Egy román felfedezés nyomában
A tudományok történetében mindig rendkívül izgalmasak és tanulságosak azok a viták, amelyek egy-egy felfedezés kapcsán az elsőbbség kérdését hivatottak tisztázni. A legtöbb esetben csupán annyiról van szó, hogy ki vetette papírra, ki közölte elsőnek felfedezését, esetleg ki vezette be azt a szellemi és anyagi javak körforgásába. De előfordul az is, hogy úttörőket méltánytalanul elhallgatott a kortárs szakirodalom, sőt, még az utókor is. Ez esetben a történészre az egyszerű ténymegállapításon túlmenően a rehabilitálás feladata hárul.
Az alábbiakban egy csaknem fél évszázados tudományos „affér” történetét vázoljuk fel, amelynek három érdekessége is van. Elsősorban az, hogy megkérdőjelezi az inzulin hivatalos felfedezőinek elsőbbségi jogát, másodsorban illetékességüket az 1923-as orvosi Nobel-díjra, harmadsorban, hogy az ellenfél, dr. Nicolae Paulescu, hazánk fia… De lássuk, miről is van szó.
Az orvosi világ az idén ünnepli egyik legnagyobb felfedezésének, az inzulin előállításának fél évszázados évfordulóját.
Az inzulin a hasnyálmirigy ún. Langerhans-szigeteinek sejtjei által termelt hormon, amely mintegy irányítója a szervezet szénhidrát-anyagcseréjének. Hiányában a vérben nagy mennyiségű cukor halmozódik fel, amelyet a szervezet nem tud felhasználni, s ehelyett fehérjék és zsírok elégetésével termel energiát, ami végül is a test lassú önfelemésztéséhez vezet.
Az inzulin szerepe az, hogy a vérben levő cukrot a májban glikogénné, azaz a szervezet által könnyen feldolgozható állati keményítővé alakítsa, s ekképpen biztosítsa a test energiaszükségletét. A cukorbetegség gyógyítása tehát elvben egyszerű inzulinadagolással oldható meg. Mindezt nagyon könnyű elmondani, annál hosszabb volt viszont az út a felfedezésig, amelynek hatásaképpen ma már több betegség is gyógyítható az ún. inzulinoterepiás eljárással. Az első megfigyeléseket a német Minkowski végezte 1889-ben. Kísérleteinek eredményeképpen nyilvánvalóvá vált, hogy a hasnyálmirigy eltávolítása cukorbetegséget (diabéteszt) okoz. Később az is kiderült, hogy a betegséget okozó tulajdonképpeni tényező a Langerhans-szigetek által termelt hormon hiánya.
Ezt a hormont, az inzulint elsőnek Zuelzer állította elő kutya és ló hasnyálmirigyéből, ám az általa nyert kivonat – a helytelen adagolás miatt – a mesterségesen cukorbeteggé tett állatokban görcsöket okozott… És bár kétségtelen, hogy a legjobb úton haladt, Zuelzer felfüggesztette kísérleteit, ezzel elszalasztotta a nagy alkalmat is, mintegy önmagát fosztva meg a Nobel-díjtól.
Az inzulin tulajdonképpeni felfedezése s e felfedezés első tudatos gyógyterápiás alkalmazása – legalábbis hivatalosan – a torontói egyetem kutatóinak nevéhez fűződik. Az illető kanadai egyetem Élettani Intézetében dolgozó Frederik G. Bantingot (1891-1941) megihlették Zuelzer kísérletei, s minthogy ez a kutatási terület egyébként is vonzotta, megkérte az intézet igazgatóját, John Macleod (1876-1935) professzort, hogy bocsásson rendelkezésére tíz kutyát, hogy kísérleteit elvégezhesse. Asszisztensként az akkor még egyetemi hallgató Charles H. Best segítette. A kísérletek biztatóak voltak, majd amikor Macleod és az albertai egyetem vegyésztanára, Collip is bekapcsolódott, sikeresen folytatódtak és fejeződtek be. A felfedezett hatóanyagot a latin insula szóra (vagyis a Langerhans-szigetekre) utalva inzulinnak nevezték el. A felfedezésért, amelyről a világ 1921-ben szerzett tudomást, a szerzők, pontosabban Banting és Macleod, 1923-ban Nobel-díjat kaptak.
Jóformán még át sem adták a megtisztelő kitüntetést, s máris tiltakozó hangok hangzottak el. Mindenekelőtt a két díjazott tartotta illőnek, hogy a hírnevet megossza közvetlen munkatársával, Besttel, valamint Collippal (aki később kidolgozta az inzulin ipari előállításának technológiáját). Az illetékességet magát kétségbevonó tiltakozás azonban nem belülről, hanem kívülről érkezett, de sajnos, hatástalan maradt. Kiderült ugyanis, hogy Banting és Macleod előtt nyolc hónappal valaki már felfedezte az inzulint, s erről a tudományos világ szokásai szerint kimerítő, nyomtatásban is megjelent tudományos dolgozatban számolt be. Ez a személy dr. Nicolae Paulescu, a bukaresti egyetem élettani katedrájának vezetője volt. Paulescu hosszas és rendkívül precíz kísérletezés során Bantingékkal azonos módon állította elő az inzulint, amelyet ő pancreantinnek nevezett el (pancreas = hasnyálmirigy).
Paulescu doktor (1869-1931) – aki akkoriban már nem volt ismeretlen az orvostudományban, sőt, nyugodtan mondhatjuk, szép nemzetközi hírnévnek és megbecsülésnek örvendett, főleg a hipofízis (agyfüggelék) eltávolítása eredeti módszerének köszönhetően – hosszas kísérletezés után rámutatott, hogy ha a cukorbeteg kutya torkolaterébe vagy verőerébe hasnyálmirigy-kivonatot fecskendeznek, csökken vizeletének cukor- és acetontartalma, és hogy az injekció előtti állapot csak tíz-tizenkét óra múlva áll be ismét. A második befecskendezés ugyanezzel az eredménnyel jár. Paulescu professzor a továbbiakban kimutatja, hogy ezt a hatást csak a hasnyálmirigy-kivonat befecskendezésével lehet elérni, ami azt jelenti, hogy ez nem egy nem-jellemző hatás, ahogyan azt elődei és kortársai hitték. Kísérleteinek leírását és eredményeit első ízben az olasz biológiai társaság közölte 1921 áprilisa és júniusa között, ahhoz, hogy valamivel később Paulescu memóriumba foglalja össze felfedezését és azt 1921. június 22-én a Nemzetközi Élettani Archívum liége-i hivatalában helyezze el.
A dolgozat 1921. augusztus 31-én látott napvilágot, tehát ezt a dátumot kell elfogadnunk az inzulin, avagy ahogyan felfedezője, dr. Paulescu nevezte, a pancreatin születésnapjának. A felháborodás, amely az 1923-as orvosi Nobel-díj odaítélését követte, érthető és indokolt volt tehát.
Elsőnek maga Nicolae Paulescu tiltakozott, de akkoriban minden érvelés süket fülekre talált. Pedig igaza védelmében nem is állt egyedül. Sardelli (Lewis, Buenos Aires – 1924), Scharpey-Schaffer (Edinburg – 1926), Trandelenburg (Berlin – 1934) tudományos dolgozatban próbálta helyreállítani az igazságot. Sikertelenül…
Paulescu neve feledésbe merült, s – tegyük hozzá – ehhez az is hozzájárult, hogy a román tudománytörténet sem foglalkozott vele méltóan. Ennek okát talán abban kell keresnünk, hogy élete végén Paulescu retrográd, misztikus elméleteket vallott és hirdetett, ami azonban semmit sem von le felfedezésének nagyszerűségéből és tudományos jelentőségéből.
Az inzulin jubileumára készülő orvosi világ talán jóvá akarja tenni hálátlanságát és tévedését. Ezzel magyarázható az angol Murray-nek az a két cikke is (1969), amelyben ismét kirobbantja – Paulescu professzor javára – a prioritás vitáját. Ugyanakkor a román orvostudományi körök is lépéseket tettek Paulescu elsőségének elismertetése érdekében. (Hihetetlen, de még a négykötetes Dicţionarul Enciclopedic Român sem „meri” Paulescut az inzulin felfedezőjének nevezni, csak mint az inzulin felfedezésének „előfutárát” emlegeti.) E téren különös érdemei vannak Ion Pavel professzornak, az Akadémia levelező tagjának, aki előrehaladott kora ellenére – Milcu akadémikussal együtt – hosszú kutatásokat, majd fárasztó és felelősségteljes levelezést folytatott az igazság kiderítésére. Ion Pavel doktor többek között bebizonyítja, hogy a kanadai kutatócsoport tévesen idézte Paulescu tanulmányát, így az átvett sorokból az derül ki (s ez feltehetően végzetesen befolyásolta a Nobel-díjat odaítélő bizottságot), hogy a periferikus erekbe befecskendezett injekció hatástalan, és hogy Paulescu kísérletei azt bizonyítják: a második injekció nem idéz elő ugyanolyan erőteljes hatást, mint az első. Mint már említettük, Paulescu professzor ennek éppen az ellenkezőjét állította… Hogyan történhetett meg ez a szerencsétlen tévedés, az „igen” és a „nem” ily könnyelmű felcserélése?
Erre válaszol Best professzor, az egyetlen főszereplő, aki ma is életben van. „Kedves Pavel doktor, október 8-án keltezett levelére a következőket válaszolhatom: örömmel vettem hírét annak, hogy meg akarják ünnepelni Paulescu professzor hasnyálmirigy-elválasztással kapcsolatos dolgozatai megjelenésének ötvenedik évfordulóját. Nagyon sajnálom, hogy hibásan fordítottunk Paulescu professzor cikkéből. Nem találok magyarázatot ennyi idő múltán, hogy miként történt ez. Mivel csaknem ötven esztendő telt el azóta, nem emlékszem, hogy ez gyenge francia tudásunk következménye volt, vagy pedig téves fordítás állt rendelkezésünkre. Mindenesetre őszintén kijelenthetem, hogy vigasztalan vagyok e végzetes hiba miatt, és kívánom, hogy azon erőfeszítéseik, hogy Paulescu professzor emlékét megtiszteljék, sikerrel járjanak. Kívánom a legjobbakat, őszinte üdvözletem. Az ön őszinte Charles H. Bestje.”
Másrészt Milcu professzor 1969-ben a Nobel-díj bizottsághoz fordult, amely válaszában „sajnálkozva elismeri” Paulescu prioritását. Íme egy részlet Tiselius professzor, a Nobel Intézet igazgatója leveléből: „…nagy figyelemmel tanulmányoztam át az ön által elküldött dokumentumokat, és megbeszéltem azokat kollégáimmal, valamint magánúton Ult von Euler professzorral, a Nobel-alapitvány elnökével, aki, mint ön is tudja, a leghíresebb fiziológus és endokrinológus. Mint jól tudja, a Bantingnak és Macleod-nak ítélt Nobel-díjat sokan bírálták, főleg azért, mert Best nem szerepelt a kitüntetettek között. Véleményem szerint Paulescu legalább annyira megérdemelte volna a díjat. Mint tudomásom van róla, Paulescut formailag nem ajánlták, de nyilvánvaló, hogy a Nobel Bizottság várhatott volna egy esztendőt. (…) Sajnos, nincs lehetőség arra, hogy a Bizottság valamit is tegyen ebben vagy az ehhez hasonló esetekben. Személyesen csak annak a reménynek adhatok kifejezést, hogy az inzulin felfedezésének ötvenedik évfordulója alkalmából Paulescu úttörő munkásságát megfelelően fogják értékelni.”
Paulescu elsőbbségét ma már a tudományos élet kimagasló személyiségei is elismerik. Az újabban keletkezett bibliográfia, amely érdemeit méltatja, több tucat címet ölel fel, idézni így valamit csaknem lehetetlen. Zárjuk sorainkat talán az Élet és Tudomány ez évi 14. számában megjelent Ötvenéves az inzulin című cikkének következő mondatával, amelyben a nemzetközi tudományos élet egyöntetű óhaja fejeződik ki: „…remélhetően megtalálják a módját, hogy a fél évszázados jubileum alkalmával a román tudóst is méltó elismerésben részesítsék”.
Megjelent A Hét II. évfolyama 17. számában 1971. április 24-én.
