A történelem egyik legkiemelkedőbb hazai eseményének, a feudális román államok első ízben megvalósult egyesítésének 375 éves évfordulóját ünnepeljük. Ez a nagyszerű történelmi tett, amely egy tehetséges államférfi és katonai vezető, Mihai Viteazul személyiségéhez kötődött, mélységes nyomokat hagyott a román nép tudatában, amely a későbbi évszázadokban, a legsúlyosabb nemzeti-társadalmi elnyomás éveiben, a nagy példából is erőt merített a további harcra.
A román nép, az egyesülés tulajdonképpeni végrehajtója, Mihai Viteazulban évszázados függetlenségi harcának eszményi megtestesítőjét látta, a képességét, hogy történelmi hivatásának, mint a balkáni népek szabadságtörekvésének élharcosa megfeleljen. Mihai Viteazul személyisége éppen ezért hatalmas vonzerő volt a történetírás számára, egy olyan hőstípus megtestesítője, amelyet a vele kapcsolatba került délkelet-európai népek mindegyike szívesen vállalt magáénak. Folytatója a törökellenes harcnak, és ebben Hunyadi János és Szkander bég, Mátyás és Ion Vodă Viteazul méltó utóda. A román és magyar polgári történészek közül a legnagyobbak méltatták tragikumba torkollott életútját. A hangsúly mindig a legnagyobb tetten, az egyesülés politikai és katonai megvalósításán volt. Most, a nagy évfordulón úgy gondoljuk, hasznos és szükséges feladat, ha néhány adattal rámutatunk azokra a nemzetközi összefüggésekre is, amelyek keretében Mihai Viteazul mozgott, egyszersmind egyetemes jelentőséget biztosítva a román nép lakta területek első ízben megvalósult egyesítésének.
Mihai Viteazul azzal, hogy tudatosan vállalta a balkáni népek törökellenes harcainak vezetését, kilépett a hazai történelem szabta keretek közül, életművében ez a szerep hasonló jelentőségű, mint az egyesülés kivívása. Kétségtelen, hogy a kor adott viszonyai között rátermettsége, tettrekészsége, széles politikai látóköre révén a legalkalmasabbnak bizonyult, hogy egy olyan hatalmas méretű katonai-politikai akció élére álljon, mint a második Keresztény Liga által szorgalmazott törökellenes háború.
A LIGA
A második Keresztény Liga megalakításának gondolata az 1592–1593-as évek fordulópontján abban a kétségtelenül nehéz helyzetben merült fel, amelyben a Habsburg-birodalom és ezzel együtt a keresztény nyugat az újra megindított és folyamatossá váló török támadás során került. II. Rudolf és szövetségesei elszalasztották a kedvező alkalmat, amelyet az 1578–1590 közötti török–perzsa háború jelentett, nem lendültek ellentámadásba és így 1591–1593-ra újra abba a helyzetbe kerültek, hogy a török pusztítani kezdte a végeket, ürügyet a támadásra a végvári harcok állandósulása révén mindig találtak. Az újabb konfliktus kirobbanását az idézte elő, hogy a Szikszó-vára alatt és másutt kivívott győzelem az amúgy is állandó pénzzavarral küszködő II. Rudolf császárt felbátorította az 1583-as fegyverszünet megkötésekor kialakított hadisarc, „az ajándékok“ megtagadására. Kölcsönös szemrehányások után a dolog oda fajult, hogy a harmadízben kinevezett nagyvezér, Szinán pasa, nyíltan megfenyegette a császáriakat, ha nem fizetnek, maga megy a kialkudott pénz után, de hadsereg élén és meg sem áll Bécs városáig. A császár útnak ereszti egyik megbízható tanácsosát, dr. Dezzent, Konstantinápolyba, hogy kiengesztelje a Fényes Porta mindenható urait, de a helyzeten már nem lehetett segíteni. A török háza táján sem ment minden rendben. A gyenge kezű III. Murát nem tudta megfékezni a minden fontos államügybe beavatkozó janicsárokat, akik államot alkotva az államban, követelték a nagyméretű zsákmányszerző háború megindítását és állandósítását, mivel így biztosítva vélték meggazdagodásukat. Szinán a janicsárok nyomásának engedve 1593 augusztusában hadat üzent a császáriaknak. Most már biztossá vált, hogy az egyes határvárak birtoklásáért folytatott kis háborúkat nagy, hosszú időre kinyúló háborúk követik.
Ez az az időpont, amikor Mihai Viteazul a történelem porondjára lép. A törökök 1593 őszén már a Balaton északi partvidékén levő magyar várakat támadják, azonban a korán beállott tél kényszerítő hatására beszüntették a hadműveleteket és téli szállásra vonultak vissza, így aztán lélegzethez jut a keresztény tábor. Az 1593. év változást hoz a keresztény tábor hadvezetésében is. Mátyás főherceg 1593. október 8-án a császárhoz írt levelében kifejti, hogy az eddigi, a határvárakra alapozott védelmi taktikát támadó taktikával kell felváltani, amelynek végső célja az legyen, hogy a hadműveleteket az ország határaitól minél távolabbra tolják, lehetőleg a Duna vonalán túlra. Ennek megvalósítása érdekében feltétlen szükséges a Liga számára megnyerni Erdélyt, Havasalföldet és Moldvát. Ezek bekapcsolásával a harcok színtere magától áttevődne a Duna vonalára. Történelmi dokumentumok igazolják, hogy az új katonai és politikai irányvonal nem maradt rejtve Báthori Zsigmond, a jezsuita nevelésben részesült fejedelem előtt sem. Az általános támadás keretében Báthorinak lehetősége nyílt a töröktől való megszabadulásra, és egyúttal tág lehetőség arra, hogy dicsőségszomját kielégítse.
A HIVATOTT VEZETŐ
Jó katonaként Mihai tisztában volt azzal, hogy megnyerésével a Liga, illetve a császáriak, egy csapásra megvalósították azt a tervüket, hogy a hadszíntért eltávolítsák a nyugat-magyarországi városok, közvetve Bécs falai alól. Tisztában volt azzal is, hogy így saját országát teszi ki a legnagyobb veszélynek. Stratégiai szempontból mérhetetlenül jelentős volt az, hogy Mihai a dél-magyarországi határvonal mentén történő török támadás esetén Orsovónál közvetlen segítséget nyújthatott, és átkerülve a Dunán a török hadsereget hátbatámadva nemcsak két tűz közé szoríthatták az ellenséget, hanem e hadművelet sikeres megvalósítása esetén teljesen elvághatta a támadók utánpótlási vonalait. És ami még súlyosabban eshetett a latba, visszavonulás esetén útját állhatta a zsákmánnyal megrakottan, fáradtan visszatérő csapatoknak, és ezzel a török számára a háború ára, értelme kerül veszélybe. Ezt a taktikai húzást Mihai 1595–1596 során nemegyszer megvalósította. A fenti helyesnek elfogadható stratégiai elgondolást még kiegészíthetjük azzal, hogy Mihai szövetségre lépésével rendkívül megnehezült a krími tatárok számára a török akcióiban való részvétel.
Nagyon érdekes, az 1595–1598 között keltezett oklevelek alapos tanulmányozása révén bizonyítható probléma, hogy Mihai a tervbe vett általános felszabadító harc sikerének egyik alapvető feltételét egy a Havaselve felőli ún. második frontvonal kialakításában látta. Véleménye szerint, tekintettel Havaselve közelségére, sokkal könnyebben lehetett onnan a török birodalom belsejébe törni, és kudarc esetén a Duna vonalát védve a további támadásokat előkészíteni. Mihainak ez a stratégiai elgondolása rendkívül világosan látó katona-politikusra vall. Tervét a Havasalföldön nyitandó második frontvonal létrehozásáról pályafutása során mindvégig szem előtt tartotta. Megvalósítására a Mihai Vajda által óhajtott ígéretekben sohasem került sor. Ennek oka elsősorban a császári hadvezetés lassúsága, halogató magatartása, másodsorban pedig Báthori Zsigmond közismert megingásai és végül az 1594-es novemberi bukaresti felkelést viharos gyorsasággal nyomon követő történelmi események.
Részbeni megvalósulásáról az 1596–1598-as évek viszonylatában mégis beszélhetünk, de ez nem a császáriak, hanem kizárólag Mihai, az őt támogató balkáni népek és erdélyi szövetségesei érdeme. Gondolunk itt a călugáreni-i csatát (1595. augusztus 23) követő periódusra, amikor is a vitéz havasalföldi vajda több ízben is hadjáratot folytat a Dunától délre eső területeken.
A következőkben az jelentett problémát, hogy mind a török, mind a császáriak részéről változó szerencsével folytatott 1597–1598 évi magyarországi hadműveletek nem zökkentek ki állóharc jellegükből, egyik félnek sem sikerült a másik rovására jelentős előnyhöz jutni. Ez a stagnálás megfelelt a prágai udvar pillanatnyi politikai és gazdasági érdekeinek, amely az általános offenzíva alatt, valamint a havasalföldi második frontvonal létrehozása helyett azon fáradozott, hogy újabb fegyvernyugvást hozzon létre. Egyéni, emberi bajai mellett (sikertelen, be nem teljesült házasságára gondolunk itt Mária Kristiernával) ez végsőkig elkeserítette az amúgy is határozatlan Zsigmondpt, és először 1598-ban, majd 1599 márciusában másodszorra is lemond az erdélyi trónról. A sors iróniája, hogy helyére Báthori András személyében olyan valaki került, aki bíboros létére hátat fordított a Keresztény Ligának, lengyel sugallatra és támogatással nyíltan visszatért az előző idők törökbarát orientációjához.
Az 1598-ban történt félreállás nem zavarta Mihait nagy politikai és katonai elgondolása megvalósításában. Nem halasztja el az alkalmat, hogy most már az 1596–1597-es évek katonai sikereivel a háta mögött, egyenlő félként szövetséget kössön: ez a történelmi jelentőségű Tîrgovişte-i Egyezmény, 1598, május 9-én.
Báthori András Liga-ellenes fellépése mélyen Mihai érdekeibe vágott, elszigetelődéssel fenyegette, nem beszélve arról, hogy az így közvetlen fenyegető török veszély mellé a Báthori Andrást és szövetségesét, Ieremia Movila moldvai vajdát támogató lengyel megtámadtatás veszélye is párosult. Ebben a helyzetben került sor az Erdélybe-vonulásra, amelynek történelmi eseményeit részleteiben ismerjük. Megvalósítása a román néptömegek akaratából és segítségével történt. Támogatták ezt az akciót az erdélyi székelyek és mindazon haladó erők, amelyek Mihai első fellépésétől kezdve híveivé váltak az általános törökellenes offenzíva eszméjének. Ezért láttak a székelyek is Báthori Andrásban árulót, ez magyarázza kegyetlen fellépésüket ellene.
FEHÉRVÁRT
A győztes sellembergi csata – 1599. október 28. – után Mihait, a győztest, harmadízben látják Gyulafehérvár falai. A diadalmas bevonulásra, az ünneplésre, 1599. november elsején került sor.
Ettől a perctől kezdve Mihai Havasalföld és Erdély uralkodójának nevezte magát. A megsemmisülés veszélye megszűnt, és a két ország birtokában bátran folytathatta bátor tervének keresztülvitelét, amelyhez az oklevelek tanúsága szerint továbbra is következetesen ragaszkodott.
A császáriakkal folytatott diplomáciai tevékenysége irataiból látjuk, hogy továbbra is elsőrangú szerepet szánt hadserege megszervezésének, amelynek segítségével vállalta, hogy teljességgel megtisztítja a töröktől a Dunától északra levő területeket. Erről a hadseregről való gondoskodás tölti ki gyulafehérvári tartózkodása első heteit. Elsősorban emberanyagról és pénzről kellett gondoskodnia. A sürgető szükség kényszeríti rá, hogy kétszer egymás után diétára hívja az országot Gyulafehérvárra. Némely történészek, akik csupán politikai vagy társadalomtörténeti szempontból vizsgálták a gyulafehérvári országgyűlések határozatait, elhamarkodottnak, erőszakoltnak vélték Mihai itt megfogalmazott kívánságait. Ha azonban figyelemmel vizsgáljuk a pillanatnyi politikai helyzetet és a gyulafehérvári országgyűlések határozatait a nagy egyetemes összefüggés, a törökellenes általános offenzíva viszonylatában értékeljük, Mihai intézkedéseit helyeseknek kell elfogadnunk. A két ország, Havasalföld és Erdély gazdasági-katonai potenciáljának birtokában képesnek érezhette magát arra, hogy ha szükséges, egymagában is létrehozza a már évek óta szorgalmazott második frontvonalat. Persze, hogy nem mondott le a császáriakkal való szükségszerű katonai együttműködésről, de megkísérelte a maga útját járva felgyorsítani az események menetét.
Tervének keresztülvitelére erős, a saját vezetése alatt harcoló zsoldos hadseregre volt szüksége. Ez a követelmény teszi, hogy állandó személyes jelenlétével igyekszik megfelelően alátámasztani ennek az új típusú hadseregnek a megszervezését. Ebben az akcióban kivételes szerepet szánt Gyulafehérvárnak. Újabb kutatásainkkal mutattunk rá, hogy itt – egy szélesebb körű elgondolás keretében – kívánta létrehozni azt a gazdasági-technikai központot, amelynek segítségével hadseregének ellátásáról gondoskodni tudott. Ennek a Mihai által is többször emlegelett arzenálnak a magját az egykori Kender-bástyában még Báthori Zsigmond idejében létesített és tőle átvett nagyméretű ágyúöntő műhely képezte. Az első hír az itteni tevékenységről Mihai vajdának egy Gyulafehérváron 1599. november 9-én kelt levele, amelyben Beszterce város tanácsának azt parancsolja, hogy… „az itt való Kendervárbeli szükségre küldjétek onnat közületek négy kovácsot és négy kerekest” (Szádeczky Lajos, Erdély és Mihály vajda története, 1893, 30ó.). Hogy e mesterembe rekre miért volt szüksége, azt megtudjuk egy szintén Fehérvárról keltezett újabb leveléből, amelyben ezeket írja: „Hagyjuk tinektek és parancsoljuk, hogy mindjárást nyolcz szekér fát küldjétek ide Fejérvárra fegyverházunkba, az taraczkok építésére valót.” (Hurmuzaki, Documente, XII. DCCCXXXI.)
ÉS MOLDVA
Gyulafehérvárhoz fűződik tehát a Mihai által szorgalmazott ütőképes állandó hadsereg szerves részét képező hazai román tüzérség megteremtésének pillanata. Ezt a tüzérséget a gyulafehérvári tartózkodás viszonylag nyugalmas első periódusának köszönhette, de emellett mint Erdély és Havaselve urának lehetősége volt az egyesítés kiteljesítését előkészíteni. A május 2-án elindított seregek 1600. május 20-ra már Hotin vára alá érkeztek, majd néhány nap elmúltával Mihai már Iaşi-ban volt. Ekkor saját magát így titulálta: „én, Mihai vajda, Havasalföld, Erdély és Moldva ura”.
Az egyesülés kiteljesítése a moldvai néptömegek támogatását élvezte. Egyes várak maguk is kitárták kapuikat Mihai közelgő csapatai előtt.
Az egyesülés történelmi tetté vált. Mihai kezében az 1594-ben felemelt pallos megnyugodhatott volna, hiszen megvalósította a román nép évszázados törekvését. De sorsa volt, hogy ő percnyit sem pihenhetett.
Ami az egyesülés után történt, újabb fejezete e nagyszerű életútnak, az azért folytatott küzdelem korszaka, hogy a maga és sok ezer híve véráldozata árán kivívott magaslaton megmaradhasson, Iaşi-ból visszatér ugyan még Gyulafehérvárra, de a város a diadalmas győzőt már nem fogadhatta az addigi örömmel, mivel falai közé gyökeret vert az ármány és a dicsőségre törő pártütés.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 21. számában, 1975. május 23-án.
A szerkesztő megjegyzése
II. Mihály, ismert nevén Mihály vajda,vagy népnyelven, kortárs tükörfordítással Vitéz Mihály (románul: Mihai Viteazul vagy Mihai Bravul), (Drăgoești, 1558[7] – Aranyosgyéres, 1601. augusztus 9.)
Mehedinți bánja, fejedelmi asztalnok és Craiova bánja. 1593-tól Havasalföld, 1599-től Erdély és 1600-ban Moldva fejedelme. Még ugyanebben az évben elveszítette mindhárom állam feletti fennhatóságát. Románia első egyesítőjének tartják a román nemzeti történetírásban.
Vitéz Mihály a legtöbb forrás szerint 1558-ban született egy kocsmárosnő törvénytelen gyermekeként, ismeretlen apától. Amint az neves történelmi személyiségek esetében történni szokott, az utókor igyekezett „nemes” származást találni neki. Egyesek szerint Petraskó havasalföldi fejedelem házasságon kívüli gyermeke volt, mások szerint Pârvu Buzescué. A Buzescu testvérek apja; édesanyja Teodora Cantacuzino, a Cantacuzino-dinasztia sarja, Iane Cantacuzino testvére.
Feltételezett apja és anyja, a kocsmárosnő, görög származásúak voltak. (Wikipédia)
