Próbálok nagyon fegyelmezett lenni, mert nem vagyok szakember, se felelős, egészségüggyel foglalkozó politikus. A mélyét ismerem, a reménykedés sötét napjait. Tegnap meghalt egy 71 éves magyar férfi, budapesti lakos, akit sokan gyászolnak, én is.
Ez a 71 éves magyar férfi történetesen az egyik legjobb kortárs költőnk volt, de nem ezért járt volna neki a tisztességes egészségügyi ellátás, hanem azért, mert mi, magyarok azt ígérjük magunknak, a polgártársainknak, hogy nem hagyjuk őket magukra. Kántor Péternek még élnie kéne, és élhetne is, ha az ostobán és hisztérikusan kezelt Covid járvány miatt nem zárnak be szinte mindent onkológiai osztályt égen és földön, ha a szakorvosait hagyják dolgozni, és egyáltalán, ha a rákos betegek valóban részesülhettek volna bármiféle ellátásban, figyelemben, ha központi parancsszóra nem hagyják őket akár másfél évre (!) magukra.
Tíz, talán tizenöt vagy akár húsz évet vettek el a magyar irodalomtól és Kántor Pétertől. És még hány család tűrt tehetetlenül, kétségbeesve, és most gyászol és küzd az (ön)váddal (is). Az égi nagyverseket meg a Duna-parton nem olvassa senki.
Forrás: Újnépszabadság
A szerkesztő megjegyzése
A nyolcvanas évek legelején Mihai Elin költő Bukarestben fordítás céljából fiatalabb magyar(országi) költők verseit kérte (lehetőleg némi nyersfordítás kíséretében). A Kortársból és az Új Írásból választottunk, kikértük Gálfalvi Zsolt véleményét is, Mihai boldog volt, a versek megjelentek.
Minden egyéb a feledés ködébe vész, a nevek is, illetve most ebben a pillanatban ugrik be Baranyi Ferenc, és Kántor Péter halálhíréről olvasva az övé.
Grecsó Krisztián szomorú publicisztikájához kíséretül olvassuk el ITT Kántor Péter egyik régebbi megrázó versét.
