Nemlétében is nyughatatlan és nyugtalanító. Nem értettük. Érthettük volna? Utolsó napjaiig üzenetváltásban voltunk, közösségi és személyes gondokról is, jegyzetei kapcsán is, amelyeket az Új Magyar Szóban, majd a Maszolban kitüntetés volt elsőként olvasnom, leadnom. Néha tréfásan úgy köszöntem el tőle levélben: közcsók. Kezdettől fogva tudtam róla, amit a mai napig kevesen tudnak, használnak helyesen, szoktak meg, lassan a kevesek titka marad: a nevét rövid i-vel írta. Hiányzik. (Á. H.)
Húsz évvel előtte: Gyöngy és homok, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1992
Azon a májuson, abban az évben – 2011
Törzsök Erika: Értetlenül – Élet és Irodalom, Visszhang (!) rovat, 2011. augusztus 26.
Cs. Gyimesi Éva 65. születésnapjára el nem készült tisztelgő kötet helyett 2011. augusztus 22-én este szűk körben rövid „emlékkönyv-bemutatót” tartottak Kolozsvárott. „Értetlenül áll az erdélyi magyar társadalom Gyimesi Éva halála előtt” – mondta egy közös barátunk Éva halálhíre hallatán 2011. május 24-én, egy nappal önként vállalt halála után. Holott mindenki, az édesanyjától kezdve a kisebbségi magyar társadalmon és az „anyaországon” keresztül a kolozsváriakig, az egyetemig arra edzette, hogy legyen öngyilkos. Oly mértékben nem tudták befogadni még a különböző gettók sem (az AA-sok és hajléktalanok világán kívül), hogy a változatos megaláztatások az elemi emberi méltóság elvesztésével sújtott embernek csak egy utat hagytak: a Szamost. A számtalan középszer, aki a hátán mászott fel, vagy féltékenyen figyelte, egyetlen gesztust nem gyakorolt felé. Hagyták, hogy végigjárja kővel telt hátizsákjával az utat. „Ne menj fel Évához, rossz állapotban van!” – mondták egymásnak.
Micsoda társadalom, milyen közösség, milyen utódok azok, akik csak a zárt osztály kényszerzubbonyába dugva tudták tőle nyugalomban elképzelni az életüket! S a 2010. szeptember 11-i születésnapi tisztelgés helyett 2011 augusztusában emlékkötetben tolonganak! Most már biztos nem fogja megírni finoman szellemes, ironikus kritikáját az emlékét máris önfényezésre kihasználó figurákról! Nyugodjatok immár békében, Hölgyek és Urak! Elvtársak és Elvtársnők! Nem lesz újabb kötete a Szem a láncban-nak.
Tamás Gáspár Miklós: Kövek a Szamosban. Gyímesi Éva meghalt – Élet és Irodalom, 2011. május 27.
Gyímesi Éva (kritikus, irodalomtörténész, a kolozsvári egyetem tanára, a romániai/erdélyi demokratikus fordulat egyik legjelentősebb alakja) megtöltött egy hátizsákot kövekkel, és elsüllyedt a Szamosban.
Elsüllyedt vele együtt sok minden. Nem csak a kövek.
Az a hit például, hogy „a romániai magyar irodalom” önálló létező, és rettenetesen fontos, élet és halál, minden. Én még emlékszem, milyen érzések vették körül ezt a hitet – azon kívül, hogy „a romániai magyar irodalom” a romániai magyar életet helyettesítette –, magában a magyar írásban rejlett akkor valami lázadó titok. Korolenko mondta, hogy „hazám az orosz irodalom”; hazánk „a romániai magyar irodalom” volt – volt. Ma már alig vesznek erdélyi magyar könyvet az erdélyi magyar olvasók, ma már nem nagyon fizetnek elő erdélyi magyar lapokra. Ezek szerint az erdélyi magyar olvasóknak már van másik hazájuk. Csak nem tudni, hol.
„A romániai magyar irodalom” avval, hogy modern volt, modern hazát adott a romániai magyar olvasóknak abban az országban – a Ceaușescu-rezsim Romániájában –, amely agresszívan épült, mégis omladozott, amely a maga korszerűtlen ipari civilizációjával eleve romnak készült, s amelyben mindent elfoglalt a korszerűtlenség lényege, a szegénység. S amely ennélfogva nem tetszett modernnek. Hiszen a Nyugat, a modernség foglalata, nem volt szegény. Ma már modern Kelet-Európa is, de megmaradt szegénynek. Ma a Nyugat – Romániában mindenképp, de hovatovább Magyarországon is – nem annyira a modernség középpontja, mint egyszerűen menekülési, kivándorlási célpont, nem a vágyak tárgya, hanem a szűkösség kényszerű következménye. Nem a szabadság képzetes hona, hanem a megélhetés eshetősége. Ám akkor – 1968 és 1989 között – a modernség szabadságeszmény volt, s mivel magyarul szólt, pedig a magyarság, ha nem is volt mindig üldözött, elismert se volt soha, lázadó eszmény is. „A romániai magyar irodalom” nevezetű konstrukció akkor is a lázadás szinonimája volt, maga volt a Más, akkor is, ha maga egyáltalán nem lázadt, s ha a hátrahagyott művek zöme, mint mindig, triviális (ha az ehhöz az irodalomhoz fűződő hiteket feledjük), de nekünk, akkori és ottani olvasóknak csak ritkán tűnt föl ilyennek.
Gyímesi Éva ennek az irodalomideológiának volt a leghatásosabb, legőszintébb hitvallója. Nem közvetlenül. Őt a strukturalizmus ütötte résen betóduló új poétikák ihlették, a modernizmusnak ő modernista kritikusa volt, distancia nélkül. A kelet-európai modernizmus 1968 és 1989 között nem volt kritikus és kritikai önmagával szemben – ezért se volt semekkora hatása a frankfurti iskolának – s ezért se gondol a kelet-európai „későmodernizmus” többnyire az égvilágon semmit a kapitalizmusról. A kelet-európai modernizmusnak a kapitalizmus nem problémának látszott, hanem „a Nyugatnak”, Kelet-Európából nézve „a Nyugat” tisztán kapitalista, ami súlyos tévedés.
A kelet-európai modernista Nyugat-paradigma szerint a Nyugat (tehát az, ami kívánatos): demokratikus, kapitalista, szabad, racionális és antinacionalista. Ez „a nyugati civilizáció” leírásának ugyan nem jó, de az 1989 előtti diktatúrákban a maga módján hősi eszmény volt. És Gyímesi Éva megtestesítette ezt a hősiességet.
Olyan kultúrában élt, sőt: olyan kultúrának volt vezető alakja, amelyet egy másik, „többségi” nemzeti kultúra utált és megvetett anélkül, hogy ismerte volna. Az úgyszólván mindenki által lényeginek hitt román–magyar ellentét életünk alapténye volt, a rendszer sovén propagandájában mi voltunk az ellenség. Ebben a helyzetben – s abban a helyzetben, amelyben „a romániai magyar irodalom” kultusz volt és kultusztárgy – Gyímesi Éva soha nem válaszolt ellenirányú nacionalizmussal, s ez eldöntötte nyilvános élete irányát. Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetűek voltak, és szemben álltak a Ceaușescu-féle román etnikai állam legalapvetőbb törekvéseivel.
Gyímesi Éva és a „legjobbak” válasza erre is a kelet-európai ellenzékiség válasza volt: a demokrácia. A szabad nyilvánosság, a cenzúrázatlan szó teremtő erejének mítosza, a „szóból tett” ősi reménységének szabadelvű változata. Azonban – szemben másokkal – ezt a hitet akkor is megőrizte, amikor az etnosztálinista diktatúra összedőlt, amikor a szabadsághősök egy részéről kiderült, hogy a maguk kisebb-nagyobb körletében merev, sovén, tekintélyelvű etnicisták.
Gyímesi Éva a nyolcvanas évek második felében egyre nyíltabban és bátrabban volt ellenzéki (s így jóval többet kockáztatott, mint magyarországi elvbarátai), s a romániai forradalom idején s utána rengetegen csodálták, rengetegen követték s hallgattak rá.
Ez nem tartott sokáig.
Gyímesi Éva kénytelen volt immár a magyar nacionalizmussal és etnicizmussal hadakozni. Ez egészen más dolog volt, mint a morálisan egyszerű korábbi konstelláció – a gyönge és támadott kisebbség védekezik a többségre hivatkozó, irtózatos erejű államhatalommal szemben –, itt már bonyolult hatalmi összefüggésekkel kellett volna megküzdeni, amelyben magyar szervezetek, román pártok, budapesti kormányok egyaránt aktorok; itt már a puszta humanista tiltakozás és jó ízlés erőtlen volt, s megszűnt „a romániai magyar irodalom” (amelyhez Gyímesi Éva tartozott) kultikus befolyása és a regionális magyar közösség számára volt érinthetetlensége. A professzor asszonynak nemzetfóbiája van – írta Tőkés László volt püspök, az Európai Parlament alelnöke. (Nagyjából ugyanahhoz a kolozsvári generációhoz tartozunk mind a hárman, Balla Zsófiával négyen, a kissé fiatalabb Cselényi Lászlóval és Szőcs Gézával egyetemben…)
A pesti szabású magyar nemzeti frenézis Erdélyben is elterjedt, miközben egyre gyorsul a magyar kisebbség jobbára önkéntes asszimilációja, a Székelyföld lelki és politikai elszakadása Belső-Erdélytől és a Partiumtól – és a kivándorlás. Mi a hivatása ebben a szabadelvű demokratának, az emberi jogi ellenzék hagyománya letéteményesének? Nehéz megmondani.
Marad a ragaszkodás, a hűség, a konokság. Gyöngy és homok c. híres írásában Gyímesi Éva megpróbálta – már kritikusabban ugyan, de mégis, még egyszer – a kisebbségi magyar kultúra legalább utólagos heroizálását, később az erdélyi kulturális érték(kis)világok elemzését, benne a transzilvanizmussal, egyebekkel. De ez történetírás volt, ha Gyímesi Éva ifjúságáról szólt is, nem társalkotói munka a kortárs irodalomban, amelyben a külön erdélyi funkció és karakter – a mesterséges határok föloldódásával – egyre inkább elmosódni látszik. A regionális jelleget Ugron Zsolna grófkisasszonyos bestsellere nyújtja harmincéves svábhegyi öreguraknak.
Értékes munkák Gyímesi Évának ezek az írásai – kései írások? –, de ami legjobb bennük, az szakma, ezt meg már mások is művelik, nem rosszul.
Elsüllyedt a Szamosban annak a megértése is, hogy a hovatovább avíttnak tetsző demokratikus, emberi jogi meggyőződés, antinacionalizmus, emberi szolidaritás, a felebarátaink méltóságának védelme, a szabadsághit – csupa banalizált, trivializált, elkoptatott tartalom – miatt a világ egyik legfélelmetesebb titkosrendőrsége követhette az embert, behatolhatott élete intimitásaiba, ráállíthatott fizetett ügynököket. A Román Szocialista Köztársaság állambiztonsági szolgálata komoly összegeket áldozhatott – tanú rá Gyímesi Éva életében megjelent utolsó könyve, a Szem a láncban – a szerző megfigyelésére és cselekedeteinek összehasonlító módszerrel végzett értékelésére. Ennek a tudatában éltünk; mindig a nyomunkban voltak; nem lehettek titkaink. Életünk a titkosszolgálat színpadán játszódott: busásan honorált ellenségeink voltak a nézők. A szereplők nem kaptak gázsit; ők fizettek. Éva nagyon jól észrevette, hogy ez nem volt titkos megfigyelés, hiszen az üldözött majdnem mindig tudott róla. Hiába ezerlaposak a személyi dossziék, a cél nem információgyűjtés volt, hanem elnyomás.
Éva kolozsvári munkáskörnyezetből jött, ha nem is éppen munkáscsaládból, megmaradt benne valami plebejus érdesség, vadság, keménység, amely tisztán szociális volt ebben a túlérzékeny, mindig megbántott, mindenfajta rosszaságot magára rántó asszonyban. Rossz házasság, boldogtalan szerelmek, testi és lelki betegségek, alkohol, nyugtatók, altatók, s a végén nagy szegénység is; koronként vallásos rajongás, révület; istentelenül nehéz élet. Az én korosztályomban ezek a stigmák nem ritkák.
De kevés embernek volt akkora tehetsége a szenvedéshez, mint Évának. A legkorábbi emlékem róla: kamasz lány piros úttörőnyakkendőben, áll a Brassai (az egykori és jelenlegi unitárius kollégium) folyosóján karikás szemmel, duzzogó szájjal, a fehér blúza kicsúszott a sötétkék szövetszoknyából. Haragszik.
Mindig számíthattam Éva neheztelésére, a jóisten tudja már, miért. Biztos igaza volt. Megvolt benne a proli bizonyosság: nem kétséges, hogy mindez rosszul fog végződni. Elfogy a pénzünk, megfájdul a derekunk, odakozmál a levesünk, lekéssük a csatlakozást, elhagy a szeretőnk. Előbb-utóbb minden elromlik. S ez mindig beválik, a szegény asszonyok évezredes tapasztalata. A szabadság pillanata elillant, a derékfájás megmaradt. A patika bezárt az orrunk előtt, az utolsó troli defektet kapott.
Éva megölte magát, ahogy mindig is sejtettük, hogy meg fogja ölni magát. Nem hitte el azoknak, akik szerették, hogy szeretik – de elhitte a közönyt, a rosszhiszeműséget, az irigy vetélkedést. Az biztos. A Gonosz soha nem hagyta cserben.
Nem is tudom, akarom-e, hogy megértsék azok, akik ilyen világot nem láttak, akik sosem éreztek mosókonyhaszagot, akik soha nem álltak sorba – órákig – kenyérért. Nem titok ez pedig, csak az érdeklődés hiánya tartja meg annak. De legalább így legyen titka, ha már életében nem volt.
Hiányozni fog? Hát ne hiányozzék. Hagyjátok meghalni.
Tibori Szabó Zoltán: Búcsú Gyimesi Évától – Szabadság, 2011. május 26.
Amikor a tragédia okozta döbbenet elmúlik, és tompul a bűntudat, hogy milyen keveset tettünk érte, hogy mennyire nem háláltuk meg a munkáját, a tudását, a tanítását, a féltését, az emberségét, akkor majd lexikonokba zárják, életét és munkáit hosszú tanulmányokban, kötetekben fogják méltatni, elemezni. Szeretni fogják, és „szentté” avatják. Kanonizálják a kanonizátort: Cs. Gyimesi Évát.
Félő azonban, hogy egyáltalán nem értik majd meg, sőt, félreértik, aztán pedig szem elől tévesztik, amit sokunk tanára számunkra, erdélyi magyarok számára jelentett. Mert bár alapművei – a Teremtett világ, a Gyöngy és homok, a Honvágy a hazában, a Kritikai mozaik, a Szem a láncban meg a többi – a könyvtárpolcon sorakoznak, az előadások varázsa elszáll, a le nem írt szavak elvesznek, kihullnak az emlékezetekből, és nem lesz kapaszkodó, mert érték-szószedetét, a „végső értékek” szócikkekbe sűrített tárát már nem fejezte be, nem tette le iránytűként az asztalunkra.
Ki emlékszik majd arra, hogy csodálta a házát magával hordozó csigát, bolygótársnak titulálva tisztelte a gyönge fűszálat, őszintén és mélyen hívő ember volt, s kozmikus víziót épített magában a világról, a párhuzamosan létező univerzumokról? Hogy elbűvölte őt az információ tudománya, a fizika, a matematika? Hogy gyönyörűen rajzolt, csodálatosan varrt, és hogy a természet megszámolhatatlan sok más talentummal is megáldotta. Kinek lesz ez fontos ebben az egyre agresszívebb és napról napra türelmetlenebb világban, amelyben a hiábavalóságoknak jóval nagyobb az értéke minden másnál, amiben ő igazán hitt? Ki emlékszik majd arra, hogy a nagy sunyítás idején a fájdalmasan kevesek egyike volt, aki a bőrét a vásárra vitte, s ott is állandóan a kezében szorongatta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.
Megkerülhetetlenül nagyot az irodalomtudományban alkotott, de érték-, arány- és mértékrendjének alappillérei mindörökre a szabadság, az emberi méltóság és a szolidaritás maradtak. A múlttal történő őszinte szembenézést követelte, elítélte az erőszakot, demokratikus országot és érdekvédelmet álmodott, gyógyítani akarta a világ mindenféle fájdalmát. Meglátta az embert a hajléktalanban, a lecsúszott szegényben, csodálattal nézett a vízszerelőre, az órásmesterre, a sarki zöldségárusra. Eközben szünet nélkül és egyre nyugtalanabbul vágyott a megértésre, a szeretetre, az elismerésre. Csakhogy ezek elillantak előle, még azon ritka pillanatokban is, amikor véletlenül karnyújtásnyira kerültek.
Tudta, hogy szókimondásai okán egyesek neheztelnek rá, s gyűlölik olykor, hogy az emberek nem tűrik el az igaz bírálatot. Úristen, milyen sokszor megalázták, megrágalmazták, megfenyegették, kiátkozták innen-onnan! Még azok is, akiknek a felebaráti szeretet hirdetése lett volna a legfőbb dolguk… Felháborodással, félelemmel, szorongással, majd rezignálással reagált a támadásokra, de továbbra sem engedett az elveiből. Pedig rendre becsapódtak előtte az ajtók, kellemetlenné vált az igazával, elviselhetetlenné az őszinteségével, a racionalitásával, a rátartiságával együtt. Kicsinyes és szégyenteljes bosszút forraltak ellene: mert igaza volt, mert nő volt, mert nonkonformista volt.
– Egyetlen férfi volt közöttünk: Gyimesi Éva! – mondta évekkel ezelőtt találóan egyik irodalmár pályatársa, amikor az 1989 előtti és utáni korszakok utóbb gombamód szaporodó hőseiről és ellenállóiról szó esett. Igaza volt.
Csakhogy a szégyenletesen elvesztett bátorságunk és becsületünk megmentőjének közöttünk bűnjelként megélt jelenléte egyre többeket és egyre jobban zavart. A végén – hogy végzetesen nagyot rúgjanak bele – azt is elvették tőle, amihez a legjobban ragaszkodott: a tanítás lehetőségét. Szemforgató módon megfosztották konzulens professzori állásától is, majd hűvösen közölték vele, hogy doktoranduszait, ha ragaszkodik hozzá, ingyen is taníthatja.
És Gyimesi Éva ezt tette. Tanított – az utolsó napjáig. A művei mellett a sok száz tanítványában él tovább, akiknek szakmai fejlődését meghatározó módon befolyásolta, és akiknek a gondolkodását kibontakozni és szárnyalni segítette. Akik miatt érdemes volt elviselnie a testi és a lelki törődöttséget. Akik éltették. Akik motiválták őt, hogy a világ fájdalmát tovább cipelje magával.
Amíg hétfőn meg nem értette, hogy nincs tovább. A professzorasszony akkor elköszönt. Fájdalmas búcsú, remélem, hogy egy jobb világba költözött.
Nyugodjék békében!
2020 januárjában
Kollár Erzsébet: Üzen a Szamos, Civilhetes, 2020. január 20.
Feldúlták Cs. Gyimesi Éva sírját a kolozsvári Házsongárdi temetőben
„Isten munkatársai vagyunk”
„Kolozsváron, 2011. május 23-án délben, 11 óra 54 perckor, a Szamoson átívelő Garibaldi-híd alól, a folyóból emelt ki a városi mentőszolgálat vészhelyzeti egysége egy hatvan év körüli nőt, aki folyó sodrásában a híd alatti vasszerelvényeken akadt fenn…”, – volt olvasható a kórházi zárójelentésben. A városi klinika jelentése szerint, ahová már csak a kimentett holttestét szállították be, és akinek személyazonosságát csak a kórházban állapították meg, a Szamos hídja alól kiemelt román állampolgárságú Cs. Gyimesi Éva, a Babes-Bólyai Tudományegyetem nyugalmazott tanszék vezetője röviddel a kórházba szállítás előtt meghalt. Halálát, amint azt a boncolás megállapította, fulladás okozta, a folyóból kiemelt személy élet a több mint húsz percen át tartott újraélesztési kísérletek során sem voltak képesek megmenteni az orvosok. Az átlagos, késő tavaszi időjárásnak megfelelő ruházatot viselő asszonyról a mentők egy bőrből készített, kővel teli hátizsákot vettek le, melynek külső zsebeiben megtalálták pénztárcáját, igazolványait. – A kolozsvári Str. Clinicilor 3-5 szám alatt működő klinika orvosai az elvégzett boncolás után, megerősítve az előző jelentésüket, öngyilkosságot (suicidum), fulladás következtében beállt halált állapítottak meg.
„1993-ban Tőkés László nevezett román- és zsidó-bérencnek…”
A római katolikus vallású, közismerten liberális gondolkodású professzor asszony elleni támadások 2009 ősze, könyve, a „Szem a láncban – Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába” budapesti megjelenése után erősödtek fel, majd a Jobbik Magyarországért Mozgalom EP-képviselője marosvásárhelyi irodája megnyitása elleni tiltakozások után folytatódtak, valamint az „Üzenet Erdélyből” címmel megjelent Cs. Gyimesi-interjút követően fokozódtak szinte az elviselhetetlenség határáig. A magyarországi közélet jobb- és szélsőjobboldali csoportjai durva, már-már kocsmák szóhasználatát idéző kirohanásokat intéztek ellene, utólagosan is felróva neki a Wass Albert körüli irodalmi-politikai vitákban kifejtett álláspontját, felheccelve az erdélyi ifjúság egy részét is az erdélyi szellemi élet legnagyszerűbb gondolkodójának lejáratására.
„Véleményem szerint 1989 óta sehol sem rontották le olyan gyorsasággal a jogállamot, mint Magyarországon. Orbán Viktor ebben ’csúcstartó’ – ennyi demokráciaellenes lépést senki nem tett meg ilyen rövid idő alatt. A magánnyugdíjpénztárak államosításával lényegében ugyanúgy jártak el, mint hajdan Rákosiék, akik szintén közérdekre hivatkozva egyszerűen elkobozták a földeket. Az ilyen önkényes központi intézkedések abszolút polgárellenesek… A szólásszabadság az európai értékrend egyik alapja – nos… a Fidesz pártirányítás alá vette a médiát is – ez pedig, bárhogyan magyarázkodnak is, a cenzúra bevezetését jelenti, amely nemcsak az újságírók sérelme, hanem minden állampolgáré. E nyilatkozatok közzétételénél szükséges megjegyeznem, hogy nem vagyok politikai elemző: Orbán Viktorról és párttársairól inkább egyetemi tanárként, értelmiségiként tudok véleményt mondani… A jelenlegi kormányzó párt politikusai mintha semmit sem értenének az európai szellemiségből, amelynek a szabadság, a másik méltóságának tisztelete és a szolidaritás az alapja. Nyilatkozataik, melyek folytonosan a „magyar emberek” nevében hangzanak el – mintha létezne ilyen homogén közösség – figyelmen kivűl hagyják a társadalmi tagoltságot, a világnézeti, kulturális különbözőségeket, illetve a szociális, egzisztenciális törésvonalakat. Érzéketlenek a társadalom peremére szorultak sorsa iránt. A miniszterelnökké lett Orbán Viktorból már hiányzik a nyitottság ehhez, megnyilatkozásaiban sincs igénye a magasabb színvonalra. – A zsarnok hajlamú alkat különben is hatalmi gőggel szokta kompenzálni kisebbrendűségi érzését… e komplexusa nagyban hozzájárult ahhoz a médiatörvényhez, amely mögött valójában félelem húzódik meg.
Annak idején, amikor a Securitate megfigyelése alatt álltam, az egyik besúgóm jelentésében azt írta: ’Gyimesi Éva nem szolgálja igazán a romániai magyarság érdekeit, inkább bizonyos budapesti (zsidó) szellemi körök ízlésének megfelelő nézeteket terjeszt’. – Később, 1993-ban Tőkés László nevezett ’román- és zsidó-bérencnek’ – de voltam már mindaz, amit most a magyarországi baloldali, liberális értelmiségei is elszenvednek…” – nyilatkozta telefoninterjújában 2011. február végén Kolozsvárról Cs. Gyimesi Éva, aki akkor már a legközelebbi barátainak (Kenedi Jánosnak és Szemenyei-Kiss Tamásnak) is csak ritkán üzent, és bár több meghívás érkezett címére a tudományos és társadalmi intézményektől, folyton csak halogatta a magyarországi utazást. 2010 nyarán, könyve kéziratát bemutatva, amikor utolsó budapesti útja alkalmával felkeresett lakásomon, még Ő biztatott, erősített a demokratikus önvédelmi harc folytatására – kihangsúlyozva az utolsó pillanatig folytatott harc fontosságát. Esetében az utolsó pillanat is nyolc hónapig tartott.
Utolsó heteiben keserű iróniával üzente, javasolta magyarországi barátainak – azoknak, akiket Magyarországon ellehetetlenített a hatalom – hogy ha szükségét érzik, nyugodtan publikáljanak erdélyi lapokban, folyóiratokban, mert náluk Kolozsváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen úgy-ahogy, de erősödik a demokrácia, míg Magyarországon mintha visszafordult volna az idő.
Tőkés László: „Isten munkatársai vagyunk”
A volt református püspök, aki 1990 után leginkább a botrányaival, a vallásos embereket is felháborító életvezetésével – felesége vallomása szerint „szeretőinek gyakori váltogatásával, a családjától történt különköltözésével, a pénz mértéktelen halmozásával, az egyházi kötelezettségei elhanyagolásával és végül a politikusi tevékenységével okozott, az erdélyi tömegeket megosztó magatartásával” – a demokratikus közélet egyik legnagyobb vesztessége volt.
Az idézett Cs. Gyimesi-interjút követően Tőkés László, volt királyhágó-melléki püspök (jelenleg erdélyi EP-képviselő) egykori egyházfitól szokatlan harsánysággal tiltakozott a professzor asszony megállapításai ellen.
„Ha jól megnézzük a Cs. Gyimesi Éva által megfogalmazottakat – emelte ki Tőkés, a Nagyváradon megfogalmazott válaszában – mutatis mutandis, akár Meciar vagy Slota is mondhatta volna. Az pedig már csupán a sors diszkrét iróniája, hogy ugyanezek a szólamok az aktuális kis-magyarországi balliberális rettegőkórus szájába is tökéletesen beleillenek… Cs. Gyimesi Éva professzor asszony egyszerűen hazudik. Soha senkiről nem mondtam, hogy ’zsidó-bérenc’ volna, és magát a megjelölést is elutasítandónak tartom. Sajnálatosnak ítélem, hogy a jobb sorsra érdemes erdélyi irodalmárunk érvek híján az én befeketítésemmel próbálja pozicionálni és viktimalizálni magát… Kikérem magamnak, hogy antiszemita voltomat inszinuálja – ezek után a legkevesebb, amit elvárok, hogy a nyilvánosság előtt bocsánatot kérjen tőlem, valamint a netalán félrevezetett zsidó – és román – testvéreinktől… Apropó: Gyimesi Éva. Személyes formában vele a 90-es évek elején, Kolozsváron találkoztam, éspedig abban az időben, amikor a nagy nyilvánosság előtt – egyebek mellett – határozottan szembeszállt az erdélyi autonómia-politika meghirdetésével, valamint az önálló Bólyai Egyetem helyreállítására irányuló törekvésünkkel. Akkor és ott személyes kapcsolatunk azért szakadt meg, mivel én, a magam részéről elfogadhatatlannak, már-már megbocsáthatatlannak tartottam, hogy a posztkommunista román nacionalizmus tobzódásának a körülményei között Ő a Borbély Imre temesvári elvbarátomat és harcostársamat nem átallotta ’gépfegyveres’ nacionalista extrémizmussal megvádolni… Az akkoriakból és az utóbbiakból is úgy tűnik, hogy a professzor asszony nemzet-fóbiában szenved, amely komoly kezelésre szorul. Ezt annál is inkább sajnálattal állapítom meg, mivel 1989-béli üldöztetéseim sötétlő korszakában az Ő erkölcsi támogatásának örvendhettem, amire a mai napig hálás szívvel gondolok vissza…”
Tőkés László politikusi nyilatkozatában természetesen már nyomokban sem fedezhető fel az egykori keresztényi egyházszolgálat. Az egykori püspök a keresztényi alázatról, az irgalmasságról és megbocsátásról is tökéletesen elfeledkezett. – 1989-ben, az akkori Nyugat-Németországban a Romania Libera Párizsból Észak-Rajna-Wesztfáliába érkezett munkatársaival együtt szerveztem november hónapban az utolsó németországi tiltakozást Bonn városában, a Ceausescu-diktatúra ellen. Valamivel több, mint egy hónap múltán kitört a forradalom, a hírhedt Conducatort kivégezték.
Az akkori Tőkés püspök és napjaink dúsgazdaggá lett politikusa már nem ugyanaz az ember. Esetében az „ember”, mint jelző, is megkérdőjelezhető. Ma már – hasonlóan az általa felemlegetett elvbarátaival, nemzet-testvéreivel – csak politikus. Aztán végül isteni útján eljutott a „munkatársi” fokozatig, amivel és szokott szerénységével az eddigi kijelentéseit is sikerült felülmúlnia, a nemzetállamot építő orbáni munkához nyújtott segítsége közepette. Az úgynevezett „húsvéti alkotmányt” támogatandó, üzente meg a nemzet ellenségeinek, értelemszerűen Cs. Gyimesi Évának is, hogy harcuk hiábavaló: „Ugyanis mi – a nemzetállamot építők – mi valamennyien Isten munkatársai vagyunk.”
Jobbik Magyarországért Mozgalom: „Több kárt már nem okoz Cs. Gyimesi Éva”
A halála hetében, 2011. május 28-án, a kolozsvári Házsongárdi temetőben eltemetett Cs. Gyimesi Éva holtában sem nyugodhatott… A magyarországi náci-hungarista szélsőségesek szócsövei, és a szintén nemzetállamot építő parlamenti párt, a Jobbik Magyarországért Mozgalom mérték-vesztett politikusai nem is tagadták végtelen örömüket a kolozsvári professzor asszony halálhíre, öngyilkossága(?) kapcsán. – Félhivatalos weboldalukon „Több kárt már nem okoz Cs. Gyimesi Éva” címmel tettek közzé híradást mindazoknak, akik potenciálisan gyanúsíthatók a néhány nap múltán bekövetkezett eseményekért. Ugyanis, ahogy arról hírt kaptunk Erdélyből és Bukarestből, ismeretlen tettesek május 29-én feldúlták, meggyalázták a holtában is ellenség, Cs. Gyimesi sírját a Házsongárdi temetőben.
„Mint ismeretes, a magyarellenes erdélyi liberális nőszemély május 23.-án, hétfőn hunyt el – közölte a Jobbik Magyarországért Mozgalom egyik orgánuma – életének hatvanhatodik évében, információink szerint önkezével szabadította meg magától az erdélyi magyarságot, a Szamosból húzták ki holttestét. – Bár előzőleg röviden már összefoglaltuk ’munkásságának’ lényegét, ízelítőül azonban álljon itt egy rövid írása, melyek az Új Magyar Szó, RMDSZ-es lapban jelentek meg:
Cs. Gyimesi Éva: Wass-fogak között
„Szeresd a te népedet, nemzetedet, jobban, mint önmagadat, s rajta kívül más isteneid ne legyenek. Ha pedig elfelejti a ti fületek a nemzet törvényeit, miket huszonkét éven át vérrel és kínnal tanult, s ott kezditek el újra, hol annak idején abbamaradt: bizony mondom, pusztulás lészen akkor és döghalál…” – írta (Wass Albert) Vasasszentgotthárdon, 1940 novemberében.
Ez az áljeremiási intelem csupán egy ezreléke azoknak a – nem csupán keresztényi, de általában humanista szempontból – immorális és ízléstelen, esztétikailag jószerével minősíthetetlen szövegeknek, amelyek regények gyanánt elborítják a Kárpát-medence magyar könyvstandjait, ahonnan immár egy évtizede a gyűlöletbeszéd forrásait meríti a tudatosan jobboldali vagy akaratlanul is azzá váló új olvasónemzedék. Erdélyből kitelepedett idősebb emberek is, azelőtt nyitottnak látszó honfitársaink kezdtek el azóta „szőrös talpú” oláhozni, zsidózni, patkánynak becézni a nekik nem tetsző nézetű felebarátaikat. A történelmi egyházak, tisztelet a kivételesen műveltebb lelkipásztoroknak, áldásukat adják erre a diskurzusra, vagy legalábbis mulasztanak azáltal, hogy nem foglalnak ellene állást. A Farkasverem című, kezdetnek nem rossz regényét kivéve, azonban a munkák túlnyomó része méltatlan akár a komolyabb értelmezésre is. Rangosnak tudott irodalomtörténészek asszisztáltak mégis a Duna-tévében tartott tavalyi Wass-napon a silány írásművek szerzőjének nemzeti mennybe menesztéséhez.
Kérdés, hogyan fér meg az ő értéktudatukban Wass Albert a huszadik század olyan nagyságaival, mint Ady Endre, József Attila, Bartók Béla vagy Márai Sándor?
Ehhez képest Ágoston Vilmos mintegy háromszáz oldalnyi elemzést szentelt életművének, amelyből kiderült, hogy Wass Albert Ion Lancranjan és Doru Munteanu xenofób és silány stílusának magyar megfelelőjét „kínálja” főképpen Amerikában megjelent regényeiben, verseiben, azzal a különbséggel, hogy mennyiségileg a sokszorosát produkálta amazok szavakban testet öltő „corpus delicti”-jének. – Jó gyomor kellett ahhoz, hogy valaki – legyőzve undorát – sorra beidézze a gyorsan ölő méregként ható, gyűlölködő mondatokat, amelyek ráadásul oly álságosak is tudnak lenni, hogy Dsida Jenő gyöngyeit saját korpájuk közé keverik. Az egyik méregfolyam zárlatába Wass beidézi például a Tükör előtt gyönyörű sorait: ’Így készülünk szelíd háborúra, / mindig magunkért, soha mások ellen, / sót párolunk, és vásznakat szövünk, / s míg kisebbítenek, lassan megnövünk.’ – ’Soha senki ellen…?’ – Wass Albert pontosan ennek az ellenpólusát képezi.
Miközben Wass híveinek nyomására Kincses Előd a háborús bűnös rehabilitálásáért vállalja az ügyvédi viadalt, egyre-másra születnek olyan tanulmányok, és kerülnek napfényre olyan dokumentumok, amelyek egy ilyen próbálkozás legitimitását és sikerének esélyeit startból megkérdőjelezhetik. – Ha elfogadjuk Andrei Plesu tételét, miszerint a bűnösöknek, még a gyilkosoknak is létezik őrangyaluk, nem zárható ki egy égi csoda az ügy kimenetelében…
Akár a nemrégiben feltárt tények ellenére sem, miszerint a pomázi kiadó, Turcsány Péter birtokába jutott az író nyilaskeresztes párttagsági könyve. Mert közben – innen derült ki – „A Hét” című irodalmi portálon „Ki menti meg Wass Albert lelkét?” címmel Szemenyei-Kiss Tamás tette közzé három részes, alaposan dokumentáltnak látszó tanulmányát Wass Albert nyilaskeresztes kapcsolatairól (is). Az újságíró kommentárjából idézek: „A hullarablóvá lett könyvkiadók, a bértollnokok szándéka érthető… Ők a tényeket – ha azok nem illettek a stratégiába – egyszerűen nem vették figyelembe, ők egy szerencsétlen, beteg ember személyes tragédiájából, a Magyarország és Románia közötti immár egy évszázados rivalizálásból igyekeztek politikai-gazdasági tőkét kovácsolni, érdekeiknek megfelelően…”
A magyar nemzet ellenségei (?)
A Fidesz MPSZ és a Jobbik Magyarországért Mozgalom propagandistái egymást túllicitálva tették közzé az elmúlt években az ország, a magyar nemzet ellenségeinek neveit tartalmazó írásaikat. Az Erdélyi Napló oldalain volt olvasható, hogy az Európai Parlamentben 2011 februárjától fogva „egymás sarkát taposva” adták egymás kezébe a kilincset Konrád György, Tamás Gáspár Miklós, Heller Ágnes és Paul Lendvai… Tabajdi Csaba és a szocialista küldöttek – tájékoztatta olvasóit az Erdélyi Napló szerkesztője – jeleskedtek a hazájuk elleni kampányban, míg az ugyanoda címzett petíció egyik aláírójaként az erdélyi Cs. Gyimesi Éva is felsorakozott a Magyarországot a nemzetközi fórumokon feljelentők közé. A tudósítók mindehhez még azt is hozzátették, hogy Bokros Lajos MDF-es képviselő, aki egykori megszorító csomagját „nem volt rest újabb magyarellenes támadásával megtoldani”. Azt ugyan hiába is kerestük volna, hogy a kolozsvári professzor asszony milyen szövegű petíciót írt alá, vagy Bokros Lajos nemzetellenség az egykori megszorító csomagja után milyen magyarellenes támadást hajtott volna végre – az ügy szempontjából a tények ezúttal sem voltak fontosak a nemzetállamot (ténylegesen a diktatúrát) építők számára. A „megszorító csomag” felemlegetése pedig szinte már humoros epizódnak tűnt azok részéről, akik Magyarországon 2011-től a legvédtelenebbeket, a nyugdíjasokat és a gyermekeket rövidítették meg kormányrendeleteikkel és az egypárti szavazatokkal biztosított törvényeikkel.
„Az MSZP és az LMP az ellenséges érzületű európai parlamenti politikusok importjáról is gondoskodott: pártszervezeteik képviseleteivel egyetemben Budapestre invitálták Martin Schultz szocialista és Daniel Cohn-Bendit zöldpárti EP-képviselőket. És… hogy mi, erdélyiek se maradjunk ki a kórusból, egy MSZP-hátterű médiaalapítvány Markó Bélát is bemozdította, amikor is a román miniszterelnök-helyettest az említett szocialista pártvezetővel együttesen tüntette ki az ún. Szabad Sajtó-díjjal. Az összképbe az a Salamon Márton László hangadó bukaresti újságíró is beleillik, aki az RMDSZ-es pártlap, az Új Magyar Szó felelős szerkesztőjeként a román fővárosban volt egyik főszervezője a magyar sajtótörvény elleni hisztéria-tüntetésnek 2011. március 15-én…” – olvashattuk a Jobbik Magyarországért Mozgalom által alaposan megpuhított és a tusnádfürdői Fidesz-továbbképzőn vendégként részt vett Erdélyi Napló oldalain.
Emlékezünk még Orbán Viktor néhány évvel ezelőtt elmondott tusnádfürdői beszédére – arra a megállapítására, hogy „a magyar baloldal időről-időre ráront saját nemzetére”? Nos, a nemzetállam szorgalmas építői ennek kapcsán emlékeztették a politikával még foglalkozókat arra, miszerint „Ebbe a jelenségkörbe – ti. a külföldi képviselők meghívása – tartozik az 1956-os forradalmat eláruló Kádár János azon kárhozatos cselekedete, mellyel a magyar szabadságharc leverésére behívta az országba a szovjet csapatokat. Kádár és Apró utódpártja, és ennek a holdudvarához tartozó nemzetidegen erők hasonlóképpen léptek-lépnek fel a magyar médiatörvénnyel és a magyar alkotmánnyal szemben…” – olvasható az 1990 utáni magyarországi második nemzetiszocialista kísérlet éveiről.
De nem folytatom… A nemzettestvérek – egykor a kádári aranyketrec ifjai – egy nagyon lényeges dolgot elfelejtenek, miközben új magyar történelemre tanítják a kiszolgáltatott milliókat: nevezetesen azt, hogy a halálba üldözött Cs. Gyimesi Éva és a liberális gondolkodók, írók, újságírók java része Ceausescu és az önkényuralmi rendszerek áldozata, üldözöttje volt 1989 előtt. Ellentétben a jelenlegi „nemzetépítőkkel”. – És mi, akik átéltük az elmúlt évtizedeket, tapasztalatból tudjuk, hogy egyszer minden diktatúrának vége lesz, olykor kegyetlen népítélettel.
©Kollár Erzsébet, 2020.
Szemenyei-Kiss Tamás és Cs. Gyimesi Éva levelei felhasználásával.
Ezen a májuson, ebben az évben – 2021
Markó Béla: EGY LEVELEZŐLAP MARGÓJÁRA
Éppen tíz éve hiányzik Cs. Gyímesi Éva. Majdnem három éve hiányzik Kányádi Sándor. Közel négy éve Kántor Lajos. Hamarosan tizennégy éve Domokos Géza. Néhány hónap híján tizenöt éve Sütő András. Cs. Gyímesi Éva fiatalabb volt náluk, nem tartoztak ugyanahhoz a nemzedékhez. Nem a halál jött érte idő előtt, hanem ő vetett véget az életének. De hiányoznak mind, ők is és sokan mások, akiket most nem soroltam. Nem gondolkoztak egyformán, néha egészen más volt a véleményük fontos ügyeinkről, vitatkoztak is egymással, ha kellett. Ahogy Éva írta nekem egy levelében 2010. december 7-én: Veled sem értettem mindig egyet, de megértettem, vagy megérteni véltem, mit miért cselekszel. Csupa szorongás volt akkor már ez a tudós professzor, kiváló irodalomtörténész, szenvedélyes kritikus és esszéíró. Úgy tűnik, nem magáért, hanem másokért aggódott, politikáról szólt tulajdonképpen az említett magánlevél is, óvta volna a jövőt, haragudott azokra, akik le akarták rombolni, amit addig építettünk. Mi akkor tisztújításra készültünk, készítettük elő a váltást az RMDSZ-ben. Féltette a szövetséget, és volt ereje közben a baráti szóra:
(…) A bukaresti kormányokhoz való viszonyában az RMDSZ szükségszerűen kötött kompromisszumokat, de én nagyon is számon tartom, hogy az adott körülmények között ebben az országban, kisebbségiként jelentős jogokat vívott ki. Történelmi távlatokban nézem az egészet, belehelyezve a mi ügyünket a tér- és időbeli, mentalitásbeli kontextusba, amelyben a radikalizmus az önpusztítást jelentené.
(…) De mindennek tudatában is békével készülök Karácsonyra, és azt kívánom neked is, hogy megtaláld a civilt önmagadban, a költővel együtt. Nehéz lesz „elengedni” az eddigi szerepeidet. Átérzem, milyen nehéz folyamat áll előtted, lelkileg.
Mert hát összekapcsolt minket az irodalom, tanítványa is voltam egy rövid ideig az akkor frissen kinevezett tanársegédnek az egyetemen, de aztán még ennél is erősebben egybekötött a politika. Vele és Kányádival, Kántorral, Domokossal, Sütővel. Közös volt bennük valami, nagyon közös: hogy egy értelmiségi nem állhat félre. Pedig nem akármilyen teljesítmény volt mögöttük már 1989-ben, íróként, tanárként, szerkesztőként, ki-ki a maga helyén. Mi tagadás, sokat jelentett nekem, hogy figyeltek rám végig, és mindig elmondták a véleményüket, akár egyetértettek, akár nem. Mint ahogy én is hol egyetértettem egyikükkel-másikukkal, hol nem. Levelet is írtak sokszor, mert levelező, vagyis örökhagyó értelmiségiek voltak mind, akik előttem jártak. Éva is az RMDSZ-kongresszus után ismét írt nekem, 2011. február 20-án, három hónappal a halála előtt sűrűn teleírt levelezőlapot küldött Pannonhalmáról. (Milyen jelentéses ez a levelezőlap is utólag: a Látó folyóirat mellékleteként adták ki, volt egy ilyen sorozata annak idején a lapnak, ezen Kézdi Imola színésznő portréja látható.) Ma már többnyire SMS-ben vagy emailben kommunikálunk. De nehogy azt higgye valaki, hogy ez a különbség! Attól tartok, a különbség a hajdani elkötelezettség és a ma egyre inkább eluralkodó közöny. Cs. Gyímesi Éváék hittek abban, hogy a világ, az ország, a város, a nép, a nemzet sorsa ránk is tartozik. Ennél többet mit mondhatnék? Sokban különböztek ők is. De egyet akartak. Íme, a levelezőlap, amely talán sok mindent megmagyaráz (2011-et írtunk, és ha ma szétnézek Európának ebben a szögletében, nem csak Romániában, afféle „Kasszandra-levél” volt ez is, benne van a rettegés az itt is, ott is erősödő populizmustól, az egyre több országban regnáló hamis prófétáktól):
Pannonhalmán, 2011. február 20.
Kedves Béla,
Szerettem volna elmenni a Kongresszusra, mert egyszer majd történelmi jelentőségű esemény lesz, és nekem máris az. Nagy válság előszeleit érzem, de ezért mi nem vagyunk hibásak. Egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy mekkora felelősségük van egyes személyiségeknek, jellemeknek egy adott társadalom vagy nemzet életének alakulásában. Nagyon hamis kifejezés, hogy „a történelem így vagy amúgy hozta”. Az áldást és az átkot is egyes személyek hozzák a többiek életébe. Becsületesen végigküzdött húsz év után most mindent törékenynek látok: mindössze két-három ember szörnyűséges hatalma miatt! Vigyázz Magadra, örülök, hogy lelki épségedet meg tudtad őrizni. Üdv, barátsággal, Éva
Demény Péter: Gyöngy és romok
Gyímesi Éva halálának tizedik évfordulójára
„N-a fost ușor dar a fost minunat”. Amikor ezt mondta valaki Carmen Stănescuról, a nagy román színésznőről, Gyímesi Évára gondoltam. Rá inkább a mondat első része áll: Évát én meggyötörtnek és gyötrőnek éreztem egész életében. Tudott intellektuálisan vonzó lenni, azt a felszabadultságot azonban, azt a ragyogást, amely az elbűvöléshez kellene, nem találtam benne.
Feszültségei tették naggyá és pusztították el. Akármennyit ismételgetjük ezt a szót, akármennyire hisszük, hogy ez a képlet sokakra alkalmazható, mégis azt hiszem, Adyra, József Attilára és néhány más szenvedőre érvényes csupán.
Évát 1990-ben ismertem meg, irodalomelmélet kurzusokat tartott nekünk. Rendszerezett volt és szenvedélyes, értelmes és sebzett. Magánéleti okok mellett ez talán a reménynek volt köszönhető, amelyről maga is érezhette, hogy csalóka, mondhatni álnok: a felszabadulás csak politikai csíra volt, az emberek nagy része még sokáig ugyanaz maradt, és azonkívül, hogy valóban bármit megtehettél, a politikumot sem érdekelte egy nagyformátumú értelmiségi véleménye.
Mégis az volt talán a legjobb korszaka. Akkor jelent meg az Álom és értelem és a Gyöngy és homok, ez a két fontos kötet, akkor találta ki a Láthatatlan kollégiumot. Abban reménykedett szerintem, hogy nem marad egyedül, holott magányáról mondhatni a lét döntött.
A két könyv más-más módon volt fontos. Az első egy nagy költő pontos és tárgyilagos elemzése miatt, akiről addig az erdélyi magyar nyilvánosságban uralkodó tendencia szerint szép szavakat mondtak, de kevesen próbálkoztak meg az értelmezésével – Éva mindig nagyon tudott fogalmi nyelven írni, távolságtartóan és módszeresen. A második egy eszmerendszer bírálataként, melynek defetista aspektusát gyakrabban hangsúlyozzák mint minőségvágyát.
Aztán lassan minden romba dőlt. A politikum kiszorította, a mindenre „hazaárulókat” üvöltő kórus már köszörülte a torkát, a Nyílt Társadalom Alapítvány kivonult Romániából, Éva pedig az az ember volt, aki a saját feszültségeit másokon vezeti le. Fokozatosan teljesen egyedül maradt, hiába igyekezett visszakapaszkodni, már csak a Szamosban jutott hely.
Sokat próbált doktori dolgozatom második irányítója ő volt – ő hívott fel Szabó Zoltán halála után, hogy szívesen elvállalná. Nehezen vettem rá magam, hogy felkeressem, de ha megtettem, igazi irányításban részesített, jegyzetelt, ötleteket adott. Én viszont az az ember vagyok, aki védem a nyugalmamat.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy sorsa egy erdélyi magyar asszony sorsa is. Adonyi Nagy Mária, Hervay Gizella – a maga módján mindegyik elpusztult, valósággal kiszenvedett. A társadalom a férfiaktól jobban fogadta, hogy kiválóak legyenek, hogy megmutassák a sebezhetőségüket. Egy nő hallgat, szül, főz, takarít és boldog. Éva sem tudott betagozódni. Nem tudott élni.
