Szegénynek lenni ma sokak szerint szégyen, és takargatni kell, mintha a nélkülöző hibája lenne – mondja interjúnkban Grecsó Krisztián. Az írónak Lányos apa címmel jelenik meg kötete, beszélgettünk erről, ahogy város-vidék ellentétről és politikai megosztottságról is.
Az író a hűbéri rendszer győzelméről, micisapkás biciklisek mellett farolgató luxusterepjárókról, a lelkileg elhasznált társadalomról
– Véletlenül jött szembe egy 2016-os posztja, rajta a Hollán Ernő utca és a Katona József utca sarkával. A körülbelül száz évvel ezelőtti fotó pedig mintha csak egy faluban készült volna. „Amikor még Újlipótváros nekem való volt”, írta. Mindmáig ezt érzi otthonosnak?
– Szeretek ezen ironizálni, mert ez egy családi örökség, karma, és inkább nevetek rajta, mint sírok. De persze mindig változik a viszonyom a városhoz: amikor szülővé válsz, akkor a hely, ahol a gyerek felnő, végleg a tiéd is lesz. Ha Vasba költözöl, akkor a gyerek vasi tájszólásban fog megszólalni. Hiába, hogy te otthon nem teszed. Az óvodában a barátok viszont igen. Külföldön élők rendre megkapják, hogy amíg nincs kinn gyerekük, addig nem telepedtek le véglegesen. És hazajöhetnek bármikor. De amikor a gyerek elkezd ott iskolába járni, abban a pillanatban itt elengedtek valamit. Nekem, mondjuk, előtte sem volt igazán gondom Újlipótvárossal. Minden közegemhez nagyon kötődtem, ezért sosem tudtam nem aggódni értük.
– Nemrég volt is egy Facebook-csörtéje Szentesi Zöldi Lászlóval Derekegyház kapcsán. A kormánypárti publicista azt kérte számon, hogy miért írja: „puszta van, tág puszta, semmi, nyomor”.
– Ha engem az a vidék nem érdekelne, akkor eleve nem foglalkoznék vele, nem tépelődnék rajta. Ehhez képest Derekegyház polgármestere is, nyilván jó szándékkal, azt üzente, hogy menjek el nyugodtan, és majd körbevezet. Megmutatja, milyen szép ott minden. Bocsánat, én azon a környéken nőttem fel. Járok haza, ismerem még a mellette lévő tompaháti tanyavilágot is. Van ott egy gyönyörű ősakácos, olyan vastag törzseket máshol nem találtam. Rajongok a környékért. Éppen ezért féltem, és fáj, hogy szegénység van, meg kevés a lehetőség. Milyen egyszerű ezt kiforgatni. Persze ezt megtapasztalta épp Petőfi is: nem azoknak írsz, akikről írsz. Szegény Féját egyenesen nyolc város perelte a Viharsarokért. Végül is én olcsón megúsztam.
– Bödőcs Tibor és Búcsúszentlászló példája szintén tanulságos. Szereti mindenki, ő is az ottaniakat – de ettől még ott is leszavaztak nagy többséggel a Fideszre. Egy Demokrata-riportban a falu polgármestere úgy fogalmazott, „ő már Pesten lakik, és talán a városiakra jobban hat a mondanivalójával, a helyiek inkább a kormány eredményeit látják”.
– Sajnos sikerült visszaépíteni a kasztrendszert, és szegénynek lenni szégyen. Takargatni kell, mintha a nélkülöző hibája lenne. Azért is öngól ez, mert ha a szegénynek kell szégyellnie magát, az a hűbéri rendszer győzelme. És a legszebb szavakkal sem tudod a hűbérrendszer ördögi körét kikerülni. Hiába mondod, hogy de hát „nem ellenetek mondom”, „értetek beszélek”. Nem jön létre efféle retorikai helyzet. Mégis, minden tiszteletem mellett azt kellett volna felelnem a derekegyházi polgármesternek, hogy nem én megyek oda, hanem majd én viszem el őt a Káli-medencébe, és megmutatom, az hogyan néz ki. Habozom a példával, hiszen olyan közhelyes már, de Felcsútra. Vagy legyen, mondjuk, az Őrség. És megmutatnám neki, hogy a magukat vidékinek mondó, oda költöző milliárdosok palotáihoz milyen út vezet. Mennyire van gondozva a környezet, miként festenek arrafelé a közintézmények, a művelődési házak.
– Felcsút közben annak az aránytalanságnak is a szimbóluma, amikor egy falut nem annyira építenek-szépítenek, inkább a végébe emelnek egy monstrumot.
– Nyilván, ha egy falu közel áll a szívedhez, kevéssé örülsz, ha odakerül egy stadion. Az ilyen változtatások mind pusztítják a hely atmoszféráját, örökségét. A falusi közeg ráadásul nem is túl nyitott, nehezen fogad be embereket.
Amikor a faluhoz való viszonyomról kérdeznek, azt is mondom: ha bemegyek a kocsmába, nem hallgatnak el, folytatódik tovább a diskurzus. Tehát: maguk közül valóként ismernek el. Közben sajnos szétesőben a falusi mikrokozmosz. Van a piacterünkön egy kocsma, oda beülök, ha otthon vagyok. Hallom közben, a volt szomszédomat, angolul telefonál, mert hazaköltözött, de a munkahelyét megtartotta. Senki nem csodálkozik rajta, hogy intézi az írországi ügyeit a szegvári kocsmából. Egészen a kétezres évekig azt láttam, mindig csak a kulissza változik, de most valami a mélyben is megindult. Akik a legkevésbé képesek reagálni, azok a férfiak. Azért is van ennyi döbbenetes erőszakos eset, mert megszégyenülten érzik magukat, amikor például elhagyják őket. Addig nem jutott a folyamat, hogy kiderüljön, emiatt nem kell boldogtalannak lenni egy életen át. Őrült veszélyes állapotok ezek.
– Sokkal közelebb is láthatja az ember egy falusi kocsmában az irigyelt példákat: engem elhagynak, a szomszéd asztalnál ülők meg épp veszik fel a csokot.
– Így megy ez. Hatalmasak közben a társadalmi különbségek, luxusterepjárók farolgatnak a micisapkás biciklisek mellett.
– Sokszor mintha nem is látnánk egymást igazán. A tavalyi szavazatszámlálós esetek is ezt mutatták.
– Nincs átjárás. Volt rengeteg kétségbeejtő, negatív történet, ahogy akadt megalázó, pozitívnak gondolt rácsodálkozás is, hogy ott is gondolkodó emberek élnek. Tagadhatatlan, hogy a felnőttkori szocializációm engem is a városhoz köt. Vannak a felnőttlétnek bizonyos beavatási eseményei, mondjuk, amikor az első barátod átver, nem adja meg a kölcsönt. Amikor rájössz, hogy a régi ismeretségek egy részével vigyázni kell. Ennek ellenére élőnek gondolom a viszonyom a faluhoz, az alaphabitusomtól sem tudok elszakadni.
– A történeteiben sokszor előkerül az is, ami viszont elidegeníthet egy hasonló közösségtől. Mondjuk a zártsága, a tömegbe szervezhetősége, amelyre számtalan irodalmi példa akad Németh László Gyászától a Kubikosok című Grecsó-novelláig. Utóbbiban a tanár alakjával, aki hirtelen már nem a közösség megbecsült tagja, hanem a régi világ megalázható képviselője.
– Az értelmiségi munkaköröket fájón kikezdték. A művészet most már sokak szerint nem munka, ahhoz nem kell egy életen át tanulni, dolgozni. Milyen érdekes, hogy tulajdonképpen a lelki egészséghez való hozzáállásunk is ilyen. A mentális jólétünkről sosem esik szó. És arról sem, mi történik egy lelkileg rendkívül elhasznált társadalommal járványos-háborús időkben, oktatás, lélekgondozás és művészetek nélkül.
– Egy 2021 eleji posztjában utalt is rá, hogy lám, az IKEA meg a pláza tömve, csak a kultúra fertőző.
– Látszott, hogy mik a preferenciák, de ezt a gittet már olyan sokszor megrágtuk. És mire megyünk vele? Még az is mardos mostanában, hogy a hallgatás is másképpen bűn, ha a felemelt szó ennyire súlytalan. Mindenesetre ritkábban gondolkodom én is nyilvánosan a közéletről. És nem csak azért, mert nem szeretnék úgy tenni, mint aki mindenhez ért, vagy belemerevedni a megmondóember szerepébe. Most is igyekszem figyelni, hogy társadalmi ügyekről beszéljünk, ne politikáról.
– Miközben olyan darabjai kapcsán, mint a mai magyar valóságra erőteljesen reflektáló Tíz eszkimó, nyilván elő is jönnek ezek a kérdések.
– Érzelmileg abból indultam ki, hogy manapság a családi béke csak úgy óvható meg, ha a családtagok tabutémák tömkelegét kerülik. Ez a hallgatás, a feszültség, a békére való törekvés érdekelt, hogy emberek szeretik, becsülik, keresik egymást, és közben tele vannak indulattal, fájdalommal, amit jobb híján egymáson vezetnek le. Ennek ellenére a Tíz eszkimó jóval általánosabb kérdésekről beszél, a múlt hibáiról, alapvető tévedésekről, tragédiákról, vágyakról, lelki korrupcióról, a bennünk megbújó elemi rosszról. Arról, hogyan lehet nagyon elrontani, vagy arról, hogyan lehet ugyanennyire akarni valamit. Mondjuk, gyereket. Annyira, hogy minden szabályt áthágna érte az ember.
– Mégis azt látták meg inkább, ami politikailag értelmezhető.
– Igen, mert olyan markáns, szagos és plasztikus, hogy ez a nézők egy része elől akár el is takarhatja is a valódi drámáját az egésznek. De mert előkerül a Káli intézet, Esterházy Péter, Herczeg Ferenc vagy Greta Thunberg, a lényeg a locsogás mögött van. Ez egy analitikus dráma, ezzel együtt egy társalgási darab, és ahogy a valóságban, szalonzsidóznak, beletenyerelnek dolgokba, néha durván vagy pimaszul, ami akár olyan csípős, hogy leköti a nézőt. De a darab központja mégis a család, a megbocsátás, a polgári középosztály vagy inkább felső, és persze a bennünk élő pokol.
– Ha csak a kommentmezőket néznénk, azt hihetnénk sokszor, hogy polgárháborús állapotok uralkodnak. A személyes tapasztalatok azért általában kevésbé borúsak. Szemtől szemben azok is visszafogottabbak, akár barátságosabbak, akik kommentben elküldik a másikat melegebb éghajlatra.
– Adja az Isten! Nekem alapvető ideám volt, hogy mi, a rendszerváltás után induló generáció, már nem fogjuk a népi-urbánusnak nevezett konfliktusokat örökölni. Abszolút újratermelődtek mégis, és lehet, még gyökértelenebbül. Mindig meglepődöm, hogy olyanok nem fogadják a köszönésemet, akikkel évekig együtt táboroztunk. Nem kötelező egyetérteni, de attól még szóba lehet állni.
– Kilencvenben eközben még Orbán Viktor is arról beszélt, hogy náluk elfér a polcon Tina Turner és a Muzsikás. A fideszesek pedig elvált szülők gyermekeként hivatkoztak magukra. Akik pedig ma meghaladnák a szembenállásokat, a következő évtizedekben talán megint hasonló utat járnak be.
– Velük nem törődnék, folyton róluk van szó, inkább kritizáljuk magunkat. Az is elkeserítő, hogy ha vannak a másik oldalra címkézett barátaid, sőt együtt is dolgozol velük, akkor hihetetlenül kikezd az az oldal, ahova te vagy könyvelve. Paraszti közegből jövök, vidékről, kisvárosi szerkesztőségekben tanultam a szakmát, az újságírást, a szerkesztést, meg aztán néptáncos voltam évtizedeken át. Ezek a közegek hagyományosan inkább a jobboldal felé húznak. De én nem fogok valami törzsi tudat kedvéért rosszban lenni a régi kollégáimmal, barátaimmal, sőt szívesen szerzek újakat. Remek lelkész, pap barátaim lettek az utóbbi években. És ezzel nem akarom azt mondani, hogy középről beszélek, mert olyan nincs, az illúzió. De nem lehet, illetve én nem tudok tovább megosztva élni, eleve elhatárolódni mindentől, gyakran közös céloktól is.
– És ha ebbe belekezdünk, mindenkiről lehet valamit találni. Egyikük könyvét az NKA támogatta, másik kapott egy ösztöndíjat, a harmadik elment egy bírált rendezvényre.
– Itt jöhetne ugye, a sakkozás. Mi fér bele és mi nem. Ki hová nem teszi be a lábát, és közben honnan vesz fel pénzt. Én azokkal a konzervatívnak tartott barátaimmal, kollégáimmal, akikkel együtt dolgozunk vagy tartjuk a kapcsolatot, sokszor vitatkozom. Gyakran nem értünk egyet. De nem is kötelező!
Megvitatjuk a dolgot, hüledezünk, mérgelődünk, aztán, teszem azt, felmegyünk a színpadra, és csinálunk egy marha jó műsort. Ezt akartuk, hogy ezt így lehessen. Ehhez képest már ez is magyarázkodás, amit most csinálok, már az is gáz, hogy az előbb azzal jöttem, hogy régről vannak, vagy régről is, és hogy én nem vagyok hűtlen fajta.
– Tamás Gáspár Miklós kapcsán is jellemző eset, hogy írt egy nekrológot Szőcs Gézáról, amelyben sok régi, közös dolgot idézett fel. Akadtak viszont, akik számon kérték, hogy nem ezekről kellene beszélni, hanem hogy miket csinált Szőcs államtitkárként.
– A nemlétező magyar nekrológhagyománynak szélsőséges kilengései vannak. Ugyanaz a Móricz, aki leszámol Mikszáthtal, a világ legszebb emlékezését írja Krúdyról. Tamás Gáspár Miklós a nagy költőtől búcsúzott, és egy utalást sem pazarolt a nehéz, és mondjuk ki, romlott emberre. Nádas meg egy legendásnak gondolt íróbarátsággal számolt le, amikor Esterházyt búcsúztatta az ÉS-ben.
Nyilván sok mindent elmond rólunk, hogyan reagálunk a halál közvetlen közelében a nagy embereink fájó hiányára, de általánosat erről nem mernék mondani.
– Igen, mostanában elég óvatos. Mintha tíz éve jobban be is vonódott volna a különféle harcokba.
– A betegség sok mindent átírt bennem. A korábbi harcok rengeteg stresszel, támadással jártak. Idegileg bírni kellett. Nem tudni, egy ilyen betegséget mi hoz elő, de hogy az önmarcangolás és stressz nem tesz jót, az tuti. Most lesz öt éve, hogy véget ért a kezelés. Még van egy fél év, és talán – hitem szerint – gyógyulttá nyilvánítanak. Közben pedig rengeteg mindent újragondoltam. De ez talán a korral is jár. Most negyvenhét vagyok, amikor mindennek fejjel mentem a falnak, harmincas voltam. Heves, erős és önhitt. Egy első generációs értelmiségi, egy sértett parasztfiú, aki majd jól megmondja, milyen a vidéki középosztály. Ugyan.
– A betegsége kapcsán jóval személyesebben élhette meg azt is, amit Kántor Péter halála kapcsán írt. Hogy még élnie kellene, és ha nem zárnak be szinte minden onkológiai osztályt a járványkezelésre hivatkozva, talán lett volna esélye.
– Nagyon elkeseredtem, mert Péter ereje teljében volt, a legjobb köteteit írta. Lehetett volna még bőven húsz éve. Az nem kevés. Tehetetlen dühöt érez ilyenkor az ember. És persze, végiggondolja a maga esetét is. Röhejes kimondani, de hatalmas mázlim volt, hogy még a járvány előtt lettem rákos. Rengeteg kezelés, szűrővizsgálat csúszott így is. Addig negyedévente volt mindenféle tesztem, attól kezdve semennyi sem. Péterrel, ahogy befejezte a kezelést, egy rehabilitációs kezelésre jártunk. A korábbi években kicsit elhidegültünk, de ott, a gyógytornán, a sorsközösségben jött egy fura diskurzus. Az emlékezet furcsa dolgokra képes.
– A régi családtörténetei is mások, mint a mostani szövegei a Lányos apában. Hasonlókra keresi ezúttal a válaszokat: „Hogyan határozzák meg a saját gyerekkorunk történetei a felnőttkori választásainkat? Meg lehet-e szakítani a rossz mintákat, meg lehet-e őrizni a jókat?”
– A gyöngeségeket, az esendőt, a valódit kutatom. Megnézve, én miért vagyok szülőként olyan, amilyen. Ugyanezek az írások könyvben ráadásul másként működnek, mint egy közösségi oldalon megosztva. Ott elkezdenek vigasztalni, esetleg szakember telefonszámát csatolják. Sokkal bátrabban lehetek ilyen őszinte, önmarcangoló papíron.
– Milyen rossz mintákat szokott tapasztalni magán?
– Hamar tudok indulatos lenni. Nagyon kell vigyáznom erre. Megdöbbent, mert nem ilyennek ismertem magam. Valószínűleg persze ilyen voltam, csak reflektálatlan maradt. Ha türelmetlen vagy bunkó voltam egy felnőttel, maximum összevesztünk. Viszont amikor egy kiszolgáltatott gyerekkel csinálod, minden más fénytörésbe kerül. Egy házasságnak is elképesztő mércéje, hogy ami előtör belőled, az a párodnál működik-e. Szereted-e a benne azokat a rutinokat, amikről eddig talán ő sem tudott? Olyan eseteket is látok sajnos, amikor valaki azért nem törődik a gyerekével, mert gyűlöli, ahogy viselkedik közben. Újratermelve mindazt, amit nem szeretett volna.
– Nemrég jött ki Réz Anna Mardos című könyve, ő is arról írt, mennyiféle bűntudatkeltés működik a szülőkkel szemben. Hogyan kell a gyereket nevelni, mit ne csinálj vele, mit ne mondj semmiképp.
– A szuperszülőségi versenyre márpedig illik benevezni, és hajtani a rollert, mint az őrült. Hogyan néz ki a tökéletes újlipótvárosi anyuka? Milyen szakkörre járatod a gyereked? Mind-mind szorongást növelő tényező. Lám, én is interjút adok, a gyerek meg esetleg beteg, a feleségem vigyáz rá. Rohanok gyorsan haza, hogy átvegyem a stafétát, különben nem fog tudni dolgozni. Jön a pedálozás, folyamatosan. Elvittem nemrég balettra a gyereket. Bemutatónap volt, először játszottak. De már mindegyiken balettcipő volt tütüvel. Csak én vittem a szerencsétlen gyereket sima leggingsben és pólóban. Mit csinál ilyenkor az aggódó szülő? Legközelebbre majd megveszed azt a tütüt. Emlékszem, még egy generációval ezelőtt is kénytelenek voltunk egymáshoz átjárni. A gyerekek is mehettek minden gond nélkül. Közben védve voltunk: barátoknál is kaptam egy szelet lekváros kenyeret, ha megéheztem. Másfelől barátom apja simán rám szólt, hogy „te mit csinálsz?!” Most ott tartunk, hogy ha szólsz a gyereknek, aki mindjárt kitöri a nyakát a játszótéren, könnyen konfliktushelyzetbe kerülsz. Hogy mered? A gyereknevelés eredetileg közösségi feladatnak számított, a nagycsalád is részt vett: megosztott teher. Ebből alig valami maradt. Az emlegetett Bödőcs ezeket a problémákat is jól fogalmazza meg. Akkor is, amikor arról beszél: őt olyankor vette fel az apja, amikor összekeverte a demizsonnal. Nagyon sok minden van ebben is az átalakuló apaszerepről. Jóval kevésbé viccesen, de azért bízom benne, hogy legalább olyan szerethetően beszélek erről én is a Lányos apában.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 7. számának (2023. február 17–23.) nyomtatott változata.
