik a mecénásról „legkevesebb, hogy azt feltételezik: elmebeteg”. A nagy per végül is egyezséggel zárult, ám a körítésként tálalt mendemondák okán immár a hivatalból is felügyeleti jogot kapó kultuszminiszter – akkoriban még Klebelsberg Kuno – késleltette az alapítvány bejegyeztetését, s addig ügyeskedett, amíg a két kurátor az alapító oklevél – később sokszor citált 28. paragrafusában – rögzítette: a díjazottak listáját a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszternek jóvá kell hagynia.
A Baumgarten-díjakat első alkalommal 1929. január 18-án tíz alkotó – a többi között Erdélyi József és Juhász Gyula költő, Tamási Áron és Tersánszky Józsi Jenő író, valamint Osvát Ernő és Schöpflin Aladár kritikus – vehette át minden gond nélkül. Más, nem mellékes kérdés, hogy a döntés nyilvánosságra hozatalát követően – s aztán minden esztendőben újra és újra – a végeredményben egy személyben döntő Babits Mihály mind a nyilvánosságra került cikkekben, mind a kávéházi beszélgetések során a támadások kereszttüzébe került. Az első alkalommal díjazásban nem részesült Kassák Lajos háborogva rótta fel Babitsnak, hogy „baráti és asztaltársasági alapon” osztogat, sértett igaztalanságában pedig odáig ment, hogy egy íróként nem is jegyzett újságíró öngyilkosságát is a kurátor nyakába varrta. Babits az évenként megújuló támadásokra – kialakított szokása szerint – csak közvetve, a díjkiosztó ünnepségeken válaszolt. Leghatározottabban talán 1935-ben fejtette ki álláspontját: „Baumgarten Ferenc, amikor alapítványának irodalmi vezetését az én ítéletemre bízta, nem azt tette feladatommá, hogy az irodalmi köz- és pártvélemények népszavazásának eredményét foganatosítsam, hanem hogy az alapítvány kitüntetésére és támogatására érdemes írókat a saját legjobb meggyőződésem és irodalmi lelkiismeretem szerint válasszam ki.”
Noha jogi értelemben a két kurátort azonos jogok illették meg, a fenti idézet is nyilvánvalóvá teszi, hogy az irodalom kérdéseiben Babitsé a döntő szó, ám ítéleteit kezdettől fogva egy nyolctagú – az alapító okirat szerint „kiváló és ismert szakemberek” – tanácsadói testülete segítette. E ponton derül ki, hogy mennyire égetően hiányzik a húsz esztendőn átívelő, az irodalmi élet meghatározó részévé lett Baumgarten Alapítvány történetének feldolgozása. Hogy mást ne mondjunk, még az alapítványi tanácsadói testület pontos névsorának rekonstrukciója sem teljes. Az azonban bizonyos, hogy annak az első években tagja volt például a már említett Mikes Lajos. Ő azonban már 1930-ban – saját megfogalmazása szerint „elvi okokból”, mások, így például a Baumgarten Alapítvány történetét, ha csak igen töredékesen és szubjektív elfogultsággal is, megörökítő kurátor, Basch Lóránt szerint sértődésből – lemondott. Ugyancsak rövid, átmeneti ideig tanácsoskodott az első évben díjazott Osvát Ernő. És Kosztolányi Dezső is csak néhány esztendeig volt tagja a grémiumnak: az ominózus 1936-os esztendőben ő azért adta vissza megbízatását, mert nem értett egyet azzal, hogy József Attila csak kisdíjas legyen. Ezenkívül a tanácsadásban részt vállalt a korszak emblematikus történészpárosának, a Hóman–Szekfűnek, egyik tagja, Szekfű Gyula is. A dolog pikantériáját pedig még az is növelte, hogy a szerzőtárs, Hóman Bálint viszont, mint láttuk, kultuszminiszterként többször is opponálta az alapítványi döntéseket.
A Baumgarten Alapítvány és a kultusztárca közötti nyílt összetűzésre azonban először 1930-ban, még Klebelsberg regnálásakor került sor. A lapok a döntés előtti napon kézhez kapták a listát, s annak rendje-módja szerint közzé is tették az elismerésben részesült kilenc alkotó nevét. A díjkiosztó ünnepség napjának délelőttjén azonban megérkezett az alapítványhoz a kultuszminiszter levele, melyben közli: nem veheti tudomásul a kuratórium azon határozatát, mellyel Pap Károlynak évdíjat ítél oda. Az irodalomtörténet emlékezetében jó időre elhalványult, mára viszont újra valamelyes patinát kapott író 1929-ben a Mikáél című novelláskötetével hívta fel magára a figyelmet, a kultuszminisztérium azonban az évtizeddel azelőtti vöröskatonaságát kifogásolta, mivelhogy Pap Károlyt „bűntettnek minősített cselekmény miatt” 1919 végén elítélték. A bűntett egyébként, mint azt több lap is megírta, az volt, hogy a Tanácsköztársaság katonái egy borospincébe betörtek, s ott a rabolt vörösbort vedelve egyben megvalósították az orgazdaság tényállását is.
Az utolsó pillanatban érkezett miniszteri vétót a két kurátor kényszerűen tudomásul vette, ám az igencsak valószínűsíthető – és az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában (több házégés miatt) igencsak töredékesen fennmaradt iratok, valamint a Kassák-ügyben már idézett Basch-nyilatkozatok is erősítik azt a feltételezést –, hogy attól kezdődően az alapítvány és a kultusztárca közötti informális egyeztetés menetrendszerűvé vált.
Közvetve ezt bizonyítja Keresztury Dezső említett nyilatkozatának az a része is, amelyben felidézi, hogy az 1938-as első zsidótörvény idején Babits azzal nyitotta meg a tanácsadó testület soros ülését: „Sajnos értesítést kaptam, hogy zsidó jelölt szóba sem jöhet. Kénytelenek vagyunk erre a szempontra is tekintettel lenni, s próbáljuk meg úgy összeállítani a névsort, hogy ne érjen bennünket nagyon erős elutasítás.”
Babits 1941-ben bekövetkezett halála után az általa kijelölt utód, Schöpflin Aladár vette át – ahogy fogalmazott – a „nehéz örökséget”, s akkor még nem tudhatta, hogy a háború utáni negyedik esztendő a legnehezebbet, az alapítvány felszámolását hozza majd magával. Az 1945 utáni bajok sorozata azzal kezdődött, hogy a Sas utcai bérház, egyébként az alapítvány székháza is bombatalálatot kapott, s nemcsak az iratok, hanem Babits, Tóth Árpád és részben Kosztolányi odamenekített könyvtára is a lángok martaléka lett, ráadásul a bérházból származó bevételek is elmaradtak. 1945-ben tehát nem is osztottak díjakat. Az 1946-ot követő három esztendőben a Baumgarten-díj, korábbi hagyományait követve, minőségi mérceként funkcionált, ám 1949 januárjában a frissiben kinevezett miniszterhelyettes, a nem sokkal későbbi kommunista kultúrdiktátor, Révai József (Ortutay Gyula miniszter feje fölött) mintegy első ujjgyakorlatként – mielőtt néhány hónappal később hivatalosan is bezárta volna a „polgári csökevénnyé átminősített” alapítványt –, ugyancsak a legutolsó pillanatban még három „apró” változtatást eszközölt a listán: „mivel költészete nem szolgálja a szocialista társadalom építését”, a listáról kihúzta Szabó Magda nevét (aki egyébként akkor már megkapta a kuratórium hivatalos értesítését arról, hogy évdíjas lett), s beírta a költő Kuczka Péter és a filozófiai tanulmányíró, Szigeti József nevét. „Ilyen brutális élményem azelőtt s azóta sem volt” – kommentálta még évtizedekkel később is a beavatkozást az élete során sok mindent megtapasztalt írónő, aki az inzultust követően tíz évre önként elhallgatott, verseit, majd 1953-tól regényeit fiókjának és szűk baráti körének írta, s aki a hivatalos kurátori értesítés birtokában – a Ki kicsoda? tanúsága szerint is – az utolsó Baumgarten-díjas költőnek tekinti magát.
(Murányi Gábor: Baumgarten-malőrök, HVG, 1996. június 8.)
A szándék
„Magyarországon fekvő minden ingó és ingatlan vagyonomat egy, a nevemet viselő örökalapítványnak hagyományozom, melynek céljául szűkölködő magyar írók anyagi gondjainak enyhítését tűzöm ki. Ezen alapítvány létesítésénél nem a tehetség jutalmazása lebeg szemem előtt, hanem oly komoly törekvésű – akár a szépirodalmat, akár a tudományt művelő – magyar írók hathatós támogatása, akik minden vallási, faji és társadalmi előítélettől mentesek és csakis eszményi célokat szolgálnak, és így személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek. Az alapítvány vagyonának állaga soha ne legyen csorbítható és annak csakis a jövedelme fordíttassék a fent írt cél elérésére. Az alapító oklevél megállapítására Babits Mihályt (Budapest, VIII. Reviczky-utca 7.), a szeretve bámult magyar költőt és Basch Lorántot (Budapest, V. Balaton-utca 2.), legjobb barátomat kérem fel és reájuk bízom különösen, hogy ők határozzák meg az alapítványi vagyon kezelésének mikéntjét, az alapítvány jövedelméből történő részesítés módozatait, az alapítvány szervezetét és külső képviseletét és a támogatásban részesülő írók kiválasztását. Az alapítvány kuratóriuma őbelőlük álljon és ők jelöljék ki utódaikat.
Az alapítvány jövedelmének egynegyede egyenlő részben Babits Mihályt és Basch Lórántot illesse. Ez az intézkedés nem vonatkozik az ő hivatalbeli utódaikra.”
(A Baumgarten Ferencz Irodalmi Alapítvány alapító oklevele, Bp., 1928.)
Kímélet
„Kassák Lajos »Egy ember élete« című önéletrajzának az a kötete, amely a kommün alatt történt eseményekkel foglalkozik, 1934 novemberében jelent meg. Az ügyészség a könyv e részének tartalma miatt a magyar állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuló izgatás vétsége, valamint nemzetgyalázás vétsége címén vádat emelt az író ellen.
A törvényszéken Kassák azzal védekezett, hogy őt az inkriminált részek megírásánál nem politikai szempontok vezették, és hogy egy ember életét csak úgy lehet híven leírni, ha a körülötte történteket is megírják.
A törvényszék Kassák Lajost felmentette a vád alól a következő indokolással: »A könyv egész tartalmából kivehető ugyan, hogy Kassák előtt rokonszenves volt a forradalom, azonban éppen a vádirat részeiből is arra lehet következtetni, hogy Kassák szigorú kritika tárgyává tette a tanácsköztársaság vezetőinek és a proletárdiktatúra vezéreinek kívánságait. A kommün alatt fennálló megélhetési viszonyokról nem fest olyan vonzó képet, hogy bárki vágyódást kaphatna a könyvben rajzolt állapotok visszatérése iránt. Olyan kijelentések sincsenek a könyvben, amelyek szerint Kassák a mai állami és társadalmi rend felforgatását kívánatosnak tartaná és az olvasóban sem ébreszt fel ilyen érzéseket.«
Az ügyész megfellebbezte a törvényszék ítéletét, és a tábla Medvigy-tanácsa ma a törvényszék ítéletét egész terjedelmében helybenhagyta és ezzel Kassák Lajos felmentése jogerőssé vált.
A jogerőre emelkedett ítélet nyomán felvetődik a kérdés, miképpen befolyásolja ez a Kassák Lajos Baumgarten-díjának ügyét. Mint tudjuk, Hóman Bálint miniszter a kuratórium előterjesztését Kassák Lajos kitüntetésére vonatkozólag azért nem hagyhatta jóvá, mert ellene nemzetellenes vétség miatt bírói eljárás volt folyamatban.
Megkérdeztük Basch Lóránt dr.-t a Baumgarten-alapítvány jogi kurátorát, vajon a jogerős felmentő ítélet elhangzása után lehet-e változtatni még Kassák Lajos Baumgarten-díjának döntésén?
– Az ítéletnek örülök – mondotta Basch Lóránt –, annál inkább, mert én magam is bizonyos voltam benne, s ezt hangoztattam is, hogy a per csak felmentő ítélettel végződhet. Sajnos azonban, alapítólevelünk kikötései értelmében döntésünket január 18-án nyilvánosságra kellett hoznunk és így azon változtatni már nem lehet. Mindenesetre meg akartuk kímélni Kassák Lajost attól a kellemetlenségtől, hogy a miniszter éljen a vétójogával. Ezért, amikor megtudtuk, hogy Kassák Lajos díjazását a miniszter jogi szempontból kénytelen lesz ellenezni, az ő nevét mással helyettesítettük, illetve más döntést hoztunk s ezt a döntést terjesztettük be jóváhagyás végett. Kassák Lajos ügyét a szívünkön viseljük, s amit lehet, meg fogunk tenni az érdekében, ámbár a döntésen már változtatni nem lehet. Hiszen ő valóban egyike azoknak az íróknak, akik a legnehezebb anyagi viszonyok között élnek.”
(Jogerősen felmentette Kassákot a tábla. Magyarország, 1936. január 29.)
Ünnepi beszédek
(Babits Mihály, 1929. január 18.) „Hölgyeim és Uraim, a »Baumgarten Ferencz Irodalmi Alapítvány« első ünnepsége egyszersmind egy halott emlékének ünnepe is: mert épp ma két éve, hogy alapítványunk létesítője a téli Tátra havas bércei közt egy gyors betegség váratlan áldozata lett. Ez a halálnap alapítványunk voltaképpeni születésnapja; mert ez a magyar születésű német író idegenbe szakadt kincses rokon módján végrendeletében gondoskodott szegény magyar írótestvéreiről…”
(Babits Mihály, 1933. január 18.) „Noha az alapítvány még csak első évtizedét éli, e cselekedeteknek máris történetére és hatására tekinthetünk vissza; fiatal intézményünknek már életrajza van, s múltja, amelyre önérzettel hivatkozhat. Első éveink szomorú időbe estek: szellem és irodalom Kazinczy óta nem küzdött annyi részvétlenséggel, mint napjainkban, s a magyar író gyakran az ínség gyilkos hullámaiban fuldokolt, vagy közönség s kiadó kegyének efemér szalmaszálai után kényszerül kapkodni. Ily körülmények közt az alapítvány működésében bizonnyal jóval nagyobb nyomatékot nyert az emberbaráti és karitatív szempont, mint azt az alapító eleve gondolhatta volna; másrészt kétszeres súllyal esett mérlegünkben az alapítónak végrendeletében kifejezett intenciója, hogy hathatós támogatásunk azoknak az íróknak pályáját igyekezzék könnyíteni, akik a kor ízlésével s az érvényesülés csábjaival meg nem alkudva, eszményibb célokat követnek, s emiatt anyagi szükséget látnak…”
(Babits Mihály, 1934. január 18.) „Kétségtelen, hogy alapítványunk eddigi döntéseiben az irodalmi tehetség megítélése mellett emberi szempontokat is tekintetbe vett; de ezek a szempontok éppen azok voltak, amelyeket alapítónk végrendelete is figyelmünkbe ajánl, mikor azokat az írókat rendeli jutalmazandóknak, akik »csakis eszményi célokat szolgálnak, s így személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek«. Szellemi kultúránk mai állapotában nagyon is fontosnak és aktuálisnak látszott ez a rendelkezés. Baumgarten Ferenc még nem tudta, hogy mire gondolata testté válik, kevés lesz azt mondani, hogy az eszményi célokat követő magyar írók »szükséget szenvednek«… Az irodalom a mai kultúrának valóságos mostohagyermeke. Ez a kultúra mindinkább távolodik a szellemi céloktól, s szinte kizárólagosan materiális, politikai és gazdasági ideálokat tűz maga elé. Ebben a vonatkozásban sokat jelenthet a tudomány, s üzleti kapcsolataival még a művészet is. Az irodalom azonban, s kivált az az irodalom, mely nem hajlandó magát szolgálatba adni, haszontalannak, sőt ártalmasnak látszik. Az irodalom pedig a legszellemibb művészet; maga a tiszta szellem; s hatástalansága a szellem hatástalanságát jelenti. Bármily szomorú az író nyomora, talán még végzetesebb az, ami mögötte van: hogy az irodalom fontosságát és presztízsét vesztette a kor emberének szemében, még a könyvkiadók és lapszerkesztők szemében is, akik a legnagyobb nyíltsággal hajlandók mindenféle más szempontokat a tiszta irodalmi szempontnak elébe helyezni. Különös jelenség, hogy íróink ugyanakkor rendkívüli módon megszaporodtak, s a könyvpiacot az új könyveknek szinte beláthatatlan és számba vehetetlen tömege borítja. Ezek az olcsón vett és olcsón adott könyvek az írói mesterség csodálatos könnyen vevését és meg nem becsülését tanúsítják író és kiadó részéről egyformán.”
(Basch Lóránt, 1937. január 18.) „Gyakran ért bennünket az a vád, hogy csak az írók szűkebb köre az, melynek támogatását alapítványunk elsősorban feladatának tekinti. De ez volt az alapító akarata is. És ha a viszonyok várható javultával alapítványunk jövedelmei megengedik, álláspontunk nem is lehet más, mint az, hogy az évdíj-meghosszabbítás bevált módszerével, mely alapítványunk jellegét adja, indokolt esetben egyfolytában hosszabb időn át nyújtsuk ugyanannak az írónak az alkotó munkához szükséges anyagi könnyebbséget.”
(Basch Lóránt, 1946. január 18.) „Az alapítvány döntéseit támadó kritika idővel elnémult. Lassanként átmentek a köztudatba azok az elvek, amelyektől az alapítvány eltérni semmi szín alatt hajlandónak nem mutatkozott. Elvétve előfordultak még támadások egyes irodalmi csoportok részéről Babitsnak a nyers naturalizmussal és a zsurnalizmussal szemben teljesen elzárkózó álláspontja miatt. Egyébként azonban az eleinte nagy vihart keltett döntéseink különösebb emóciót már nem váltottak ki. Lassanként a legtöbb arra méltó író hozzá is jutott a díj kitüntetéséhez.
Annál több gondot okozott az alapítvány vezetőinek a szabadság és státusjogok fokozódó korlátozása, amellyel párhuzamosan tágította a felügyelő hatóság a »közrend« veszélyeztetett voltának fogalmi körét, ami a vétójog előfeltételét képezte, és egyben kimélyítette a hatályosabb felügyelet módozatait. A határozatainkban szereplő írók személyét rendőri nyomozás tárgyává tette, utóbb státusuk megállapíthatása végett adatok közlését, majd döntéseink indokolását is megkívánta. Ezek már túllépték a törvényes felügyelet határait. Részünkre azonban egy volt a fontos: megőrizni autonómiánkat, átmenteni a vészen az alapítványt, és mint az erdélyi költő mondja: »ahogy lehet, érvényesíteni az alapító intencióit.«”
(In.: A Baumgarten-alapítvány ünnepei. Beszédek, megemlékezések. Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Téglás János. Argumentum–Palatinus, Bp., 2000.)
Az utolsó díjkiosztás
„A Baumgarten Ferencz Irodalmi Alapítvány díjait és jutalmait 1929 és 1949 között a szépirodalomnak és a tudományos irodalomnak 126 képviselője vehette át. A támogatásra érdemes alkotók kiválasztását az alapítványtevő nem egy »testületre vagy egy szervezetre«, hanem egy író irodalmi lelkiismeretére bízta. Ez a kitüntetés nem csak pénzt jelentett, hanem elismerést is, egy széles látókörű, európai gondolkodású, humanista szellemű költő, majd az örökségét átvevő kör megbecsülését. Az alapítvány abban az időben működött, mikor a magyarság izgalmas, tragikus esztendőket élt át, de a változások, veszélyek közepette is a nemzeti kultúra folytonosságát és tisztaságát óvta, magas esztétikai és erkölcsi elveket képviselt – Babits szavaival: »az irodalom magaslati őrhelye« volt és maradt (…)
Támadták jobbról és támadták balról, a vádaskodók a kurátorok személyét sem kímélték. (…) Már az alapító végakarata megbotránkoztatta a jobboldali sajtót. A Magyarság, Milotay István lapja azt hangoztatja, hogy a »kozmopolita írók kitenyésztésére« létesített alapítvány pénzzel akarja »megvásárolni a magyar írók lelkét és lelkiismeretét« és rombolni a »magyar nép történelmi értékeit, fajiságának, előkelő úri erkölcsének legbájosabb és legszentebb megnyilatkozásait.« (Magyarság, 1927. szeptember 7.). Szabó Dezső szerint »csak az eunuchok, kerítők és szajhák mentesek minden világnézeti és politikai elfogultságtól«, ezért azt tanácsolja, hogy Baumgarten végrendeletének »beteg feltételeit még az emlékezetünkből is töröljük ki. A díjak elosztásánál sohase figyeljünk egyébre: mint a magyar szellemi fejlődés mély imperátivuszaira, a magyar lélek orgánikus szükségeire« (Előörs, 1928. július 29.)
(…) Babits Mihály a támadásokkal és a kritikákkal szemben többször is hangoztatta szokásos január 18-i ünnepi beszédeiben, hogy az alapítvány – a végrendelet szellemében – »semmiféle politikai tekintetet nem vesz figyelembe«, csak a »magasabb színvonalú magyar irodalom megalkuvás nélküli támogatását« és az írói nyomor enyhítését tartja feladatának. (…)
A harmincas évek végétől fennállt az a veszély, hogy a minisztérium szóbeli és írásbeli dorgatóriumait – a kifejezés Schöpflintől származik – az alapítvány autonómiájának felfüggesztése követi. A Beszélgetőfüzetek lapjain többször találkozhatunk Babits aggódó megjegyzésével – a legutolsót 1941. július 20-án, szinte végakaratként írta le -: »Nagyon óvatosnak kell lennünk, semmi okot sem adni beleszólásra.« (Babits Mihály Beszélgetőfüzetei. Szépirodalmi, Bp. 1980. II. 423.1.)
(…)
A nehéz évek küzdelmei és fájdalmas csalódásai után Basch Lóránt egyik levele szerint abban reménykedett, hogy „a demokráciában végre nyugvópontra jut a Baumgarten-ügy, és az irodalmi díjak normalizált helyzetébe kerül.” (Basch Lóránt – Kárpáti Aurélnak. Bp. 1946. január 14. OSZK Fond 145/153/2.) A Sas utcai székház 1945. január 11-i pusztulása, a könyvtár leégése, az összegyűjtött ereklyék megsemmisülése beárnyékolta ugyan ezt a derűlátást, de a jogászkurátor jó üzleti érzékének köszönhetően – még időben aranyba fektette ugyanis az alapítvány jövedelmét és tartalékait – a további működéshez szükséges anyagi háttér biztosítottnak látszott. Már 1945 márciusában megkezdték az írók természetbeni segélyezését, és az 1946-os évdíjak fedezete – mint utólag kiderült 280 gramm arany – is megvolt. Az alapítvány zavartalan tevékenységét, az autonómia érintetlenségét, a politika jóindulatát pedig a kultuszminiszter, Keresztury Dezső személye szavatolta, aki maga is tagja volt a tanácsadó testületnek, de ezt a tisztséget minisztersége idején (1945. november 15. – 1946. november 6. között) nem látta el. (…)
A Magyar Írók Szövetségének 1946. január 20-i közgyűlésén a hozzászólók kritizálták a két nappal korábbi díjkiosztást, és a haladó szellemű írók érdekében a kuratórium kicserélését követelték, valamint indítványozták, hogy a kitüntetésekről az Írószövetség elnöki tanácsának tagjai döntsenek. (Független Magyarország, 1946. január 21.)
(…) 1948-ban, éppen a díjkiosztás napján jelenik meg a Szabad Népben Keszi Imre Baumgarten-díj és Kossuth-díj című cikke. (Szabad Nép, 1948. január 18.) A kommunista lap kulturális rovatvezetőjének írásából már sejthető, milyen sorsot szán az alapítványnak a kultúrpolitika. Keszi Imre elismeri ugyan a Baumgarten-díj irodalomtörténeti jelentőségét a konzervatív irodalommal szemben, de az eddigieknél élesebben kritizálja a díjazás korábbi diktatórikus formáját, amely miatt József Attilát is mellőzték. Idejét múltnak tekinti az alapítvány egyik legfőbb hagyományát, az írói függetlenség elvét, mert az ő logikája szerint a »rendszer már nem áll ellenségesen szemben a szellemmel, az író már nem függetlensége árán, hanem éppen függetlensége és eredendő szabadságra-törése útján, sőt csakis így válhat a szabad magyar demokratikus rend írójává«. Kénytelen tudomásul venni, hogy a díjkiosztásnak »irodalmi életünkben még mindig középponti és meghatározó szerepe van«, de ez a jövőben nem maradhat így. »Kívánatos volna, ha ez a Kossuth-díj mihamarabb az őt megillető térre szorítaná vissza […] a polgári irodalom szánalmasan szegényes, de nálunk mégis eddig legnagyobb jelentőségű irodalmi díját: a Baumgarten-díjat.«
A kultusztárcával hosszú ideig harmonikusnak tűnt a kapcsolat, 1948-ig nincs nyoma annak, hogy a felterjesztett írók névsorát kifogásolták volna. (Bár lehet, hogy Füst Milán díjazására tényleg Keresztury miniszter nyomására került sor.) Csak az alapító okirat módosításában nem tudtak megegyezni a főhatósággal. Az 1946. november 16-i ülésen elhatározták, hogy a 4.§. 3. bekezdését és a 22.§. b. pontját – melyek a díjazásból való kizárás feltételeit tartalmazzák és a miniszteri vétó jogi alapjait képezik – töröltetik. (Jegyzőkönyv, 1946. november 16. OSZK Fond 145/12.) A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium – amint azt Basch Lóránt egy évvel későbbi beszámolójából megtudhatjuk – hajlandó lenne bizonyos reformokra: a jövőben nem kérné a díjat odaítélő határozat felterjesztését, és a főfelügyeleti (vétó) jogot csak a hozzá eljuttatott panasz esetén gyakorolná, de az említett részek törléséhez nem járul hozzá. Ez az ügyvéd szavait idéző jegyzőkönyv szerint azt jelentené, hogy »a tanácsadó testülettel kellene a kuratóriumnak osztozni a felelősségben a tekintetben, hogy valamely író munkássága nemzetellenesnek, a közrendbe vagy a közerkölcsbe ütközőnek minősíthető-e.« (Jegyzőkönyv, 1947. november 29. OSZK Fond 145/13.) A december 13-i ülésen végül lemondanak módosítási indítványukról, mert a miniszteri vétó megszüntetésének csak akkor lenne értelme, ha ezzel egyidejűleg törölnék ennek jogi hátterét is. (…)
Ilyen kultúrpolitikai légkörben került sor 1949. január 18-án az Országos Szövetkezeti Hitelintézet gróf Teleki Pál utcai tanácstermében az utolsó, huszadik díjkiosztásra, amely a korabeli sajtótudósítás szerint csak »zártkörű, rövid ünnepség« volt. (Magyar Nemzet, 1949. január 19.) Ezen a tíz kitüntetett közül hárman nem jelentek meg: Ignotus a Pajor-szanatóriumban feküdt, Nagy Sándor Lengyelországban volt (Nagy Sándor levele Basch Lórántnak. Bp. 1949. február 3. OSZK Fond 145/68.), Kuczka Péter pedig egyéb ok miatt volt távol, még Fülep Lajos, a tanácsadó testület elnöke sem tudott részt venni az eseményen, a tagok közül pedig Kárpáti Aurél, Keresztury Dezső és Sík Sándor hiányzott. Már a szerény külsőségek is megkülönböztették az előző évek rendezvényeitől, régebben ugyanis „népes közönség” előtt, »a szellemi élet színe-java« jelenlétében hirdették ki a díjazott írók névsorát. (…)
Baumgarten örökségének sorsáról az 1950. október 24-én kiadott minisztériumi véghatározat (1950. október 24. OSZK Fond 145/18/3.) döntött. Ez az 1949. évi 2.sz. törvényerejű rendelet 1.§.-ának b. pontja alapján – mely kimondja, hogy az alapítványt meg kell szüntetni, »ha céljának eredményes megvalósításáról ésszerűen csak az állami […] közigazgatás útján lehet gondoskodni… « – feloszlatja a Sas utcai intézményt, ingó vagyonát az államkincstár tulajdonába veszi. A döntést azzal indokolja, hogy az »írókról való gondoskodás és a kiváló írók jutalmazása Népköztársaságunkban állami feladat, ez utóbbi célt szolgálja a Kossuth-díj és a József Attila-díj.«”
(Téglás János: Az utolsó díjkiosztás és a Baumgarten-alapítvány megszüntetése. In.: A Baumgarten-alapítvány ünnepei. Beszédek, megemlékezések. Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta: uő. Argumentum–Palatinus, Bp., 2000.)
Egy levélváltás
1.
M. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztertől.
1070-5-2/1930. szám.
X.
A Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány kuratóriumának az 1930. évre szóló évdíjak odaítélése tárgyában 1929. évi december hó 30-án hozott határozatát abban a részében, amellyel az egyik évdíjat Pap Károly írónak ítélte oda, nem vehetem tudomásul.
A tanácsadó testület üléséről bemutatott jegyzőkönyvből ugyanis tényként állapítható meg, hogy nevezett író a kommunizmus alatti magatartása, nevezetesen bűntettnek minősített cselekménye miatt börtönbüntetésre ítéltetett, és ezért nevezettnél nem láthatom fennforogni azokat a magas szempontokat, amelyek az alapítónak az alapítólevél 4. §-ában megjelölt szándéka szerint a jutalmazandó írók kiválasztásánál figyelembe veendők.
A határozat egyéb része ellen nem kívánok észrevételt tenni. Azonban ezúttal is felkérem a kuratóriumot egyrészt arra, hogy az alapítólevélnek a tudományos írók évdíjban részesítésére vonatkozó rendelkezését kellő és az eddiginél nagyobb figyelemben részesítse, másrészt pedig, hogy a jövőben az évdíjakat odaítélő határozatot oly időben terjessze fel, hogy a döntésre az alapítólevél által biztosított 30 nap rendelkezésemre álljon.
Budapest, 1930. évi január hó 18.
Dr. Klebelsberg Kuno sk.
2.
[Másolat] Nagyméltóságú m. kir. Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter Úr!
Kegyelmes Urunk!
A Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány 1930. évre szóló évdíjait odaítélő határozatunk tárgyában alulírott kuratóriumhoz intézett 1070/5-2-1930/X. számú leiratra – tekintettel az abban érintett kérdések elvi jelentőségére – méltóztassék megengedni, hogy főfelügyeleti hatóságunk előtt álláspontunkat az alábbiakban tüzetesen kifejthessük.
Elsősorban Pap Károly író ügyében bátorkodunk Nagyméltóságod figyelmét a következőkre irányítani:
Az általunk tisztázott tényállás szerint: egy fiatal ember a harctérről hazatérve, az állami rend teljes felfordulásának idején, csak a rendkívüli viszonyok közt lehetségessé vált oly cselekményeket követett el, amelyeket a gyorsított eljárás szerint ítélkező bíróság súlyos büntetéssel sújtott. – A büntetés kitöltése, illetve részben elengedése óta az illető ellen erkölcsi vagy politikai szempontból kifogás fel nem merült, írói munkássága pedig felkeltette az irodalmi szakértők figyelmét. Pap Károly írásai mentesek minden politikai iránytól, tiszta irodalmi törekvésekről tesznek tanúságot; nem a közönség ízlését keresik és írójuk a létfenntartás legelemibb feltételeit sem tudja munkáival előteremteni. – Úgy véltük, hogy alapítónk szellemében járunk el és alapítványunk kettős célját, az irodalmit és emberbarátit egyaránt szolgáljuk, midőn az ő sorsán is segítünk. –
Bár alapító oklevelünk nem tartalmaz oly rendelkezést, mely a büntetlen előéletet az évdíjban juttatás feltételévé szabná – amint ez irodalmi díjaknál egyáltalán nem is szokásos – és így az a körülmény, hogy büntetett előéletű író kap évdíjat, az alapító oklevél rendelkezéseivel merőben ellenkezőnek semmi esetre sem minősíthető, tisztában voltunk azzal, hogy oly író jutalmazásánál, aki büntetve volt, különös körültekintéssel kell, hogy eljárjunk. –
Pap Károly esetében azonban, a terhére rótt cselekmények természetének és indító okainak vizsgálata után arra a meggyőződésre kellett jutnunk, hogy fiatalos meggondolatlanságból, tömegpsychozis hatása alatt elkövetett cselekményei miatt, tisztességben eltöltött tíz év múlva attól a lehetőségtől, hogy a legsúlyosabb anyagi gondoktól mentesülve élhessen művészetének: őt megfosztani és ismét, vagy talán örökre megbüntetni nem volna összeegyeztethető alapítványunk nemes céljaival. –
Nincs is alapító oklevelünknek oly rendelkezése, mely erre az esetre alkalmazva, kizárná az évdíj juttatását. – Azok a feltételek, amelyekhez alapítónk a támogatást kötötte, és amelyek részletes kifejtése az alapító oklevél 4. §-ában foglaltatik: csakis írói tulajdonságokra, irodalmi munkásságra vonatkoznak. – Csak az író munkáiban megnyilvánuló tehetség, műveltség és jellem jöhet döntő – és csak az azokban megnyilvánuló politikai és társadalomra veszélyes törekvések – kizáró körülményként figyelembe a díj odaítélésénél. – Ámde Pap Károly írói voltát és munkáját – ki az ismert eset idején még csak nem is volt író – kifogás a végrendeletben felállított magas igények szempontjából nem érheti. –
Döntésünknél figyelembe vettük azt is, hogy a magyar büntető törvénykönyv szelleméből az foly, hogy tíz év elteltével a kiállott büntetés megbélyegző következményei megszűnnek. Súlyos bűncselekményeknél is tíz év elteltével már nem ismer visszaesést a törvény és tíz év a politikai jogok felfüggesztésének végső határideje is. Büntető törvénykönyvünk 58. §-a kifejezett rendelkezést is tartalmaz oly irányban, hogy az, aki hivatalvesztésre és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésére elítéltetett, közhivatalra, vagy közhatósági megerősítéstől függő hivatalra, állásra vagy szolgálatra azon időtől fogva ismét alkalmazható, amelytől politikai jogait újólag gyakorolhatja. – A szóban forgó elítélés 1920-ban történt és a politikai jogok felfüggesztése öt évre mondatott ki, ámde a kiszabott büntetés, mint ismeretes, röviddel az elítélés után, amnestia útján elengedtetett. – Ha tehát valaki törvényeink értelmében szóban forgó tényállás mellett közhatósági megerősítéstől függő álláshoz juthatna, nyilvános kitüntetéseket nyerhet el, akkor nem lehet elzárva attól, hogy egy jótékonysági jelleggel is bíró irodalmi díjban részesíthető legyen. –
Ezt az álláspontunkat teljes egészében magáévá tette tanácsadó testületünk is, amidőn múlt évi december 30-án meghozott egyhangú határozatában a Pap Károly írónak évdíjat juttató korábbi határozatunk fenntartása mellett foglalt állást. Az azóta megnyilvánult nyilatkozatokból pedig úgy látjuk, hogy döntésünk a közvéleményben is helyesléssel találkozott. – Alapítványunk magas hivatásának tudatában gondosan ügyelünk – a tanácsadó testületnek az alapító oklevél 24. §-ában előírt ellenőrzése mellett – arra, hogy az alapítvány szigorúan az alapító intenciói szerint, az alapító oklevél rendelkezéseinek megfelelően teljesítse feladatait és hogy a közérdekből gyakorolható főfelügyeleti jog címén beavatkozás szüksége fel ne merüljön. –
Nagyméltóságod leirata arra is késztet, hogy a tudományos írók kiválasztásának kérdésében elfoglalt álláspontunkat is Nagyméltóságod előtt – utalva e részben az alapító oklevél szövegének tárgyalása során szóval és írásban történt előterjesztéseinkre – ezúttal minden vonatkozásban kifejtsük. –
Kiinduló pontunk alapító oklevelünk 1. §-a szerint mindenkor és mindenben magának a végrendeletnek intézkedése kell, hogy legyen. –
Alapítónk vagyonát szűkölködő írókra hagyta és a figyelembe jöhető írók körének meghatározásánál oly ismérveket állított fel, amelyek az írói minőség, az író meghatározása szempontjából bírnak jelentőséggel. –
Alapítványunk, mint neve is mutatja, irodalmi (:s nem tudományos:) alapítvány, íróknak és nem tudósoknak szól. – A tudományos írókra történt utalás csak az írói munkásság tárgykörének meghatározását jelenti, nem az irodalomnak szánt alapítvány kiterjesztését tudományos kutatások jutalmazására. –
Ismerve Baumgarten Ferenc gondolatvilágát és irodalmi véleményeit, nem volt kétségünk az iránt, hogy alapítónk a tudományos írók említésével a szellemi tudományok azon mívelőire gondolt, akik művészi formában (:essay:) tárják fel tudományos kutatásaik eredményét; Baumgartentől az exakt tudományok: földrajz, mathematika és természettudományok teljesen távol állottak. Azzal pedig, hogy irodalmi végrehajtójává Baumgarten költőt nevezett ki, aki egy mű tudományos értékének megállapítására a szorosan vett irodalmi tudományokon kívül képzettséggel nem bírhat, szintén kifejezésre juttatta azt, hogy a tudományt mívelő íróknál is a döntő szempontot alkotásaik irodalmi értékére helyezte és hogy elsősorban azon tudományokat kívánta az alapítvány körébe bevonni, amelyek mívelése közel áll a szépirodalom területeihez. –
Ezen meggondolásoktól vezetve, az alapító oklevél kiállításánál a 4. §. 4. bekezdésében – a Nobel alapítvány példájára – külön is kifejezésre juttattuk, hogy tudományos írók az évdíj odaítélésénél csak akkor jöhetnek figyelembe, ha műveik irodalmi értékkel bírnak. Tudományos íróknak az alapítvány jövedelmeiből szépírókkal egyenlő mértékben való részesítését pedig az alapító oklevél 11. §-ában csak a lehetőség szerint vállaltuk, ezzel kifejezést adva annak, hogy az alapítvány kezelői e részben a főfelügyeleti ellenőrzés körébe vonható megkötöttségnek alávetve nincsenek. –
Tanácsadó testületünk 1928. december 5-én tartott első ülésében elvi állást foglalt abban a kérdésben, hogy kik tekintessenek az alapítvány szempontjából elsősorban figyelembejövő tudományos íróknak. A testület egyhangúlag akként határozott – amint erről múlt évi január 21-ei felterjesztésünkben Nagyméltóságodat tájékoztatni bátorkodtunk, – hogy a tudományos írók közül elsősorban az irodalmi és művészeti kritikusok és essayírók részesíttessenek, akik, minthogy gyakran nem szépírók is egyúttal, ha tudományos íróknak se volnának minősíthetők, kiesnének az alapítvány kedvezményezettjei köréből, ami nyilván ellenkeznék az alapító céljaival. –
Tanácsadó testületünket ezen állásfoglalásban az is vezette, hogy a tudományos irodalom mívelőinek nagyrésze, tanári vagy múzeumi állásukban, viszonyítva az irodalom többi mívelőihez, valamennyire ellátottaknak tekinthetők; vannak tudományos intézményeink, amelyek megadják a tudományos munkásság anyagi eszközeit; nincs azonban oly intézményünk, amely kritikusoknak nyújtana megélhetési lehetőségeket. – A magyar irodalom fejlesztésére törekvő célja azonban az alapítványnak nem valósítható meg a kritikai irodalom támogatása nélkül és így alapítványunk rendeltetéséből önként adódik az a feladat, hogy a szépírók súlyos anyagi gondjainak enyhítése mellett a meg nem alkuvó kritika függetlenségének feltételeit teremtse meg. –
A tudományos kutatással kapcsolatos irodalom mívelőit egyébként rászorultság esetén alapítványunk rendkívüli segélyek alakjában a lehetőség szerint eddig is támogatta és a jövőben is támogatni kívánja. –
Mint akik az alapító bizalma alapján adjuk meg az alapítvány működési irányait, úgy véljük kötelességünket legjobban teljesíteni, ha alkalmazkodunk a mindenkori irodalmi helyzet szükségszerű követelményeihez és elsősorban oly hiányokon segítünk, amelyek ma különben orvoslás nélkül maradnának. – Amidőn a helyzet szükségszerűségeit felismerve, a szépírók mellett a kritikai irodalom mívelőit részesítjük elsősorban támogatásban, egyben a kegyelet szavát is követjük, hisz alapítónk neve az irodalom ismerői előtt kritikai működése révén marad emlékezetes. –
(Nagyméltóságod leiratát kötelességszerűen közöltük tanácsadó testületünkkel is. – A testület f. é. február hó 10-én tartott ülésében – melynek jegyzőkönyvét bemutatjuk – foglalkozott az üggyel és korábbi állásfoglalásaihoz képest fenti felterjesztésünk tartalmát helyeslőleg tudomásul vette.)
Kérjük Nagyméltóságodat, úgyis, mint a magyar kultúra legfőbb őrét, hogy alapítványunknak fent vázolt irányelveit magáévá tenni és bennünket az alapítványi célok hű szolgálatában kegyesen támogatni méltóztassék.
Mély tisztelettel
Nagyméltóságod alázatos szolgái:
[aláírás nélkül]
(Országos Széchényi Könyvtár, Fond 145/6.)
Egy kései elismerés aprópénze
[Másolat]
Baumgarten Ferencz
Irodalmi Alapítvány
Kuratórium
Budapest, 1938. január 29.
I. Városmajor u. 48.
Nagyságos
özv. dr. Makai Ödönné úrnőnek,
Balatonszárszó.
A Baumgarten-alapítvány kuratóriuma nevében közlöm, hogy boldogult fivérének, József Attila költőnek múlt év november 29-én meghozott határozatunkkal az 1938. évre 3000,- pengő évdíjat odaítéltünk.
Alapító oklevelünk rendelkezései szerint az évdíjban részesített író évközi elhalálozása esetén hozzátartozói részére három havi járandóság temetési hozzájárulásként folyósítandó. – Ezt az összeget a korán elhalt költő hozzátartozói részére folyósítani kívánván, kérem Nagyságos Asszonyomat, hogy a törvényes örökösök által (:értesülésem szerint a testvérek a törvényes örökösök:) kiállítandó és az alapítvány kuratóriumához címemre intézendő teljes névaláírású levélben a 750,- pengőt tevő összeg felett rendelkezni méltóztassék. –
Kiváló tisztelettel:
[aláírás nélkül]
(Petőfi Irodalmi Múzeum, Kézirattár, V 3059/1.)
