Egyesek még vitatják, hogy önálló tudomány-e vagy sem az orvoslélektan. Mások azon vitatkoznak, hol kell megvonni a határait. Az tény, hogy a klinikai pszichológia a lélektan egyik alkalmazott ága; feladata az orvosi-gyógyító tevékenységben felmerülő pszichikai problémák vizsgálata és megoldása. Élő, eleven tudomány, s a legfejlettebb országok egyetemein önálló tanszékkel rendelkezik, ahol klinikus-pszichológus specialistákat képeznek ki. A klinikus-pszichológus módszere az úgynevezett komplex vizsgálati eljárás. Ennek menete a következő:
1. Exploráció – a páciens beszéltetése. A jó exploráció során többet tudhatunk meg róla egy félóra alatt, mint a hétköznapi életben egy-két év alatt. Az ilyen exploráció végzéséhez természetesen tehetségre van szükség. (Tizenkét-tizenhároméves korig az exploráció ellenjavalt, mert a gyermeket rákérdezéssel tudatára ébresztjük helyzetének, s ez káros. Exploráció helyett inkább adjunk lehetőséget arra, hogy a legtermészetesebb kifejezési formákat, a rajzot és a játékot használja. A rajzolás és játszás eredményének diagnosztikai értéke van.)
2. Anamnézis-felvétel. Ez részben azonos az orvosi anamnézissel, de néhány pontban eltér tőle. Az orvosi anamnézis – kórelőzmény: annak felleltározása, hogy milyen betegségben szenvedett a páciens előzőleg, milyenek a családi-társadalmi körülményei, jelenleg milyen panaszai vannak. A jó orvosi anamnézis pszichikai problémákat is érint. A klinikai-pszichológiai anamnézisnek minderre részletesebben kell kitérnie, és lehetőleg minél pontosobban fel kell vázolnia a beteg pszichikai-szociális fejlődési folyamatát.
3. A szokásos klinikai rutinvizsgálatok elvégeztetése, esetleges speciális szakvizsgálatok előírása, az általános szomatikus kivizsgálás eredményeinek kiértékelése. Ez természetesen csak akkor lehetséges, ha a klinikus-pszichológus korszerűen felszerelt rendelőintézetben dolgozik. Általános szabály, hogy a klinikai-pszichológiai szakvizsgálatnak csak akkor van értelme, ha a pszichológus tiszta képet alkothat magának páciense szervi-egészségi állapotáról.
4. Individuális pszichológiai vizsgálat, amelynek során gyakorlatilag száz százalékos biztonsággal meg lehet állapítani a vizsgált egyén intelligenciaszintjét. Debilitás esetén meg kell különböztetni a szituatív, szociogén eredetű debilitást a valódi oligofréniáktól, meg kell állapítani a debilitás fokát.
A személyiségvizsgálatnak fel kell térképeznie a vizsgált egyén személyiségjegyeit, reakciómódját, viselkedési stratégiáját és taktikáját, mentális fékrendszerét, elaborációs készségét, felfogótípusát, motivációit, indulati életének esetleges zavarait, a problémákat, amelyek foglalkoztatják, szociabilitásának mértékét, realitásérzékét stb.
Az így elvégzett komplex klinikai-pszichológiai vizsgálat alapján el lehet dönteni, hogy neurózissal, pszichopátiával, pszichiátriai megbetegedéssel vagy pedig szervi megbetegedések pszichikai következményével állunk szemben.
Számos egészségügyi intézményben a gyakorló pszichológus jelenléte ma már természetes és nélkülözhetetlen. A pszichológiai laboratórium vagy szakrendelő a klinika, kórház vagy rendelőintézet szerves része lett. A legjelentősebb gyakorlati eredményeket hazánkban a gyermek- és ifjúsággondozó egészségügyi hálózatban, az úgynevezett gyermek ideg- és pszichiátriai központokban értük el. A felnőtt ideg- és pszichiátriai pácienseket fogadó pszichológiai szakrendelés – a központi szakklinikák kivételével – sajnos inkább óhaj, mint valóság.
Ma gyakorlatilag szinte a teljes felnőtt betegállomány (a neuraszténiások, pszichopaták és pszichiátriai esetek) diagnosztizálása, kezelése, a kezelés eredményeinek figyelemmel kísérése a pszichiáterek vállát nyomja. Aki a pszichiátriai szakrendelők és klinikai, kórházi osztályok túlzsúfoltságát ismeri, nem tekintheti túlzásnak a megállapítást. A felnőtt páciensek nagy száma gyakran megoldhatatlan feladatok elé állítja a gyakorló pszichiátert. Semmiképpen sincs ideje arra, hogy teljes részletességében feltárja a páciens kóros pszichikai
reakcióinak ontogenetikus előzményeit, még kevésbé van lehetősége arra, hogy felmérje és gyógyítás vagy a kompenzálás érdekében mozgósítsa a felnőtt páciens személyiségének arra alkalmas egyéni személyiségjegyeit
Az esetek döntő többségében a pszichiáter gyógyszeres kezelést ír elő. Idegerősitőket, nyugtatókat, amelyeknek a jelentőségét nem akarjuk alábecsülni. Ha a tünetek továbbra is fennállnak, a páciens ismét felkeresi a pszichiátriai szakrendelőt. Ezúttal erősebb gyógyszereket kap, amelyek olykor beláthatatlan következményekkel járnak, megbontják az emberi szervezet működési egyensúlyát. Világméretű gyógyszerpazarlás ez, valóságos gyógyszermérgezés, amelynek káros voltára a legnagyobb tekintélyű hazai és külföldi orvosprofesszorok újra és újra felhívják a figyelmet.
Végül, ha a beteg állapota rosszabbodik, a pszichiáter kiállítja a klinikai beutalót. Kétségtelen tény, hogy adott esetben a környezetből való kiemelés, a napi gondok, teendők alól való felmentés és a gyógyszeres kezelés, idegerősítők, nyugtatók és pihenés együttes alkalmazása, a lehetőség, hogy a beteg kibeszélheti magát orvosával, javulást idéz elő a beteg állapotában. A pszichiátriai osztályokon kezelt sok beteg állapota azonban idővel rosszabbodik, betegségtudata fokozódik, a tudat, hogy haza kell térnie, kétségbeejti. A gyógyszeres kezelés csak tüneti volt, nem etiológiai.
Nem elég kimondani, hogy a pszichológiai tudományok a társadalomtudományok körébe tartoznak. El kell érnünk, hogy a gyakorlatban egyetlen páciens esetében se lehessen mellőzni vagy teljesen kikapcsolni a nem gyógyszeres kezelést, a klinikai pszichológiai vizsgálatot és az individuális, esetleg csoportos pszichoterápiát.
A klinikus-pszichológus pszichoterápiás tevékenysége nem téveszthető össze (és nem helyettesíthető) sem az egyébként feltétlenül hasznos ergoterápiás kezeléssel, sem testnevelési gyakorlatokkal (autogén tréning és jóga) vagy ismeretterjesztő és népszerű egészségügyi előadásokkal. Ezek célszerű, értelmes megszervezése azonban rendszerint kedvezőleg hat a betegekre és megkönnyíti az egyéni vagy csoportos pszichoterápiát.
A továbbiakban ejtsünk néhány szót a klinikus-pszichológusok képzéséről. Ez csak két tanszék együttműködése révén történhet. Az egyik a pszichológiai tanszék, a másik feltétlenül az orvosi kar kell hogy legyen. A klinikus-pszichológus kettős képzése pontosan megfelel a pszichikai jelenség természetének: a pszichológia a társadalomtudományok sorába tartozik, de az egyén pszichikuma a legmagasabb rendű idegrendszeri tevékenység eredménye.
Szórványos esetekben előfordult, hogy orvosok az egyetemi diploma elnyerése után második szakként pszichológiát hallgattak. Ez a képzés egyéni szempontból indokolt lehetett, de semmiképpen sem oldhatja meg intézményesen a kérdést.
Ha el akarjuk érni. hogy a pszichológus egyetemi tanulmányai alatt felkészüljön azoknak a teendőknek az elvégzésére, amelyek a mindennapi gyakorlatban rá várnak, számba kell venni a társadalmi munkamegosztásban rá háruló feladatokat. Véleményünk szerint három olyan alapterület van, amely igényli a pszichológus jelenlétét:
1. az orvosi-egészségügyi hálózat, gyógyítás és kutatás,
2. a termelőtevékenység, ahol a munkapszichológus feladata a pályaalkalmassagi vizsgálat, a munkaerő szelektálása és a pályaválasztási tanácsadás gyakorlat és kutatás,
3. pszichopedagógiai gyakorlat és kutatás.
Adott esetben a három szakember együttműködésére is szükség van. Miután ilyen képzés még nem volt nálunk, a gyakorlatban a pszichiáterre hárult minden gond. Joga és kötelessége lett, hogy betöltse a klinikus-pszichológus, munkapszichológus és pszichopedagógus szerepét. Ugyanez vonatkozik nagyjából a neurológusra is. Pedig sem a pszichiáter, sem a neurológus nem teheti meg azt, hogy a klinikai pszichodiagnosztikai eljárásokat, ezek technikáját olyan szinten begyakorolja, mint a klinikus-pszichológus, a munkapszichológus vagy a pszichopedagógus, aki ezt hivatásszerűen gyakorolja. Éppen ez az egyik oka a pszichiáterek és neurológusok túlterheltségének, amelynek hátrányait nem csak a páciensek tapasztalják, hanem maguk a szakorvosok is.
Ma már természetes, hogy gyermekorvosok, nőgyógyászok, szívspecialisták vannak. Viszonylag újabb keletű a pszichiátria és a neurológia elkülönülése. A pszichiáterek és a neurológusok már hozzászoktak ahhoz, hogy egymás között megosszák a felelősséget, hogy adott esetben együttműködjenek, de a klinikus-pszichológus jelenléte még nem minden esetben tűnik ugyanolyan természetesnek.
Ennek objektív okai a pszichológus-, pszichiáter- és neurológusképzés fogyatékosságaiban rejlenek. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy olykor felmerülnek szubjektív akadályok is: indokolatlan idegenkedés a felelősség megosztásától, hivatása magaslatán álló orvoshoz méltatlan szakmai féltékenység, szkepticizmus, amelyet kézzelfogható diagnosztikai és terápiás eredmények sem tudnak eloszlatni stb.
Minden lehetőség adott ahhoz, hogy az alkalmazott pszichológiai tudományok fellendülését az illetékes fórumok megfelelő intézkedésekkel segítsék elő.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 3. számában, 1973. január 19-én.
