Lírai vázlatok egy eruptív festőről
a huszadik század képzőművészetének meghatározó alakja
Be kell vallanom: nagy nevű művészek meglátogatását sohasem erőltettem. Elfoglalt emberek, értékes minden percük, és miért tegyem ki magam esetleges visszautasításnak?
Így Dalmácia Split városában éppen harmincöt éve háromszor is megkerültem Mestrovic Iván hatalmas egyiptomias kőkerítéssel körülvett szobrászműtermét, és a közeli hegyoldalról az udvarra is benézegettem, de ajtaján nem mertem bezörgetni. Pedig ki tudja, talán meg is nyílt volna…
Nagy alkotóval emberközelbe csak kiállításaim révén jutottam, ahol munkám a pillanat töredéke alatt is jó alkalom a bemutatkozásra: ki vagyok, mit dolgozom.
Hogy most a különös Mexikóban mégis bekopogtatok, azaz becsengetek korunk egyik legérdekesebb és legjelentősebb képzőművész egyéniségéhez, David Alfaro Siqueiros-hoz, annak egy nem egészen megfontolt ígéret az oka, amelyet mexikói elutazásom lázában tettem Halász Annának.
Hosszú ideig úgy tűnt, hogy ígéretemet nem tudom beváltani. „Nehezen hozzáférhető”, „Nem szívesen fogad látogatókat” s ehhez hasonló vélemény hangzott el jóbarátaim körében nem is egy; én meghagytam mindent a maga mentére.
Ma sem tudom pontosan, milyen közvetítésre nyílt meg a retesz, kilencvennapos mexikói tartózkodásom hetvenedik napján, ezerkilencszázhetvenhárom február huszonkettedikén.
Kísérőim – Révész Klára és Colette Taufer, jó ismerőseim – jobban izgulnak, mint én, amikor a főváros „jobb” negyedébe, a Polancóra visznek a Calle Trés Picos-ra (Három Csúcs utca). Itt több nagy műterme van, s az épületek egy részében eddig elkészült munkáinak dokumentációs állandó kiállítását rendezték be.
Az irodában a felesége fogad. Érdekes, okos arcú, eléggé Ferenczy Zsizsire emlékeztető asszony. „Mindenkit kidob” mondták róla, de ez az én esetemben legendának bizonyul.
– Romániai? Hát ha olyan messziről jött, akkor fogadnunk kell!
– Csak tizenegyezerötszáz kilométer távolságról jöttem, s csak tíz percig szeretném a mestert igénybevenni.
Szívélyesen ad át a titkárnőnek, aki készségesen kalauzol és magyaráz. Szeme akkora, hogy az már nem is spanyol, nem is indio, inkább görögnek nevezném. Kisebb-nagyobb szobákban, folyosókon mindenfelé várja a sok kép az átrendezést. Lehetetlen a robusztus egyéniséget ezekben fel nem fedezni.
Végül a legbelső műteremben, úgy jó öt méter távolságból megpillantjuk és végigmérjük egymást.
Első találkozásnál igen fontos művelet a lelki „radarozás”, hiszen ez szüli meg a rokonszenvet, vagy ennek ellentétét. Már az első pillanatban érzem, hogy nyert ügyem van.
Bemutatkozás, feloldódó mosoly. Kitűnően beszél franciául. Fél fejjel magasabb nálam. Boglyas, kissé őszülő a haja, elcsodálkozó, néha hamiskás, szürkéskék szeme fiatalosan csillog. Egészséges, sportoló embernek látszik, de hát a nagyméretű kép megfestéséhez – kell a testi erő is! Csak nagy egyéniség lehet ilyen egyszerű, pózmentes. Mozgása olyan ruganyos, hogy nála fiatalabbak is megirigyelhetik. Nem hinném, hogy hetvennyolcadik évét tapossa…*
Az udvarias üdvözlések után vázlatait, olajfestményeit meg azok fényképeit mutogatja; lelkesen magyarázza, hogy melyik mű hová készült.
Rövidesen megkérdezem:
– Én Önt úgy tekintem, mint szilárd sziklát, amelyet sok hullám ostromolt, még a modernkedés is, de elmosni nem tudta, hogyan érzi magát ebben a helyzetben?
– Nézze – s közben egy megsemmisítésre ítélt falemezre festett képén lábával nagyot reccsent –, hacsak így nem csinálnak a művészetemmel!
– Ezt megtenni csakis önnek van joga! – mondom, ő meg harsogva felkacag.
Később megtudom, hogy bizonyos műveit nem akarja múzeumában látni; inkább megsemmisíti, így hát önbírálatért sem megy a szomszédba…
Aztán sokat mesél képei rendeltetéséről, néha fura körülményekről, hiszen a képnek is megvan a maga sorsa. Egyik munkája fényképénél elmondja: megrendelőjéről csak a végén derült ki, hogy rasszista – azt akarta, hogy a képen kevesebb legyen a fekete szín, az ne hatalmasodjék el a fehérek fölött.
Majd albumokat vesz elő, hiszen a képek helyszínére nem vihet el. Megkezdett képei előtt élénk taglejtésekkel magyaráz szerkesztési vonalakról, melyeket én erővonalaknak is érzek. Már a kezdeti állapotában is izgalmas a hol dagadó, hol elvékonyuló egyenesek meg körök ritmusa.
A végén egy jókora láda képeslapot mutat: német iskolásgyermekek elismerései rajzok, vízfestmények, üdvözlő szavak formájában. Szemmel láthatólag büszke erre, hiszen a legfiatalabb korosztály megbecsülése sugárzik belőlük.
Íme, e vulkanikus földön összehoz a sors egy hatalmas, kirobbanó egyéniséggel, akinek művészi hite nem egészen azt az utat diktálja, mint az enyém. És – most már negyven év távlatából mondhatom – életemet tettem arra, hogy mennyi lírát lehet fametszetekben kifejezni, ami látszólag ellentmond egymásnak; itt viszont a lenyűgöző művészi kifejezés mellett akkora elsodró erővel találom szemben magamat, hogy ennek ellenállni én sem tudok.
Nagyrabecsülöm, mert hittel csinálja; ez munkáiról felsugárzik. Nem véletlen, hogy éppen Mexikó nyugtalan, tág földjén jött létre ez a művészet, mint a neves elődök, Diego Rivera és Orozco művészete is.
Ne tégy rosszat embertársaidnak! Mentsük meg az emberiséget a ráktól! Győzzétek le a fasizmust! – harsog fel műveiben lépten-nyomon a figyelmeztetés, sajátosan torzítva itt-ott a formákat, a mondanivalónak megfelelően.
Műveit szemlélve egy ritka jelenség hamarosan feltűnik. Bármilyen nagy a képfelület, a legkisebb részletnél sincs ismétlődés. Ez a megdöbbentő művészet a lávára emlékeztet, persze ennek az alakzatai eléggé megszabottak. Siqueiros munkái hihetetlenül változatosak, pedig milyen könnyű lenne azt a nagy felületet „témavariációkkal” megtölteni…
Mindez nagyon meggondolkoztatott.
De most már úgy véltem, itt az ideje a kérdezősködésnek.
– Tudomásom szerint 1956-ban a mester már járt nálunk. Mi a mexikói művészetet s azon belül az Ön műveit különösen nagyra becsüljük. Számíthatunk-e újabb látogatására?
Tetszik neki az ötlet s elmosolyodik:
– Talán a nyáron odautazhatok.
Ekkor a japán papírra nyomtatott Tibeti sapkás önarckép című metszetet ajánlom fel tiszteletem jeléül. Tanúim igazolhatják, hogy a munka nagyon meglepte és tetszett neki.
Megmutatom Kínai útivázlatok című könyvemet, amelynek mexikói testvérét szeretném létrehozni.
– Ez is az enyém? – kérdi örömmel.
– Tiszta szívből adom, mester, sőt a nálam lévő Liber Miserorumot és a két képes katalógust is.
Tíz percre számítottam, de az érdekes találkozás egy óráig tart. Így búcsúzom el:
– Ön hetvennyolcadik évében van, én még annyit kívánok jó egészségben. Tudja, annak idején egy egyszerű nyolcvanéves kínainak még nyolcvanat kívántam és – megsértődött. Kísérőim odasúgták-„Kívánjon legalább kétszázat.”
Siqueiros nagyot kacag, és holnaputánra, szombatra meghív ebédre – Cuernavacára, ahol minden hétvégén dolgozik.
– Akár nálam is aludhat, hely van bőven!
Mint két jóbarát, megöleljük egymást és elbúcsúzunk.
Ritkán láttam boldog embert, de két kísérőm ma az, magamról nem is beszélve…
A cuernavacai út érdekében egy nappal elhalasztom acapulcói utamat.
Cuernavacán januárban már voltam négy napig, s a világ egyik legvarázslatosabb helyének találom.
– Örök tavasz van egész évben, mondja mindenki, tengerszint feletti magassága „csak” ezerötszázhetvenöt méter, így a főváros kétezerkétszáznegyven méterével szemben a légszomj sem gyötör. Megél e virágba borult helyen minden trópusi növény, a gazdag fővárosi itt épít magának nyaralót s a végén ide telepszik le.
Mexikó városából Jorge Padilla Bustos fiatal barátom röpít el kocsiján a nyolcvanöt kilométernyire fekvő városba. Sok keresgélés, útbaigazítás, visszatérés után megtaláljuk a kanyargós kaptató Calle Venus-t (Venus utca) s benne a 7. szám alatt Siqueiros rezidenciáját.
Valóban az, hiszen egyik műterme méretei sok színpadéival vetekedhetnek.
Már az utcáról látni egy óriási szabadtéri állvány vasszerkezetét, a világító reflektorokat. A hajdani gépészmérnök ébredezik bennem, amikor hegesztőpisztolyt, oxigénpalackot meg mindenféle fémszálat és fémlemezt pillantok meg, mert ilyen munkálatok is folynak itt, mint a még befejezetlen Hotel Mexico mellett lévő Polyiorum kerítése a fővárosban. Ez csupa hegesztett fém, ki dicséri, ki szidja, de senki sem megy el mellette közömbösen. Megérkezésünk idején a háziasszony még nincs itthon. A mester egyik műtermében fest. Kacsintva behív, és megmutatja, hogyan dolgozik. A közelben bádogdobozok halmaza, bennük festék. Szórópisztolyt is látok, hisz ez az óriási képfelületek megfestésénél nélkülözhetetlen.
– Hajókat mázolnak ezzel a festékkel. . . Színtartó, csak gyorsan kell vele dolgozni, mert egykettőre megszárad – mondja, s közben feketébe mártja méteres ecsetjét s oly biztosan húz meg két párhuzamos vonalat, méghozzá vízszintesen, hogy már ez is bámulatba ejt. Az én kezem reszketne. Mindig becsültem az emberekben azt, amit én nem tudok… Áll, és hosszasan nézi. Aztán e szerkesztési vonalak közé meleg tónusú okkersárgát ken fel, de ekkor már nem zavarom tovább. Lemegyek a nagy úszómedence közelébe a lugasba. Pálmák, banánfák, nagy fikuszok, Bougainviliák és sok más buja délszaki növény között várakozik még egy szerény amerikai festő-író házaspár (később megtudom, hogy a festő férj Siqueiros tanítványa volt), és egy életvidám olasz szobrász, meg mozgékony sógornője, egyszóval hatan vagyunk meghívottak.
Hamarosan megérkezik a háziasszony, és hideg, étvágycsináló ételekkel, frissítő italokkal kínál. Én csak vékony sonkaszeletet meg sajtot eszem, Colát iszom, a többiek a whiskyt pártolják. Lejön a mester is; jókedvű, s rövidesen átveszi a társalgás vezető szerepét.
Inkább figyelek, hol a trópusi környezetre (mindnyájan ingujjban vagyunk februárban!), hol a spanyol–angol–olasz beszédekre. A házigazdával franciául beszélgetek.
Nem kisebb dologról van szó, mint arról, hogy Siqueiros szenvedélyesen kikel az amerikai művészetpolitika ellen, és nagyon sajnálkozik, hogy több vezető művész, még európai is, az amerikai ügynökök áldozata lett.
De érdeklődik a vendégek iránt is. Sorra kérdezi életkörülményeiket. Az amerikaiak és az olaszok nagyot néznek, amikor elmondom, hogy nálunk a művész hatvan éves korától kezdve nyugdíjat kap (egyébként régóta ez az ütőkártyám Nyugaton mindenfelé), és hogy az enyémből igen jól megélek. Siqueiros ezeket már nagyjából tudja, helyeselve bólint.
Betessékelnek az ebédlőbe; asztalhoz ülünk. Nyolcunkon kívül két festékes munkaruhás fiatalember is helyet foglal, a mestersegédek. Nem pocsékolják az időt önözéssel, folytatni kell egy óriási murál részeinek összeállítását. Még első látogatásom idején, amikor tanítványai és az utánpótlás iránt érdeklődöm, megtudom, hogy egy-egy mű néha hetven ember segédletével készül el.
A nagyszerű ebéd elfogyasztása közben nagy lendülettel fejti ki véleményét mindenről. Szeme gyakran szikrázik, felesége nem egyszer kérleli: egyék már, ne beszéljen annyit, de a témától nehéz elszakítani, ha az felvillanyozta. Hogy a társalgás menetéről valamelyes fogalmunk legyen, megírom, hogy Siqueiros tökéletesen beszél spanyolul, franciául és angolul, az olasz franciául nem tud, az amerikaiak csak az angolt értik, én meg a francián kívül valamelyest értem a spanyolt. („Nem tudok spanyolul, csak beszélek” – nyilatkoztam mindenfelé nagy sikerrel.) De hát valahogyan meg kell magunkat értetnünk. Így aztán a görögdinnye-banán-ananász ízlelésénél arra vetemedtem, hogy körülbelül hatvan angol szóból álló kincsem birtokában a szomszéd amerikaival – angolul beszéljek.
Vagy öt percig az érdeklődés felém fordul. Elmondom, hogy anyanyelvemen kívül tökéletesen egy nyelven sem beszélek, de mindeniken gyártok szójátékokat. Így a mai építészeti stílust neobarokknak, a mai festészeti irányt pedig professzionizmusnak nevezem; mindez Siqueirosra is leírhatatlan hatást tesz. Egy finn-spanyol szójátékot is adok ráadásnak: No estoy casado y no estoy cansado. (Nem vagyok házas és nem vagyok fáradt.)
David Alfaro Siqueiros: El nacimiento del Fascismo – A fasizmus születése, 1936
Az ebéd végeztével a házigazda eltűnik. Nem csoda, ha pihenni tér, hiszen ennyi látogató csak kifárasztja… Dehogyis! Egy óra múlva jövünk rá, hogy dolgozik. Ekkor újra behív, hogy lássam, hogyan alakult a kép. Sokat fejlesztette. A fehér-fekete alapvonalak a felrakott okkeres-narancsos-rózsaszínű foltokkal felmelegedtek, de egyúttal mozgásba jött az egész munka. Izgalmas, mit tud ez az ember művelni. Csodálni tudom azért is, ahogyan minden kis idejét kihasználja.
Minden jó hamar telik, s ez az öt óra is hogy elrohant! Gyorsan elérkezik a búcsú ideje. Szívesen marasztalnak, de nekem másnap Acapulcóba kell repülnöm. Mindketten kikísérnek a kiskapuig. Egymásra nézünk, s a lilába borult nagy fák alatt – nevük is mily dallamos: ahuahuete – mexikói módra egymás hátát veregetve még egyszer megöleljük egymást. Az út hajlatánál visszanézünk, integetünk, akár a kínaiak. Boldogan ereszkedünk le Jorge barátommal a tekervényes lejtőkön.
Nagy ajándékot kaptunk: közelről láthattunk egy művészi erővel, szépséggel áthatott egészséges életet, s ez megerősítette hitünket a további munkára. S én még azzal a különös jó érzéssel távozom erről a helyről, hogy bátyám – aki épp oly idős lenne, mint e festőóriás – nem esett el az első világháborúban, hanem itt él és alkot – Mexikóban…
Kolozsvár, 1973. IV. 2.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 15. számában, 1973. április 13-án.
A szerkesztő megjegyzése
Nem tudjuk, mennyire nevezhetjük a sors furcsa játékának: a szerző által alakjaihoz hasonlóan robusztusnak leírt festőóriás a találkozásuk után háromnegyed évvel meghalt. Politikai szerepe mindenképpen megér egy kiegészítést. Részt vett egy merényletben Lev Davidovics Trockij ellen, de – egy legendától eltérően – nem ő ölte meg az 1905-ös oroszországi forradalom, majd az 1917-es októberi orosz forradalom mexikói száműzetésben élő vezéralakját, a Vörös Hadsereg megalapítóját.
Vallásos nagypolgári családból származott. Édesanyja korai elvesztése után anyai nagyszülei nevelték. 1908-tól Mexikóvárosban tanult. Tizenötévesen már részt vett a művészeti iskolai diáksztrájk szervezésében. Tizennyolc évesen félbehagyta tanulmányait, és csatlakozott a Victoriano Huerta elnök diktatúrája ellen harcoló forradalmi hadsereghez. Ettől kezdve élete végéig munkásságában összefonódott a politikai és a művészi aktivitás, bár (sokak szerint) a politika szakította meg újra és újra művészeti alkotói tevékenységét.
Művészeti tanulmányait 1919-től Európában folytatta. Párizsban ismerkedett meg Paul Cézanne műveivel. Itt találkozott a szintén mexikói Diego Riverával, akivel körbeutazták Olaszországot a reneszánsz freskók tanulmányozásáért.
1921-ben marxistaként tért haza, kiadta a forradalmi művészet manifesztumának szánt Vida Americana kiáltványát. Programja szerint a modern mexikói művészetnek vissza kell térnie a gyarmatosítás előtti hagyományokhoz, az indián népi örökséghez. Siqueiros, Rivera és José Clemente Orozco, akiket a nagy mexikói muralista hármasnak neveznek, az azték és olmék kultúrából merítettek (szellemi, baráti környezetükbe tartozott Frida Kahlo is). Büszkén vállalták a fehér és indián keverék mesztic Mexikó örökségét. Szenvedélyes és monumentális alkotásaikban is ehhez illeszkedő társadalmi mondanivalót fogalmaztak meg.
Az adott időben művészeti irányzatuk kibontakozásához az adott teret, hogy a forradalom örökségét szavakban vállaló kormányok a javarészt írástudatlan emberek között népszerűsíteni akarták a nemzeti forradalom eszméit. A három festő 1922-ben közösen készítette el a Nemzeti Előkészítő Iskola falait díszítő Mítoszok című freskót. Ezután Mexikóváros középületein rendre megjeleníthették monumentális alkotásaikat. Hatalmas méretű alakjaik között a mindennapok embertípusait (paraszt, bányász, föld nélkül maradt indián, munkafelügyelő, kövér bankár) jelenítették meg. Megfestették a felfegyverezett nép hőseit és zsarnokait, munkáját, ünnepeit, történelmét.
Az elismertség és az elutasítás végletei között hányódó Siqueiros soha nem hagyott fel a politizálással. Szerkesztette a kommunista párt szócsövének számító El Machete című lapot, tevékenysége miatt többször letartóztatták, még börtönbe is zárták. Agitált a munkások között, megalakította a Forradalmi Festők, Szobrászok és Vésnökök Szakszervezetét. Elkezdte festeni a Munkás temetését, amelyet nem fejezhetett be, mert a nézeteit ellenző diákok az elkészült munkát megrongálták, a következő oktatási miniszter pedig le is meszeltette fehérre.
1932-ben Los Angelesbe ment, ahol két muráliája (faldíszítő műve) készült el. A jelentősebb: a Tropical America című az Egyesült Államok és Latin-Amerika kapcsolatát egy keresztre feszített indiánnal szimbolizálta. Művét többen kommunista propagandának minősítették, és fél év után lefestették (restaurálása csak napjainkban kezdődött meg).
A művész 1936-ban New Yorkban festőiskolát alapított, itt új technikai eljárásokkal kísérletezett, modern ipari festékanyagokkal dolgozott. Hatalmas felületekre szórópisztollyal vitte fel az anyagot. Freskói mellett Uruguayban és Argentínában táblaképeket is festett.
1937-ben, a spanyol polgárháború kitörése után Spanyolországba utazott, s itt több köztársasági brigádnak is parancsnoka volt.
Mexikóba visszatérve folytatta művészeti és politikai tevékenységét. Sztálin elvakult híveként, a Spanyolországot szintén megjárt Nahum Eitingon NKVD-tiszt megbízásából, 1940 májusának végén merénylő csoportot vezetett a mexikói Coyoacánban menedéket talált Trockij meggyilkolására. Siqueiros húsz főnyi, rendőregyenruhába öltöztetett különítménye behatolt Trockij házába, és megölte az őrt. A szobákra zúdított pergőtűz ellenére Trockij sértetlen maradt. A sikertelen támadás után a merénylők elmenekültek. Siqueirost később elfogták, de a rendőrségen azt vallotta, hogy „csak rá akart ijeszteni” Trockijra, ezért vádemelés nélkül elengedték.
A második világháború idején antifasiszta műveket festett, de emellett elfogadott állami felkéréseket is. Készített falfestményt az egyik mexikói egyetemnek, és ekkoriban festette legnagyobb, 450 négyzetméteres művét Habsburg Miksa császár egykori rezidenciájának, a mostani Történelmi Múzeumnak falára.
A mexikói kormányt nyíltan bíráló Siqueirost 1960-ban a vasutasok sztrájkjának támogatásáért börtönbüntetésre ítélték, s csak 1964-ben engedték ki a nemzetközi tiltakozás hatására. Szabadulása után azonnal dolgozni kezdett, de a politikával sem hagyott fel, bírálta a vietnámi háborút, hitet tett Fidel Castro kubai kommunista rendszere mellett. (Wikipédia)
