Nem újkeletű az a sarkított kérdésfeltevés, hogy a nyelvtudomány és a nyelvművelés közül melyik szolgálja közvetlenebbül, elevenebbül a társadalmi érdekeket. Az sem újdonság, hogy sajátos céljaiknak és módszereiknek megfelelően a kettőt hajlamosak vagyunk teljesen különválasztani és hatékonyságuk fokát más-más szempontból megítélni. S noha a szakemberek több évtizedes vitája két tevékenységi terület viszonyáról még nem jutott nyugvópontra, egy dologban bizonyára maradéktalanul egyetértenek: „a szolgálatvállalás a lelki habituson fordul meg” (Laziczius Gyula).
Ha van nyelvész, aki számára a nyelvművelő munka „szolgálatvállalás”, akkor Lőrincze Lajos az. Hiszen ő sem nyelvművelőként indult. Eredeti szakterülete a nyelvjárástan: földrajzi és személynévkutatással foglalkozott, illetőleg – ha ideje engedi – foglalkozik ma is. Ám tevékenységének irányát egyre inkább a tudományos szintű anyanyelvi nevelés céljai szabják meg. És munkásságát nemcsak a nyelvművelés természeténél fogva hatja át a közvetlen társadalmiság, hanem – még fokozottabban – azért, mert rádiós ötperceivel benne él egy nyelvi közösség tudatában, s e többmilliós hallgatóság igényei és visszhangja fokozzák felelősségét. Tekintélyét megalapozza köteteinek tiszteletre méltó sora is: Nyelv és élet (1953), Nyelvművelő (1956), Nyelvművelésünk főbb kérdései, szerk. (1961), Édes anyanyelvünk szerk. (1961), Nyelvőrségen (1968).
A magyarországi nyelvművelés intézményes irányításában is jelentős szerepe van: Kodály Zoltán után ő lett a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottságának elnöke; a 100 éves fennállását idén ünneplő Magyar Nyelvőr főszerkesztője, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elnökségének tagja. Munkahelyén, az MTA Nyelvtudományi Intézetében tudományos tanácsadóként dolgozik. A sokféle cím és kitüntetés birtokosát szakállas, ősz tudósnak is képzelhetné az ember. De Lőrincze Lajos, akit most egy rendkívül imponáló tudományszervező és -népszerűsítő munkásság tapasztalatairól kérdezgetünk, meglepően fiatalos, közvetlen és a jövőnek élő alkotó.
– Az utóbbi években végzett felmérések során – a kitöltött kérdőívek alapján – két alkalommal is az ön nyelvművelő rovata bizonyult a budapesti Rádió leghallgatottabb prózai műsorszámának. Milyen elveket követett nyelvművelő munkájában az eltelt két évtized alatt?
Lőrincze Lajos: „Emberközpontú” nyelvművelésnek nevezném ezt a munkát. Ebben hiszek, és termékeny műszónak tartom, mert miután így tudatosult bennem, mintegy kényszerít arra, hogy le ne térjek a megkezdett útról. A nyelv legfőbb feladata szerintem ugyanis az, hogy minél hibátlanabbul közvetítsen ember és ember között. Ha ezt a feladatát jól ellátja, azaz ha gondolatainkat érzéseinket legfinomabb árnyalataival együtt közvetíteni tudja, kifogástalan a nyelv és a nyelvhasználat. Nem a primitív, igénytelen megértésről van szó, hanem a közlendőnek lehetőleg tökéletes átadásáról, a beszélők nyelvben kifejezendő gondolatainak, érzelmeinek, hangulatának hiánytalan tolmácsolásáról. Azt mondanám, hogy a nyelvművelés nem kizárólag a nyelvért, hanem – sokkal inkább, mint a nyelvtudomány többi ága – magáért az emberért van. Tehát abból indulok ki, hogy a jó megfogalmazásnak mindig a másik ember a próbája.A közlés elérte célját, ha a másik ember gyorsan, jól, fennakadás nélkül megérti, s még inkább akkor, ha a stilisztikai szempontokat is kielégíti. Ha a megértésben a közlő hibájából bármilyen jellegű zavar, zökkenő vagy árnyalati félreértés mutatkozik, akkor „nyelvhelyességi” hibáról beszélhetünk nem megfelelő szót használt, helytelen vonzattal élt, szórendi vagy egyéb hibát követett el az író vagy beszélő.
A nyelvművelő szerepét, feladatát én nagyon sommásan a következőkben látom: felméri, megállapítja a vitás nyelvjelenségeknek a mai nyelvhasználatban betöltött helyét, szerepét, másodszor: a jövőre nézve értékelt, mérlegeli őket, állást foglal ellenük vagy mellettük – ez a fázis a nyelvtervezés. Esetenként megállapítja, hol bizonyul a szükséghez képest elégtelennek a meglevő nyelvi eszköztár, s másokkal – írókkal, az egyes szakmák képviselőivel – együtt új nyelvi eszközök kialakításán is dolgozik. Szorosan kapcsolódik a nyelvművelő feladatokhoz a nyelvi nevelés: nyelvünk múltjának, rendszerének, életének ismerete alakítja ki azt a nyelvérzéket és nyelvi kultúrát, amely szilárd alap a nyelvi jelenségek megítélésében.
– Melyek a nyelvművelés alapvető témái, és mi az ön felfogása ezekkel kapcsolatban?
Lőrincze Lajos: A nyelvi újszerűség és hagyomány viszonya igen sokat vitatott kérdés: a régmúlt nyelvhasználatára vonatkozólag általában el szokás ismerni az „úzus” erényét, jelentőségét; a jelen nyelv állapotának megítélése azonban mindig vita tárgya. Van, aki jobban ragaszkodik a régihez, hagyományoshoz, van, aki inkább elfogadja az újat. Állandó vita tárgya például az ikes igék kérdése. Ne nyugodjunk bele – mondják – nyelvünk romlásába, s ne engedjük, hogy az ilyen ragozás terjedjen: innék-innál-inna a hagyományos és helyes innám-innál-innék helyett. Mert akinek ez jó, annak az én adnák, tudnák meg a „suksük” stb. is jó. Csakhogy a felhozott példák lényegesen különböznek egymástól. Az iszik igének feltételes módban való iktelen ragozása nem a tudatlanok nyelvhasználatát tükrözi: így beszél és ír ma a művelt magyarság túlnyomó többsége, legalább 90-95 százaléka, a „szabályos” ikes alakkal legfeljebb 5-10 százaléka él. Ezzel szemben az én adnák, ő láthassa formát a köznyelven beszélőknek csak minimális része használja, írásban ők se; nyelvérzékünk, nyelvi ízlésünk tiltakozik ellene. A hagyományt, a régit természetesen védeni kell, vigyázni kell a folytonosságra is, valamint a hagyomány és az újítás közti egészséges egyensúly fenntartására. Nem minden rossz, ami újonnan keletkezik a nyelvben. Az újnak azonban meg kell küzdenie a létéért: mérlegelnünk kell, szükség van-e rá, de ha szükséges volta és életrevalósága bebizonyosodott, tudomásul kell vennünk. A nyelvtervezés feladata ezeknek az új jelenségeknek az útját egyengetni, befogadásuk indokoltságát eldönteni.
Másik igen vitatott probléma az idegenszerűségek kérdése. Ezeknek a szemmel tartása, megítélése véleményem szerint igen fontos része a nyelvművelő munkának. Persze az idegenszerűség nem okvetlenül azért rossz, mert más nyelvből jött vagy más nyelv mintájára keletkezett. Ilyen megokolással nyelvünk igen sok jelenségét el kellene marasztalnunk, ami pedig okvetlenül nyelvszegényítésre vezetne, s gátolná nyelvünket feladatának jó betöltésében. Ezért nem vagyok a feltétlen purizmus híve. De természetesen a nyelvművelőnek a valóban nyelvszegényítő, nyelvrontó és fölöslegesen nyelvünkbe áramló idegenszerűségek ellen határozottan és idejében fel kell lépnie.
Aki előadásaimat hallgatja vagy írásaimat olvassa, tudja, hogy ezek az itt röviden összefoglalt szempontok vezettek mindig nyelvművelő munkámban.
– Az ön „rádiós ötpercei” – nyugodtan állíthatom – különös jelentőségűek a nyelvtudományi publicisztikában. Valószínűleg a műfaji „fogásoknak” is nagy szerepük van abban, hogy az anyanyelv ügyében oly sokan leveleznek Lőrincze Lajossal. Hogyan fogalmazná meg ennek az egyéni műfajnak a titkát?
Lőrincze Lajos: A nyelv kérdései iránt valóban meglepően élénk érdeklődés mutatkozik. S ha nem is mindig érthetünk egyet a nyelvet akár szakmaszerűen, akár hobby-ból kutató érdeklődőkkel, örvendetes, hogy maga a vizsgált és szenvedélyesen szeretett nyelv egy olyan ritka méretű mozgalomban egyesít, amelyre talán csak Szarvas Gáborék vagy Kosztolányi korából idézhetnénk példát.
Az irodalom nagyon közel áll a szívemhez, mondhatnám, mindennapi kenyerem. Én magam is kísérleteztem vele diákkoromban: egy-két próbálkozásom napvilágot is látott. A jó nyelvművelőnek egy kicsit írónak is kell lenni, fontos a vonzó, a világos kifejezésmód. Hogy készül egy ötperc? Egy-egy előadás megírásához nemcsak megfelelő anyag, kiérlelt, megalapozott, átgondolt vélemény szükséges, hanem teljes értékű ihlet is kell. S feltétlenül kell valamiolyan mozzanat, ami időszerűségét megmagyarázza. Nélkülözhetetlen néhány hiteles nyelvi adat erre vagy arra a jelenségre vonatkozólag, hogy a szabály megfogalmazása majd eléggé általánosítható és elfogadható lehessen. De ez még nem elég. A szabály megállapítása előtt hasznosnak látom kitekinteni a nyelv múltjára, a nyelvjárásokra vagy az említett adatok szépírói felhasználására, hogy ne egyszerű kinyilatkoztatás legyen a nyelvhelyességi tanács megfogalmazása, hogy ne maradjon üres betű az a szabály, hanem éreztesse a nyelv sokszínűségét és távlatait. És végül: nemigen mulasztok el – ha lehet – egy-egy találó költői idézetet vagy finom csattanót. Igen fontosnak érzem, hogy a befejezés muzsikáljon még a hallgatókban egy kicsit.
– Mi a véleménye a nyelvművelés és a nyelvtudomány viszonyáról?
Lőrincze Lajos: Tudománytalan minden olyan nyelvművelő tevékenység, amely mellőzi a nyelvészet eszközeivel végzett felméréseket, amely nem a hiteles nyelvi tények ismeretében fogalmazza meg tanulságait. A nyelvművelőnek feltétlenül ismernie kell a mai nyelvállapoton kívül a nyelv történetét, a nyelvjárásokat, a stílusrétegeket és -változatokat. Nyelvtudományi felkészültség nélkül tehát elképzelhetetlennek tartom ezt a munkát. Másrészt azonban a nyelvművelés olyan közéleti hajlamot, társadalmi elkötelezettséget jelent, amely nem minden nyelvész-szakemberben van meg szükségszerűen. Utaltam már a nyelvművelés emberközpontú jellegére, közlésközpontú szemléletére. Ha ez nincs meg, fennáll a veszélye annak, hogy a nyelvművelés csupán kötelességszerűen végzett társadalmi munka, száras stílusú, élettelen penzum.
– Említést tett az imént a versek iránti szeretetéről. Olyan mozzanat ez, amelyről azonnal a nyelvművelő és az írók kapcsolatának kérdése jutott eszünkbe. Milyennek látja az együttműködés lehetőségét?
Lőrincze Lajos: Mint mondtam, az irodalmat, elsősorban a verset, civilben is nagyon szeretem. A régiekről nem beszélve Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Áprily Lajos, József Attila költészetét. Tóth Árpád is közel áll hozzám. Illyés Gyulát, Veres Pétert pedig személyes munkatársaim, barátaim közé sorolhatom. Illyés ma is tagja a Nyelvőrszerkesztő bizottságának, társelnöke az Akadémia Anyanyelvi Bizottságának. Veres Péterrel sokat beszélgettünk, leveleztünk nyelvészeti kérdésekről, és éppen a közelmúltban fejeztem be egy megemlékezést a nyelvészettel való kapcsolatairól. Weöres Sándorról sem feledkezhetem meg. Mindhárman a rendkívüli nyelvérzékű és a nyelvvel komolyabban is foglalkozó írók közé tartoznak.
Persze még ma is kísért a nyelvész–író ellentétek hagyománya. Szerintem azonban Arany híres megjegyzése erre vonatkozólag ma már inkább csak megkülönböztetés, mint éles ellentét jelölője. Egy könyv tervét dédelgetem régóta ezzel kapcsolatban: Nyelvész urak és a költő – ez lenne a címe (ha egyszer elkészül), és a két verssor osztaná két nagy fejezetre. A hivatásos nyelvészek és a nyelvészkedő költők véleményeinek szembesítése lenne. Azt mutatnám be sok példán, hogy az író ugyan nem doktora, tudósa a nyelvnek, de azért a nyelvész mégis tőle, az ő gyakorlatából, példájából tanulhat igazán, abból vonhatja le a „szabályt”, mert „a költő jobban érzi”.
-– Egyesek szerint a nyelv szüntelen, feltartóztathatatlan változása, „romlása” meddővé tesz minden beavatkozást, a nyelvi törvények spontán érvényesülése kérdésessé teszi minden nyelvművelő törekvés létjogosultságát. Mi a véleménye erről?
Lőrincze Lajos: Először is a nyelv mai törvényeit ma kell felfedni s a mai embernek megtanítani. Hogy később mi lesz, az más kérdés. Ha valaki azt mondaná, hogy minek törjük magunkat, hiszen előbb vagy utóbb, az út végén így is, úgy is ugyanaz lesz az eredmény, annak csak azt felelhetem: nagy valószínűséggel mindnyájan meghalunk; mégis úgy törekszünk, úgy dolgozunk, tervezünk, mintha örökké élnénk. Ez az egészséges emberi lélek törvénye.
Megjelent A Hét III. évfolyama 40. számában, 1972. október 6-án.