Alex Haley amerikai néger író elhatározta: felkutatja Afrikából elrabolt ősei nyomát. Tíz évet áldozott erre a munkára, amelynek eredményeiről a Gyökerek című, megjelenés előtt áltó könyvében számol be. Az Express című francia folyóirat munkatársának, Pierre Salingernek adott interjúja – amelyből részleteket közlünk – arról tanúskodik, hogy nyomozásának mai implikációi, felfedezéseinek a jelenkor kérdéseivel való váratlan összefüggései legalább annyira érdekesek, mint a rabszolgaságba hurcolt előd történetének a felderítése.
Pierre Salinger: Ön tíz esztendeje dolgozik Gyökerek című könyvén. Mi ennek a könyvnek a története és természetesen a tartalma?
Alex Haley: Két érzés élt bennem mindig igen nagy erővel. Szülővárosom és nagyanyám emléke. Tennessee állam egyik kisvárosában, Henningben születtem, és nagyanyámnál laktunk, akit nagyon szerettem. Kiváló mesemondó volt. Mint nemzedékének minden tagja, sokat beszélt a családjáról. Az őseiről. A helyekről, ahol éltek.
Gyermekkoromban ezek az elbeszélések úgy hatottak reám, mint a bibliai történetek, amelyeket a vasárnapi iskolában olvastak fel nekünk. Mindegyikben Dávid és Góliát harcának tükröződését láttam. Beszélt az ültetvényekről. Az „old missusokról“ (így nevezték a földesúr feleségét). De tulajdonképpen nem értettem, miről van szó. Történeteiben a legtávolabbi ős az „Afrikai” volt. Gyermekkorában ragadták el hazájából, áthajózták Amerikába és eladták egy Virginia állambeli ültetvényesnek, bizonyos John Wallernek. Afrikai ősömnek egyetlen gondolata volt: megszökni. A negyedik kísérlet alkalmával megtámadta üldözőjét. Elfogták és megbüntették. Levágták az egyik lábát. Előzőleg választás elé állították: vagy férfiatlanítják, vagy megcsonkítják. Az utóbbit választotta és én ennek köszönhetem az életemet.
Visszazökkenve az ültetvény szokásos életrendjébe, idővel feleségül vett egy Bell nevezetű konyhalányt. Kislányuk született, akit Kissinek neveztek. Az Afrikai minden alkalmat megragadott, hogy szülőhazájáról meséljen gyermekének. Elmondott mindent, amit Afrikáról tudott. Egy folyóról beszélt, amelyet Gambebolongónak nevezett, egy gitárról, amelyet a ko szóval jelölt. És így tovább. Elmesélte, miként fogták el, amikor faluja környékén dobkészítésre alkalmas fát keresett. Azt mondta, igazi neve Kintae. Kissi hallgatta az elbeszéléseket. Tizenhat éves korában eladták egy Tom Lea nevű birtokosnak, akitől gyermeke született: George. Kissi mindent elmesélt George-nak, amit az apjától hallott. Meg kell jegyeznem, hogy a négerek családfáját azért nehéz rekonstituálni, mert amikor a rabszolgákat eladták, a családtagokat gyakran elszakították egymástól. Ez a George nagyon értett a kakasviadalok rendezéséhez, így kapta a Chicken (Csirke) nevet. Annak idején Észak-Karolinában lakott feleségével, aki szintén rabszolga volt. Chicken George továbbadta hét gyermekének mindazt, amit afrikai őséről megtudott. George egyik fia, Tom, feleségül vett egy félig néger, félig indián származású lányt, s ők is hét gyermekükre örökítették az Afrikai történeteit. Utolsó gyermekük, Cynthia volt, az én anyai nagyanyám. Nála nevelkedtem, és ő beszélt nekem az Afrikairól.
P. S.: Az ön nagyanyja rabszolga volt?
A. H.: Nem, 1870-ben született. A rabszolgaságot 1865-ben szüntették meg. De az apja, Tom Muray, rabszolga volt. A család története tehát szájhagyományként maradt fenn. Amiben nincs semmi rendkívüli – Afrikában, Indiában és némely ausztráliai törzsnél az emlékezésnek ma is ez a legfőbb formája.
P. S.: Mi késztette Önt arra, hogy felkutassa az Afrikai nyomait?
A. H.: Eleinte a kíváncsiság. Befejeztem egy könyvet, s mint tudja, ilyenkor az embernek hiányérzete támad. Lehet, hogy ezért jutott eszembe nagyanyám története, és beástam magam a Kongresszus Könyvtárába. A mikrofilmek termében aránylag rövid idő alatt rábukkantam családtagjaink nevére. A hivatalos dokumentumokban. Az írások a szecessziós háború utáni időszakból származtak. Sohasem vontam kétségbe nagyanyám történeteinek a hitelességét. Senkinek sem jutott eszébe ilyesmi. Mégis rendkívül meglepődtem, amikor az általa említett neveket feketén-fehéren olvastam. Ekkor már nem állhattam meg félúton. Végigjártam az összes hozzáférhető levéltárakat. Később a lapom Londonba küldött. A British Museumban láttam a követ, amelynek a feliratai lehetővé tették a hieroglifák megfejtését. Ekkor támadt az a gondolatom, hogy a nagyanyám által említett elnevezéseket felhasználva megkíséreljem megtalálni az Afrikai ősöm szülőföldjét a nagy kontinensen. Körülbelül ötszáz könyvet olvastam el, amíg valamilyen kapcsolatra leltem az általam ismert szavak és az egyik afrikai dialektus között. Az Egyesült Államokba visszatérve hosszasan faggattam az afrikai néger országok ENSZ-képviselőit az általam ismert szavakról. Eredménytelenül. Végül is Jan Vansina, a Wisconsin-i egyetem tanára, jeles Afrika-szakértő, hosszasan tanácskozott tudóstársaival, és arra a meggyőződésre jutottak, hogy a nagyanyám által említett kifejezések a mandingo törzs nyelvéhez tartoznak. Egyik-másik szót felismerték: tehenet, állatállományt jelentenek. A bowbow szó pedig egy Nyugat-Afrikában igen elterjedt fa neve. Ami a ko szót illeti, amit mindig a gitárral kapcsolatban hallottam, valóban egy ősi afrikai hangszer neve: kifeszített kecskebőrből készül, huszonegy húrja van, és a gitáréhoz hasonló nyaka. Ám a legjellegzetesebb szó a Gambebolongo volt. Az Afrikai mindig egy folyóval kapcsolatban használta. Megtudtam, hogy a bolongo szó folyót jefent és a Gambe nyilvánvalóan a Gambia folyóra vonatkozik. Afrikába repültem, és a gambiai hatóságoknak elmeséltem feltételezéseimet. Számukra nyilvánvaló volt, hogy a Gambebolongo a Gambia folyóra értendő, és amikor azt is elmondtam, hogy az Afrikai Kintae-nak nevezte magát, megmutattak a térképen egy Kintaegunta nevű városkát. Néhány hasonló nevű falu is van a környéken, ötévi keresés után tehát rábukkantam az Afrikai szülőföldjére, ahonnan több mint kétszáz esztendővef ezelőtt rabszolgaságba hurcolták. A fonalat azonban csak nagy kerülővel találtam meg.
Tudtam, hogy Chicken George, a kakasviadal-szakértő Angliában és Franciaországban is járt. Egy angol úr megvásárolta ugyanis amerikai tulajdonosától (aki egyben apja is volt). Pontosabban az történt, hogy az amerikai földesúr nagy tétben fogadott az angol ellen, és vesztett. Fizetség fejében két évre átadta az angolnak a kakas-trénert. Így jutott George Angliába és Franciaországba. Egy skót kakasviadal-szakértő, Robert Walker segítségével próbáltam európai tevékenységének a nyomára bukkani, de sikertelenül.
P. S.: Azt mondotta, hogy Chicken George apja (és tulajdonosa) Tom Lea, fehér ember volt. Van ennek valami kapcsolata az Ön írországi utazásaival?
A. H.: Igen. Kutatásaim során rájöttem arra, helyes lenne mindkét ágon kinyomozni a családfát. Tehát nem csak anyai ágon. Apai nagyanyámat jól ismertem. Alacsony, szőke, kék szemű asszony volt. Cricketnek hívták. Büszkén mondogatta: „Én Jackson ezredes lánya vagyok.“ Rabszolga volt persze, aki a fehér apa vonásait örökölte.
Jackson ezredes a szecessziós háborúban harcolt. Az egyik mikrofilmen rábukkantam az ő nevére is. Nem éreztem elérzékenyülést. Az Egyesült Államokban élő néger nemigen gondol arra, hogy fehérek vére folyik az ereiben. Az ükapám nevének láttán nem rezdült bennem semmiféle érzés. Persze a déliek seregében harcolt. Az apja kilétének is utánanéztem. Mindez rendkívül elvont dolognak tűnt, távol álltak tőlem, fehérek voltak. Megtudtam, hogy Írországból származnak, 1799-ben vándoroltak be. Villámcsapásként ért a felfedezés: ír vér folyik az ereimben! Sehogysem tudtam magamat írnek érezni. De nem szabadulhattam a gondolattól és repülőre ültem.
Írországban kedves, rendkívül segítőkész embereket találtam. Barátságosak maradtak akkor is, amikor kijelentettem, hogy én, a néger, családom felkutatására érkeztem hozzájuk. Semmiféle zavart nem árultak el. Most is magam előtt látom azt a körme hegyéig ír, nyolcvan felé járó öreg hölgyet, amint azt mondja : „lehet, hogy unokatestvérek vagyunk”. Jackson nyomain haladva több helységet bejártam, s végül is egy kis déli városban, Carrickmacrossban kötöttem ki. Könyvtár híján a templomba mentem régi iratokat keresni. Később megtudtam, hogy ebben a városkában addig sohasem láttak négert. A gyerekek megfogták a kezemet, aztán megdörzsölték a tenyerüket, hogy lássák, nem lett-e fekete. Jóindulatú kíváncsiság vezérelte őket csupán. Első ízben találkoztam ilyesmivel fehérek részéről. A templomba mentem tehát, ahol egy 26 éves pap fogadott. Az istene büszke lehet rá: elég hamar magához tért a meglepetéstől, miután meglátott. Nem számított ilyesmire. Teázás közben elmondtam, mi szél hozott. Azt felelte, hogy találkoznom kell a feljebbvalóival. Beállított két idősebb pappal, akik alaposan kikérdeztek. Valóságos kihallgatás volt. Nagyon barátságosak voltak, de egyszer csak történt valami, és éreztem, hogy vesztett ügyem van. Sokáig nem értettem, miről van szó, aztán hirtelen megvilágosodott előttem a hangulatváltozásuk oka: rájöttek, hogy protestáns vagyok. Ennyiben maradtunk. Kijelentették, nem segíthetnek, forduljak hitsorsosaimhoz.
Jerome Heney tiszteletes kitörő lelkesedéssel fogadott. Mindenekelőtt a híveket akarta bemutatni. Autójába ültetett, és úttalan utakon hajtottunk egyik tanyától a másikig. Kiszálltunk az autóból, s amikor hallótóvolságba kerültünk, a pap hangosan kiáltozta: „Bemutatok nektek egy amerikai protestánst.” Azt mondta, 136 híve él „egy katolikus óceán közepén”. Értetlenül álltam e jelenségek előtt. Kiderült azonban, hogy a nyilvántartások rendkívül pontosak, és 1707-ig felvázolhattam a Jackson-családfát.
Végül is felkerestem Gerard Slevint, aki a családfakutatás legnagyobb ír szakértője. Megvizsgálta a papírjaimat, és hiteleseknek ítélte őket. Aztán számomra teljesen váratlan fordulattal kijelentette, hajlandó támogatni felvételemet az ír Genealógiai Társaságba, amelynek jelenleg valóban tagja vagyok.
A „Jackson-ág” felkutatására sok időt vesztegettem, noha könyvemben nem szentelek neki nagy helyet, de néhány alabamai unokatestvérem nehezen fog magához térni a meglepetéstől, amikor értesül az adatokról. Még nem találkoztam velük, halogatom, megvárom a könyv megjelenését.
P. S.: Egyéb érdekes találkozásai?
A. H.: Elmondok egy egészen rendkívülit. Ráleltem az Afrikai egyik rokonára. 1968-ban vagy 69-ben, már nem emlékszem pontosan, beiratkoztam egy szervezetbe, amely előadás-sorozatokat rendez. Egy szép nap felhívtak, s arra kértek, hogy helyettesítsek egy megbetegedett előadót. Elfogadtam a meghívást és repülőgépen megérkeztem egy Iowa állambeli városkába, amelyről életemben nem hallottam: Indianola. A Simpson College-ban elmeséltem több éves kutatásaim történetét. Számos résztvevő odajött hozzám az előadás végén és bemutatkozott. Egyszer csak szembe találtam magam egy szőke, kékszemű emberrel, aki testalkatát tekintve rendkívül hasonlított rám. Kezet fogtunk és ő meghatott hangon így szólt: „Nem tudom, hogy kezdjek hozzá, rendkívül zavarban vagyok.” Biztatásomra elmondta: elbeszélésemből rájött, hogy rokonok vagyunk. Azt hittem, tréfál, de bebizonyította, hogy hét nemzedékre pontosan visszavezeti a családfáját. Miután meghallgatott, most már biztosra veszi – mondta –, hogy az ember, aki afrikai ősömet megvásárolta a rabszolgapiacon, John Waller, az ő őse anyai ágon. Új ismerősöm, Waller Weiger, annak idején a Simpson College doyenje volt. Meleg barátságot kötöttünk és gyakran beszéltünk arról, vajon mit jelképez a mi találkozásunk egy hét híján 200 esztendővel az Afrikai partra szállása után.
P. S.: Sikerült a rabszolgaszállítmány nyomára bukkannia?
A. H.: Igen, Angliában. 1023 hajóról készült bejegyzést tanulmányoztam, amíg megtaláltam azt, amelyik érdekelt. A hajó neve Lord Ligonier volt. 1765-ben készítették az Egyesült Államokban, és első útján Thomas Davies kapitány vezetésével rumot szállított Angliába. Itt felszerelték vasláncokkal és a rabszolgaszállításhoz szükséges egyéb kellékekkel, és 1766. május 15-én elindult Afrikába. Tíz hónapot töltött Gambiában. Hosszú idő, de igen erős volt a konkurrencia. Nem kevesebb, mint húsz hajó várta itt, hogy „áruhoz” jusson. Végül is útra keltek. A szállítmány: 3265 elefántagyar, 3700 font méhviasz, 800 font nyersgyapot, 32 uncia arany (egy uncia=23,3 g) és 140 néger rabszolga. 1767. szeptember 29-én érkeztek Marylandba. 98 rabszolga maradt életben, a veszteség megfelelt a szokásos halandósági aránynak. A súlyos veszteségek azonban nemcsak a rabszolgákra korlátozódtak. A Lord Ligonier 36 főből álló legénységének csak 17 tagja érkezett meg Amerikába.
A rabszolgákat a következő héten eladták. A vásárról a Virginia Gazette aznapi száma tudósít. A tengerészeti ügynökségek ugyanis az újságokban közölték, mikor érkezik új hajó, és miből áll a szállítmány. A rabszolgákat partra szállították, helyükbe hordókat rakódtak. Aztán a hajó Anglia felé vette útját, ahol eladták az elefántcsontot, a gyapotot és a viaszt. Ezt nevezik háromszög-kereskedelemnek.
Könyvemet politikai regénynek tekintem. Lényegében nem csupán a magam családjának a történetét írom meg, hanem a néger nép balladáját. Minél többet gondolkozom rajta, annál inkább értem, hogy a kulturális örökség mindannyiunkra a mai napig is hatással van. Minden amerikai négernek van valahol Afrikában egy távoli őse, akinek a gyermekét eladták Amerikában, s az ültetvényeken dolgoztatták, aki rabszolgagyermekeket nemzett, s akinek a leszármazottai a szecessziós háború óta az egyenjogúságért harcolnak. Az egyes emberek sorsa mindannyiunk hőstörténete. Én mindenki számára írtam a könyvet, mert a Történelmet, a hivatalos történelmet, rendszerint a győztesek írták. Ezért néha nagy embercsoportokról téves képet kapunk. Azt akartam, hogy tízévi munkám az igazság kiderítését szolgálja. És mindvégig mélyen együttéreztem azzal a tizenhat éves néger gyerekkel, Cinta Kintae-vel, akit elragadtak szülőfalujából és rabszolgává tettek.
P. S.: Úgy tudom, ön egy hajófenékben tette meg az utat Afrika és Amerika között. Leláncolva?
A. H.: Nem éppen. A hajóútnál tartottam a könyvemmel, és éreztem, nem jó, amit írok. Aztán hirtelen megértettem: hogyan is érzékeltethetném egy rabszolgaszállítmány történetét a San Francisco-i öböl mellett fekvő kényelmes lakosztályomból? Lemondtam soron levő munkáimról, és Afrikába repültem. Kerestem egy teherhajót, amely Amerikába indult. Megmagyaráztam a kapitánynak, miért utazom teherhajón, és beleegyezett abba, hogy minden este lemenjek a hajófenékbe és ott töltsem az éjszakát. Sötét volt és hideg. A padozaton aludtam. Ez is luxus volt Cinta Kintae utazási körülményeihez viszonyítva, de már elég sok mindent tudtam ahhoz, hogy elképzelhessem, mennyit szenvedett. Remélem, sikerült jobban megértenem cselekedeteit. Pedig ő két hónapot, három hetet és néhány napot töltött a hajón, július 5-től szeptember 29-ig. Én csupán tíz napot, de igen rossz állapotban szálltam partra.
P. S.: Úgy tudom, tengeren írta a könyvét.
A. H.: Nem egészen. Főleg éjszaka írok. Így szoktam meg, amikor a parti őrségnél szolgáltam. Később, amikor visszatértem a civil életbe és elegendő pénzem is volt, teherhajókra váltottam jegyet. Csodálatos munkahely könyvírásra. Két hónapot töltöttem a vízen. Távol minden más kötelezettségtől. Se cikkírás, se előadások. Egyszerűen felhívtam egy hajózási vállalatot s közöltem velük, hogy hajlandó vagyok bármilyen irányban induló teherhajóra felszállni utasként, két hónapra. Előfordult, hogy három hónapot töltöttem a teherhajó fedélzetén, és minden éjszaka írtam hajnalig. Később Jamaicában béreltem házat, fenn a hegyekben. Itt fejeztem be a könyvemet, szigorúan betartva a napi tizenhárom órás munkaidőt. Mert nagyon sokat dolgozom a kéziraton. Átlag hatszor írtam át a könyv minden fejezetét.
P. S.: Mit gondol a négerek helyzetéről a mai Amerikában?
A. H.: A négerek fizikailag mindig jelen voltak itt. Ez a jelenlét problémákat okozott. Az az érzésem, hogy most első ízben vetődik fel az a kérdés: mi a feladata az Egyesült Államoknak néger állampolgárai kérdéseinek a megoldásában, nem pedig az, hogy hol a négerkérdés helye az Egyesült Államokban. Azt hiszem, most már komolyan gondolnak arra, hogy ezt a kérdést a jelenlegi nemzeti összefüggésben vizsgálják. Számos nehézség gyökerét még mindig abban kell keresni, hogy a négerkérdést a nemzeti problémákkal ellentétesnek vélték. Íme, egy jó példa a helyzet megértésére: amikor valaki külföldre látogat, rendkívül érzékeny minden bírálatra, amely a hazáját éri és megvédi polgártársait. Noha odahaza ő maga bírálja legvérmesebben a körülményeket.
Az amerikai négerek helyzete, legalábbis látszólag, javulóban van. A Time és a Newsweek cikkeiből ítélve ehhez nem fér kétség. A statisztikák azonban kevésbé megnyugtatóak. Kiderül belőlük, hogy noha a négerek egy része irigylésre méltó sikereket ért el szakmai téren, a nagy tömeg helyzete nem javult lényegesen. Nem tudom pontosan, mi a megoldás, de tudom, hogy hosszú utat kell még bejárni. És azt is, hogy a mi korunkban a jelenlegi körülmények között meg kell tanulnunk igazságosan együttélni, mert egyébként beláthatatlan következményekkel járó problémák merülhetnek fel.
Összeállította és fordította: Tamás István
Megjelent A Hét VI. évfolyama 21. számában, 1975. május 23-án.
A szerkesztő megjegyzése
A beszélgetés 1975-ben jelent meg, a Roots: The Saga of an American Family (Gyökerek: Egy amerikai család története); magyarul Falvay Mihály fordításában 1979-ben – a dokumentumregényből készült nagysikerű tévésorozat 1977-ben.
