Egyszer régen, édes gyermekem, amikor a folyók visszafele folytak, a nap Nyugaton kelt fel, és a tevék kedves és barátságos jószágok voltak, mint a kutyák, élt az ordító sivatagban, az ordító sivatag kellős közepén egy király, Szulejmán bin Daúd. Ő volt a leghíresebb király az egész világon, a szultánok szultánja, emírek emírje, királyok királya, császárok császára. Szulejmán bin Daúdnak volt egy kör alakú palotája kör alakú kerttel, amelyben a világ összes fája megtalálható volt, közepén egy kerek szökőkúttal, amely a bécsi klasszikusok ritmusára kör alakban szökött. És volt neki kilencszázkilencvenkilenc veszekedős felesége, akik állandóan kárpáltak és veszekedtek Szulejmán bin Daúddal, amíg egyszer egy hirtelen elhatározástól vezetve be nem zárta őket a kör alakú palotába, hogy végre legyen egy kis csend. Így Szulejmán bin Daúd nem tudott bemenni a palotába, viszont a feleségek sem tudtak kijönni. Szulejmán bin Daúd pedig leült a kedvenc narancsfája alá és sajnálta magát.
Nem okozott neki örömet a tevegyűjteménye, amelyet a Párizs-Dakar ralin nyert. Nem okozott neki örömet a világ összes szultánjának, királyának, császárának és emírjének a hódolata, amelyet havonta átküldtek neki emailben. Halálosan unta a dzsinneket és az ifriteket, akik rendszeresen megjelentek nála, ha akarta, ha nem, és jó tanácsokkal látták el, hogy hogyan éljen sikeres életet, unta azt a kétmillió könyvet, amit az alexandriai könyvár könyvtártüzéből mentett meg, meg azt a százezret is, amelyeket kihalászott akkor, amikor a mongolok beleszórták a bagdadi könyvtár állományát a Tigrisbe, a százezer legót, amit véletlenül rendelt, a közösségi médiát, ahol álnéven szultánkodott és motivációs idézeteket osztott meg, unta az izmusokat, az embereket, akikkel amúgy sem találkozott sohasem, a globális felmelegedést és az ateistákat, az amerikai elnökválasztást és az árvizeket, a wikipédiát, az ötcsillagos hotelszobákat, ahol soha nem fordult meg és a turistahordákat, akiket sikeresen kizárt a kerek városból az ordító sivatag kellős közepén, a semmin túl három kilométerrel, túl a Ténérén és a világ végén, édes gyermekem. Szulejmán bin Daúd volt a legszomorúbb, legmagányosabb, legdepressziósabb, legegyedülibb király a ragyogó porcelánkék ég alatt, és annyira szomorú és magányos és depressziós volt, hogy még a teve is, aki magát bámulta az ordító sivatag kellős közepén egy pocsolyában, és senkivel nem törődött, még a buta és lusta teve is megsajnálta a szomorú, unatkozó, magányos és depressziós királyt.
Ugrott hát egy nagyot, hátba rúgta a kedvenc dzsinnjét, aki épp a burnusza alatt szunyókált az ötven fokos árnyékban, lerúgta a meknesi vasúti átjáró szemaforját, amelyet Senki Alfonz lopott el egy másik világban, egy másik történetben, lerúgta Chuck Norrist egy körbepörgőrúgással, amelyet a YouTube-ról tanult, és lerúgta Eminescu Hajnalcsillagát az égről. A Hajnalcsillag hármat fordult, négyet bucskázott, ötöt pördült, és a kalotaszegi legényes ritmusában odaszökdécselt Szulejmán bin Daúdhoz a világ végén levő kerek palotája kerek kertjének legkerekebb narancsfaligetébe, ahol Szulejmán bin Daúd önmagát sajnálta, és jól kupán vágta a hétszázhetvenhét sarkának egyikével.
Szulejmán bin Daúdnak, amikor magához tért az ájulásból, amit Eminescu Hajnalcsillaga okozott, akit a buta és lusta teve rúgott le az égről, mert megsajnálta Szulejmán bin Daúdot, támadt egy remek ötlete. Elhatározta, hogy zarándoklatra megy, végigköveti a hős útját, pokolra száll, megszerzi a megszerezhetetlen tudást, és segíteni fog az embereknek, akiket egyébként utált, hogy ne legyenek már olyan idegesítőek, mint amilyenek, akár akarják, akár nem. Ezzel az elhatározással Szulejmán bin Daúd elővette a legeslegjobb piros Deuter hátizsákját, becsomagolta a túranadrágját, szélkabátját, a rózsaszín sátrát, a primuszt, a fejlámpáját, az újonnan vásárolt hágóvasat és jégcsákányt, fejébe nyomta a Hermésztől ellopott láthatatlanná tevő szárnyas sisakot, és elindult, hogy megkeresse a poklot.
Először megmászta a Toubkalt, de csak európai turistahordákat talált ott, akikkel nem akart szóba állni. Utána átugrott a Kilimandzsáróra, de ott éppen senki nem volt. Megmászta a Mont Blancot, a Matterhornt és az Eigert, a Cerro Torret és a Pamír csúcsait, de sehol nem talált senkit és semmit, aki és ami útba igazíthatta volna, hogy merre találja azt, amit keres, amiről fogalma sem volt, hogy micsoda. Éveket vándorolt, erdőkben, sivatagokban, turistaösvényeken és sziklákon, átsétált hat óceánon és tizenkét tavon, menet közben megállt a Galileai tengernél, és egy szakállas csávót megtanított vízen járni, bejárta a világ mind a hét sarkát, míg végül, hosszas vándorlás után megérkezett a Himalájába. Először megmászta az ötezreseket, de nem találkozott senkivel. Megmászta a hatezreseket, majd a hétezreseket, gondosan kerülgetve a megfagyott hegymászóhullákat. Nekifogott megmászni a nyolcezreseket is. A Csomolungmára nem jutott fel, mert túl nagy volt a forgalom, a K2-t kirázta a kisujjából, a Broad Peaken majdnem elvitte egy lavina, a Makalun elsodorta egy szélvihar, a Lo-tszén beleesett egy szakadékba, a Cso Ojun magashegyi betegsége lett, a Nanga Parbaton eltörte a bokáját, az Annapurnán elfogyott az ennivalója, a Gasenbrum 1-en megfagyott a keze a kesztyűben és nem tudta tovább fogni a jégcsákányt, a Gasenbrum 2-n megvakult a hó miatt, a Sisapangmán agyi ödémája lett és meghalt.
Így halottan, törött bokával, fagyott kézzel, vakon és agyi ödémával fogott neki a Kancsendzöngának. Negyven napot és negyven éjszakát ment felfele, étlen-szomjan, betegen, összetörve, minden egyes nap fáradtabban, mint az előző nap, nem állt meg és nem pihent, és magában megátkozta százszor a napot, amelyen megszületett és meghalt, édes gyermekem, mígnem a negyvenegyedik nap hajnalán, egy csodálatos lila-rózsaszín-narancssárga napfelkeltében, ragyogó tiszta időben felért a Kancsendzönga csúcsára.
A csúcson ott ült Síva, minden halottak ura, a pusztítás ura, a pokol ura, talpig piros pufajkában, nyaka körül a Vaszuki kígyóval, a Gangesszel a hajában, amely hosszan omlott le a Himalája lábaihoz, homlokán a harmadik szemével, amelyet Senki Alfonz lopott el a mekneszi vasúti átjáró szemaforjából egy másik világban, egy másik történetben, és mind a tizenkét kezével a fogát piszkálta, édes gyermekem.
– Elfáradtam – mondta hosszas hallgatás után Szulejmán bin Daúd, mert tényleg eléggé fáradt volt.
– Nem mondod – vigyorgott rá Síva mind a harminchat aranyfogával. – Mit keresel itt, ahol a halál sem jár?
– Nem tudom, mit keresek – felelt Szulejmán bin Daúd nagyon fáradtan, ahogy lerogyott Síva mellé a kisszékre a csúcson, és igyekezett túlkiabálni az imazászlók csattogását. – Amikor elindultam, még tudtam, hogy akarok valamit, de azóta annyi hegyen, annyi sivatagban, annyi erdőben és annyi tengeren jártam, hogy elfelejtettem.
– Az embereken akartál segíteni – mondta kedvesen Síva.
– Emberek? Kik azok?
– Nézz le, ott van az alaptábor, azok a narancssárga gombák. Azok a kicsike, hangyának látszó valamik az emberek. Mind akarnak valamit, nagyok akarnak lenni, híresek, okosak, szépek, boldogok, elégedettek. Visnuval sokat nevetünk rajtuk, mikor éppen erre jár. Mert mit van mit még akarni itt fent a csúcson, ugye?
– A Poklot akartam megtalálni – csapott a homlokára Szulejmán bin Daúd hirtelen.
– A világ a Pokol, ami körülvesz, és az, hogy noha van szemed a látásra, mégsem látsz. Van kezed, mégsem ölelsz. Van szíved, mégsem szeretsz. Élsz, pedig halott vagy.
– Ezt mondta az az idióta Szakállas is, akit megtanítottam a vízen járni, egy világkorszakkal ezelőtt. – mondta szomorúan Szulejmán bin Daúd, miközben a meggémberedett lábujjait mozgatta a megfagyott bakancsában.
– Itt fent nincs Pokol, édes gyermekem – felelt Síva barátságosan. – Itt csak tél van és hideg és hó és halál. Élő és halott hegymászók vannak. Serpák vannak, akik időnként kaját hoznak nekem. Repülőgépek vannak, akiknek csak térkép a táj. Ha a valódi poklot keresed, és valóban azt keresed, nem valami romantikus dantei vágyálmot, haza kell menned a kerek városodba, a kerek kertedbe, a kerek narancsfaligetedbe, és újra leülni a kedvenc mammutfenyőd alá, és megtalálni a saját poklodat ezen a kerek világon.
– Nem voltál valami nagy segítség, mondhatom – nézett rá Szulejmán bin Daúd szomorúan. – Kár volt ezért ennyi hegyet megmászni.
– Ki kért meg rá, hogy hegyet mássz, mi? Teljesen jól elvoltunk Visnuval nélküled is itt fent. Nem hiányolt itt fent senki.
– Jól van, megyek már, ha ennyire a terhedre vagyok – és azzal Szulejmán bin Daúd feltápászkodott, búcsúzóul hátba vágta Sívát a jégcsákánnyal, csak úgy a miheztartás végett és elindult lefele. Síva egy darabig nézte, ahogy távolodik, majd a szétrágott fogpiszkáló helyett másikat tett a szájába, és rágyújtott egy Havanna-szivarra.
Szulejmán bin Daúd azóta is megy, hogy egyszer megérkezhessen a kerek város kerek palotájának kerek kertje kerek közepébe, és egyszer megtalálhassa azt a Poklot, amit keres.
Gyöngyösi Csilla Szulejmán bin Daúd történeteit még a Transindexen kezdte el közölni, most a Transtelex Tárca rovatában tér vissza. A rovat célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat. Hogy mindenki, aki napi sajtót olvas, találkozzon irodalmi szövegekkel is, ahogyan néhány évtizeddel ezelőtt ez még természetes volt.
