(„Kövér László kire veri ki?”, Pottyondy Edina csatornája, YouTube)
Szerintem Pottyondy kifejezetten tehetséges, szellemes, jó a dumája és szereti a kamera. Ráadásul semmilyen emberi, erkölcsi érvet nem tudok felhozni rá, hogy miért ne lehetne arról a két züllött alakról így beszélni – csak érzem, hogy nem. És itt van a zsákutca, mert ez már ítélet, és illenék alátámasztanom, azt mondani, hogy ha nem így, hát úgy. Egy kritikában hasznos lenne mérlegelni a stílusát, összehasonlítani más retorikai mezőkkel, mert annak a kijelentésnek a világon semmi súlya, hogy szerintem azért nem szabad egy szintre süllyedni velük, mert akkor a gyomorszájamnál valami szúrni kezd.
Nagyjából olyan ez, mintha gyerekkoromban szóvá mertük volna tenni, hogy Farkas bácsi álló nap minket nézve – elsősorban a kislányokat, de igazán nem volt válogatós – rejszol. Hiszen még mi, kisgyerekek is tudtuk, hogy a nadrágjában valami szégyentelenség történik. És az minket is bemocskol. De Farkas bácsi önfeledt napjai zavartalanul teltek, soha senki rá sem szólt, és egész életében egyszer sem keveredett még csak ingerültebb szóváltásba se. Aki ilyen drasztikusan lép át határokat, azt vagy elzárják, vagy eltűrik. És mifelénk, ebben az erkölcsileg harangozó hazában, ahol az amplitúdó a képtelen lapulás, félrenézés nagymestereitől a besúgók, házmesterek, egyéb feljelentők és kiválasztottak végletéig terjed – ott legtöbbször szabadon csinálhat bárki bármit.
Gyakran álmodom, hogy meg kellett volna dobálni Farkas bácsit, mondjuk, szilvával. Mint egy megátalkodott rossz gyerek, hogy gyerekcsínynek tűnjön, de fájjon, és jelzésértékű legyen. Hogy csak illendőségből kérdezzék meg a felnőttek, miért csináltam. Mert ők is értenék. És én persze azt feleltem volna, azért, mert ahhoz volt kedvem. És lehet, hogy ez nem vetett volna rám jó fényt, de hát mégiscsak láttam, hogy Farkas bácsi egész nap minket, gyerekeket bámul, jön utánunk az utcára, térre, játszóra, és a nadrágjában jár a keze, mint a rokka. És ha azt felértem is ésszel, hogy erről egyszerűen nem lehet beszélni, mert hiába ő csinálja, az ránk nézve szégyen – a szilvadobálás nem lett volna nagy ügy.
Fogalmam sincs, hogy a mai verbális extremitással szemben mi lehetne a „szilvadobálás”. Hogy ez a nyilvánvaló gazdasági, morális és kulturális képtelenség, amiben élünk, miként jönne zavarba saját magától. Első dühömben nekem is gyakran eszembe jut, hogy önnön módszereivel kellene. Hogy igaza van a tapasztalt és minden hájjal megkent miniszterelnökünknek, vagyis a magyar választópolgár akkor viselkedik felelősen, ha tükröt tart első emberei elé. Pontosabban, ahogy a nép ízes mondatait használó, hiszen közülük érkező első ember mondja: amilyen az adjonisten. Aztán kiszárad a fejemből az indulat, és rájövök – Farkas bácsi zavarba ejtő allegóriájával élve –, akkor bizony valami pedofil és/vagy másképpen zaklató cselekedetet kellene produkálni, és nem egy pimaszul és okosan kivitelezett, megszégyenítő „szilvadobálást”.
Ami a kormányzati gyalázkodók és/vagy pártkatonák helyzetét illeti, megint csak Farkas bácsi az irányadó. Ha az országház elnökével egykori és mostani elvtársa beszélget a nőkről, az ellenzékről, és a diskurzus egy fokkal sem védhetőbb, mint Farkas bácsi szabadidős tevékenysége, akkor mi a teendő. Lamentálni ironikusan, vagy belemondani a képükbe, hogy kik ők és mit csinálnak, mint ahogy Pottyondy Edina, a Momentum egykori elnökségi tagja, mostanában divatos influenszer tette a videoblogjában. Aljas szexista szövegre aljas szexista választ kell adni, mert nincs más lehetőség.
Szerintem Pottyondy kifejezetten tehetséges, szellemes, jó a dumája és szereti a kamera. Ráadásul semmilyen emberi, erkölcsi érvet nem tudok felhozni rá, hogy miért ne lehetne arról a két züllött alakról így beszélni – csak érzem, hogy nem. És itt van a zsákutca, mert ez már ítélet, és illenék alátámasztanom, azt mondani, hogy ha nem így, hát úgy. Egy kritikában hasznos lenne mérlegelni a stílusát, összehasonlítani más retorikai mezőkkel, mert annak a kijelentésnek a világon semmi súlya, hogy szerintem azért nem szabad egy szintre süllyedni velük, mert akkor a gyomorszájnál valami szúrni kezd. Hogy mert így – hiába igaz Pottyondy minden szava, hiába jogos az egész, és aki mondja, még láthatóan okos és tehetséges is – valahogy meddő. Mintha elárultuk volna apánknak, amit nyilván tudott, hogy Farkas bácsi zsebhokizik. Ha van a teremtésben némi rendszer, akkor az öreg régen a pokol legmélyebb bugyraiban szenved, de mivel ez engem nem vigasztal, összegzésül mégsem tudok mást mondani, mint hogy Pottyondynak mégis igaza van. Próba-szerencse. Ha nem sikerül is más, mint felszámolni a néma, cinikus és cinkos hallgatást, mint valahogyan jelezni, hogy nőkről és/vagy polgártársainkról nem lehet így beszélni, már akkor megérte. És a példa talán ragadós lesz, és előbb-utóbb meglesz ehhez egy felszabadító és érdemi hang is. Ami nyilván a humorból, a gúnyból és a szarkazmusból fog táplálkozni (bármennyire nehéz is megtalálni, hiszen „hagyományos” dolog az efféle, minden határon túlmenő aljasságokat egyszerűen csak eltűrni). És az, ha valaki fogást keres, még akkor is az igazság kegyelme, ha a néző közben azt érzi, attól függetlenül, hogy ez sok, bizonyos értelemben, sajnos, kevés.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIV. évfolyama 22. számának MŰBÍRÁLAT – TELEVÍZIÓ rovatában 2020. május 29-én.
