Hagyományos intelligencia-vizsgálatokat végeztünk. A feladat a következő: a vizsgált személynek néhány szabálytalan mértani alakzat egymáshoz illesztésével kell összeállítania egy figurát. Egy kisfiú, aki hosszú hónapok óta a kórházban volt, egyszerre felkiáltott: – Doktor néni, ne tessék eltenni! Szeretném még egyszer megpróbálni!
És másodszorra jobban oldotta meg a feladatot. Persze ebben nincs semmi meglepő: banalitás, hogy a teljesítmény szintje vagy minősége gyakorlással emelhető. Az erre vonatkozó lélektani kutatások a leghatékonyabb gyakorlás módozatait is feltárták. Ugyanakkor köztudott, hogy az intelligenciavizsgálatokban a standard teszthelyzet kívánalmainak megfelelően minden feladatot csak egyszer oldatnak meg a vizsgált személlyel. Így azonban nem a teljes intelligenciát vizsgáljuk, hanem annak csak egy vetületét – nevezzük statikus intelligenciának –, nem kapunk közvetlen információt az egyén átcsoportosító képességéről, képességeinek plaszticitásáról.
Ismeretesek azok a lélektani kutatások is, amelyek megállapították, hogy a cselekvő, aki adott ingerhelyzetben a legmegfelelőbb cselekvési modell kialakítására törekszik, két alapvető modellt alkalmaz a feladat megoldására. Az egyik az ún. „próba-szerencse” modell: a cselekvő vaktában próbálkozik, míg véletlenül rá nem talál a megoldásra. A másik az ún. „transzferhatás”: az egyén már elsajátított cselekvési vagy gondolkodási struktúrák „áthelyezésével”, átrendezésével próbálja megoldani a feladatot.
Nincs olyan cselekvő, aki kizárólag az egyiket vagy a másikat használná. Annak a ténynek a kiderítésével, hogy valaki a feladatok megoldásánál inkább használ transzfert, mint próba-szerencse modellt, teljesebb képet kaphatunk az egyén intelligenciájának szerkezetéről, mint akkor, ha kizárólag a hagyományos, meg nem ismételt, statikus intelligenciavizsgálatokat alkalmazzuk. A kisfiú, aki ingerszegény környezetben élt, s így nem rendelkezett kialakult struktúrákkal, első alkalommal próba-szerencse modellt alkalmazott, másodszorra azonban már döntően transzferrel operált. Később, szabályos időközökben megismételtettük vele a kísérletet, tíz, huszonegy, majd hatvan nap múlva újra megoldattuk vele az eredeti feladatot. Minden esetben azonnal transzfert használt. Ha csak egyszer végeztettük volna el a feladatot, alacsony intelligencia-mutatót kaptunk volna, és nem derül ki, hogy a gyermek gyorsan tanul, értelme plasztikus. A fenti meggondolások alapján plaszticitásvizsgálatokat végeztünk, megállapítottuk 3600 személy gyakorlékonysági mutatója ( Pi – plaszticitási index), vagyis az intelligenciastruktúrájára jellemző hányadost: Pi = TR / TE
A képletet, amelyet egyelőre ideiglenesnek tekintünk, a következőképpen alkalmazzuk: minden kísérleti személlyel ugyanannyiszor (legyen ez a szám n) oldatjuk meg a feladatot. Néhány alkalommal próba-szerencse modellt alkalmaz: a nevezőbe azt írjuk, hogy hányszor – legyen ez a szám mondjuk k. A többi alkalommal transzfert alkalmaz: a számlálóba az n – k szám kerül. A gyakorlékonysági mutató számértéke egyenes arányban áll a számlálóval, vagyis annál nagyobb lesz, minél többször használ a kísérleti személy transzfert, és minél kevesebb alkalommal próbálkozik vaktában.
A vizsgált egyének csoportja teljesen heterogén volt: férfiak és nők, hatévestől hatvanöt évesig, normálisak és különböző szervi vagy pszichikai megbetegedésben szenvedők. Kísérleteink több irányban is meglepő eredményhez vezettek. Pár perces vizsgálattal meg lehet állapítani a vizsgált egyén gyakorlékonysági mutatóját, amelynek alapján nagyobb biztonsággal határozhatjuk meg teljes intelligenciaszintjét. Ugyanakkor a hibás megoldásoknak differenciál-diagnosztikai értékük van. Vizsgáltjaink között például kb. ötszáz epilepsziást találtunk, akiket a pszichiáter, a neurológus vagy a gyermekgyógyász tanulási nehézségek vagy magatartási zavarok miatt, mint szervileg egészséges pácienst, a klinikai pszichológiai szakrendelőbe utalt.
Diagnózisunkat az utólagos elektroenkefalogram vizsgálat minden esetben igazolta! Azok a személyek, akik döntően transzferrel operáltak, sokkal fogékonyabbak voltak az egyéni tanulási tanácsokra, mint a többiek; tanulmányi eredményeik megjavultak és tartósan magas szinten maradtak. Ugyanakkor, az individuális pszichoterápiai kezelés eredményeként, mind egyénileg, mind társadalmilag jobban tudtak a környezetükhöz alkalmazkodni, adekvációs szintjük nőtt, és további életvitelükben ezt a szintet megtartották.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 12. számában, 1973. március 23-án.