A kérdésre röviden így válaszolhatunk: a NER főideológusa és egyben tudománypolitikájának meghatározó szószólója, aki – az időnkénti nyilvános megszólalásaival – rendre megelőlegezte az aktuális kultúrpolitikai döntéseket. Az utóbbiak, szinte kivétel nélkül, megtorló intézkedéssel jártak együtt, súlyos csapást mérve vagy helyezve kilátásba egyes kutatóintézetekre, az egyetemekre és magára az Akadémiára.

Történészként szokás őt emlegetni, a szakmai közösség őszinte megrökönyödésére. Bár Schmidt Mária valóban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora és fél tucatnál is több úgynevezett tudományos intézmény (és közgyűjtemény) elnöke-igazgatója, ennél is több kulturális intézmény kuratóriumának a tagja, és számos emlékezetpolitikai projektnek volt – kormánybiztosi minőségben – a vezetője (s a felsorolást vég nélkül folytathatnánk), az ő szorosabban vett történetírói munkássága említésre sem méltó. Ennek ellenére „kiérdemelte” a Széchenyi-díjat, amely azonban az utóbbi másfél évtizedben elvesztette valós értékmérő szerepét és rangját.

A nyolcvanas években holokausztkutatói ambícióval lépett színre Schmidt Mária. Ránki György, az MTA Történettudományi Intézet akkori igazgatója szakmai, valamint a Soros Alapítvány pénzügyi támogatásával számos kutatási ösztöndíj segítette volna őt, hogy tudóssá váljék, ez azonban végül nem történt meg. Schmidt Mária ugyanis a Fidesz kevés számú, a párt mellett az idők során változatlanul kitartó mértékadó emlékezet- és tudománypolitikai súgó emberévé nőtte ki magát, akinek a 16+4 év során megfigyelhető ténykedése a félelem légkörét állandósította szellemi életünkben. PhD-fokozatot is csak úgy szerezhetett 1999-ben az ELTE-n, hogy egy újságcikkgyűjteményt disszertációként elfogadva, és a nyilvánosság kizárásával (!), valamint az első Orbán-kormány nyomására megrendezett védésen ítélték oda neki a doktori fokozatot. Később mindezt tetézte professzori kinevezése, amely úgy és akkor történhetett meg csupán, hogy az Akkreditációs Bizottság már nem emelhetett többé eléje gátat; amikor ugyanis volt még némi beleszólása a dolgok alakulásába, akkor Schmidt elsőként benyújtott pályázata elbukott (ezt az elutasítást, mint az egyik felkért bíráló, magam is egyetértőleg nyugtáztam).

Így érkezett meg Schmidt Mária a tudomány művelésének csúcsára, ahol megállapodva már nem a tudós szerepében, hanem a NER tudománypolitikai bunkósbotjaként és emlékezetpolitikai propagandistájaként intézte tovább az ügyeket. Nem fér bele rövid írásunkba annak teljes körű felsorolása, hogy mi mindent érintett (sújtott) ez a káros, sőt bűnös, nemegyszer pedig kifejezetten aljas közéleti ténykedés.

Schmidt Mária e téren érvényesített befolyása nem államhatalmi adminisztratív szerepköréből (ilyen posztot ugyanis nem töltött be), hanem abból következett, amit politikai propagandistaként és az állami emlékezetpolitika egyedüli irányítójaként (és pénzügyi kedvezményezettjeként) vitt véghez. Hadd utaljunk ezúttal csupán néhány, igazán emlékezetes dicstelen tettére: az ’56-os kutatóintézet több lépcsőben végrehajtott likvidálására, a CEU elűzésére, végül az úgymond „sztálinista Akadémia” és a vele persze egyívású akadémikusok elleni uszító hadjáratára, mely utóbbi az intézmény kétszázéves fennállásának az ünnepi évében tetőzött (!). Ez a szintén Schmidt Mária által kezdeményezett lejárató kampány lényegében azt a szellemi irtóhadjáratot vitte (volna) tovább, melyet alig néhány évvel korábban az akadémikusi énjét kategorikusan megtagadó Palkovics László folytatott még miniszterként; ennek eredményeként szakították el a törvény erejével a kutatóintézeteket a Magyar Tudományos Akadémiától. Az utóbbiak azóta is hontalanok, és egyúttal megalázóan rossz anyagi és szervezeti feltételek között tengődnek.

A multimilliárdos Schmidt Mária mérhetetlen felelősséget visel tehát az április 12-én megbuktatott politikai diktatúrának (áldemokráciának) a működtetéséért, amely a szó szoros értelmében megnyomorította, tönkretette a szüntelen veszélyhelyzetben tartott honi szellemi életet, kivált a tudományos világot. Az olykor elképesztően primitív és alpári propaganda megfogalmazójaként is elhíresült Schmidt asszony (emlékezzünk akár csak a Németországgal kapcsolatos időnkénti abszurd kijelentéseire!) szinte reparálhatatlanul súlyos károkat okozott országunknak: ahogy Rainer M. János legutóbb konstatálta, az ’56-os Intézet aligha állítható többé helyre, s ezzel végérvényesen elveszett újjászervezésének a lehetősége. Ehhez hozzá­tehetjük: a CEU sem hozható többé vissza Budapestre, s ily módon ez a valóban nemzetközi színvonalú egyetem sem fejthet ki többé erjesztő szellemi hatást hazánkban. Az pedig, hogy az Akadémia, a mostani megtépázott állapotában is még mindig a talpán áll valamiképpen, mert nem vonták meg tőle például az állami költségvetésben számára megállapított működési költségeket, és a vagyonát sem sikerült ellopni (pedig megpróbálták), de még az akadémikusoktól sem vonták el a nekik folyósított, egyébként nem túl bőséges anyagi pótlékot, korántsem Schmidt Mária akaratán múlott. Főként amiatt nem került minderre sor, mert az általa kirobbantott nyilvános (publicisztikai) dis­kur­zus óta viszonylag kevés idő telt el, amely ráa­dásul a 2026. tavaszi parlamenti választások viharai között zajlott. Ne legyenek azonban kétségeink afelől, hogy ha a mostanival diametrálisan ellentétes módon alakulnak a választási eredmények, és a NER továbbra is hatalmon marad, akkor Schmidt Máriának ezeket az utóbbi kezdeményezéseit (álmait) is hamarosan valóra váltotta volna a (tovább) regnáló politikai akarat.

Az események folyása azonban, úgy tűnik, mától más irányt vesz. Nem kell tovább rettegnünk Schmidt Mária tudomány- és emlékezetpolitikát érintő „merész” elképzeléseinek az alkalmankénti felbukkanásától, amelyek röviddel később konkrét politikai intézkedésekben öltenek alakot. Ez azonban egyúttal arra is figyelmeztet bennünket, hogy erőteljesen szorgalmazzuk: Schmidt Mária azon nyomban tűnjön el intézeteivel együtt a magyar életből. Ha netán mégis fontosnak tartja az általa az eltelt évtizedekben keményen és kitartóan képviselt, a politikai akaratképzésbe is többnyire sikerrel átvitt elképzeléseit a kultúra (és a tudomány) egyes dolgait illetően, azt valósítsa meg immár a saját, nem elhanyagolható vagyonára támaszkodva.

Joggal elvárható továbbá, hogy a magyar állam ne asszisztáljon többé ehhez, ne kövesse tehát azt az utat, melyet Schmidt Mária és szűkebb körének az áldatlan ténykedése képviselt az utóbbi évtizedekben. Kerüljük el tehát ezután azt a Schmidt Mária-féle modellt, amely az autonóm művészeti és tudományos élet egyértelmű hátrányára hozza létre az állam és a kultúra (a tudomány) ilyetén szoros összefonódását!

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 18. számának Publicisztika rovatában 2026. április 30-án.