„Ahány ember, annyi október” (Göncz Árpád)
1956. október 23-án délután megjelentek az ablakokban a lyukas, nemzeti színű zászlók. A budapestiek a szovjet címert utánzó jelkép eltávolításával jelezték, hogy elutasítják a sztálinista rendszert. A következő napokban derült ki, hogy – talán szándékuk ellenére – a lyuk a diktatúra helyén keletkezett űrt is jelképezte. Hét évtized elteltével sem hiábavaló elemezni a történteket és a forradalom utóéletét. Erre vállalkozunk most mi, a forradalom még élő tanúi és résztvevői.
Mi történt október 23-án Budapesten?
1956. október 16-án Szegeden megalakult a MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, látványos kihívásként az akkori kommunista ifjúsági szervezettel, a DISZ-szel szemben. Egy hétre rá Budapesten is több egyetemen, illetve egyetemi karon gyűlést hirdettek, hogy megalakítsák a „kis Petőfi körök” néven emlegetett vitaklubokat. Az elszaporodó gyűlések közül kettőnek lett jelentősége a hónap eseménytörténetében: az október 22-i bölcsészkari, illetve műegyetemi gyűlésnek. Az előző délután 3-kor kezdődött és részvevői még aznap délután elhatározták, hogy másnapra rokonszenv-tüntetést rendeznek a reformokat követelő lengyel diáktársaik mellett. Az utóbbi, bár később kezdődött, a jelenlévő Kiss Tamás kezdeményezésére megalakította a műegyetemi MEFESZ-t, és tizennégy pontban megfogalmazta a hallgatóság követeléseit, végül pedig csatlakozott a bölcsészek másnapi tüntetéséhez. Ennek formájáról október 23-án délelőtt egyeztettek: a Műegyetem nemzeti színű zászlókkal csendes tüntetést rendez a budai oldalon, a pesti egyetemek pedig a Bölcsészkar vezetésével transzparensekkel, jelszavakkal egybekötött felvonulást a főváros pesti oldalán. A két csoport egyszerre indul és a tüntetők a lengyel-magyar szabadsághős Bem Józsefről elnevezett téren találkoznak. Ez meg is történt, de közben a belügyminiszter először betiltotta, majd (amikor látta, hogy már nem lehet megakadályozni) engedélyezte a tüntetést, így bárki, ha akart, csatlakozhatott.
Mivel a Bem teret zsúfolásig megtöltötte a több tízezres tömeg, az iszonyatos zajtól nem lehetett érteni a szónokokat – ezért az egybegyűltek átmentek a Parlamenthez. Lassan hömpölygött a tömeg, miközben kialakultak a tüntetés legfontosabb jelszavai: a „Nagy Imrét a kormányba!” és a „Ruszkik haza!”, ami a szovjet katonaság kivonását jelentette, ugyanis az 1955-ben alakult Varsói Szerződés értelmében Magyarországon két szovjet hadosztály állomásozott. Ezt csak az első követelés megvalósításával lehetett volna elérni, ha Nagy Imre volt miniszterelnök teljhatalmat kap és megegyezik Moszkvával, de ekkor semmi tényleges hatalma nem volt, párttagságát is csak októberben állították vissza. Így bár rokonszenvezett azokkal, nem állhatott élére a nép követeléseinek – a Parlament előtt tartott esti beszéde csalódást keltett, miután Gerő Ernő, az akkor MDP-nek nevezett kommunista párt főtitkára provokatív beszédben ítélte el a diákmozgalmat.
Közben felgyorsultak az események: a tömeg egy része a Városligetbe ment, hogy ledöntsék az 1951-ben emelt Sztálin-szobrot, másik része pedig a Magyar Rádióhoz, hogy beolvassák a diákság követeléseit. A Rádiót államvédelmi őrség védte, akik este 9 óra tájban már lőttek, nem csak a tömegre, hanem a felmentésükre küldött magyar katonákra is, így megkezdődött a Rádió ostroma. A békés tüntetés itt vált forradalmi tetté, a reformok követelése fegyveres akcióvá, népfelkeléssé.
Miért habozott Nagy Imre?
Október 23-án Nagy Imre nehéz helyzetben találta magát. Egyrészről felkészült arra, hogy visszatérhet a reformok „júniusi útjára”, másrészt megijedt a fiatalok fokozódó reformköveteléseitől, az alulról jövő, tehát „pártszerűtlen” politikai nyomástól. Nem örült az október 23-i tüntetésnek, vonakodott a tömegmozgalom élére állni és bár már 1955-ben gondolkodott a magyar semlegesség lehetőségén, nem fogadta el azonnal a „Ruszkik haza!” jelszavát. A Parlament előtti október 23-i esti beszédében csak azzal az ígérettel elégítette ki hallgatóságát, hogy átmegy a pártközpontba „tárgyalni”.
Az október 24-én miniszterelnökké választott Nagy Imre álláspontja a 26-i, már Gerő lemondása utáni pártvezetőségi üléstől kezdve fokozatosan megváltozott, 27-én már megtisztította kormányát a sztálinistáktól, 28-án pedig nyilvánosan állást foglalt a „demokratikus forradalom” mellett.
Ismert történészek fölteszik a kérdést, miért nem tudta Nagy Imre a lengyel pártvezető, Gomułka példáját követni, és békésen levezetni a változást. Nagynak nem volt többsége a pártvezetésen belül és nem volt katonai bázisa. Igaz, Maléter Pál tábornok „átállása” siettette Nagy Imre döntését, de míg a szovjet csapatok október 24-én elvonultak Varsó mellől, már aznap reggel Budapesten tűzharcba keveredtek a felkelőkkel. A világpolitikai helyzet sem kedvezett Nagy Imrének: a szuezi válság kirobbanása és Kína álláspontváltása miatt lehetőségei leszűkültek, így a Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegesség november 1-jei kimondása már csak jelképes önvédelmi aktus volt, nem önkényes provokáció. Az, hogy Nagy Imre a novemberi 4-i szovjet beavatkozás után sem volt hajlandó Kádár javára lemondani, a jogállamhoz való ragaszkodásával magyarázható, jóllehet ezért életével fizetett. 1958 tavaszán titkos tárgyaláson halálra ítélték, ami ugyan nem erősítette meg a Kádár-rendszer legitimitását, de Nagy Imrét a magyar nép szemében a nemzet és a forradalom mártírjává avatta.
Miért tűntek el a forradalom emlékei?
Kádárék hamis kompromisszumként meghagyták a szovjet címerből átvett koszorút, de a közepére gyömöszölték a forradalomban előkerült ún. Kossuth-címert. A rendszerváltás utáni szabadon választott képviselőknek mi sem volt sürgősebb, mint a lyuk második betömése. Meghagyták a Kossuth-címert, de fejére „micisapkát” húztak.
Orbán Viktor – amerikai bábáit utánozva – kezdettől fogva él a jelképes politizálás eszközeivel. Eltüntette a Parlament közeléből Nagy Imre szobrát, a Kossuth térről a Forradalom lángját, majd a forradalom népét vezető Kossuth Lajos szobrát is eltüntetve visszavarázsolta az ellenforradalmi rezsim lehajtott fejű, megvert Kossuthját. Ezután már kevesen vették észre, hogy az állami protokollból nyomtalanul eltűnt a Nagy Imre-érdemrend, de visszatért a Corvin-lánc (amelyet Déry Tibor regényhőse a WC-kulcs mellé akaszt), elpárolgott az ’56-os forradalom kutatóintézete, a Fidesz szoborcsarnokából feltűnés nélkül távozott Jászi Oszkár és Bibó István, de elégedetten elfoglalta helyüket Horthy Miklós.
1956 örökségét gyakran méltatlanok próbálják megragadni. A „pesti srácok”, pontosabban a budapesti fegyveres csoportokhoz csatlakozó fiatalok áldozatát senki sem tagadhatja. De senki sem állíthatja, hogy ezek szélsőjobboldali eszméket hirdettek, vagy délibábok után rohantak volna. A Köztársaság téri csőcselékhez hasonlítani őket, a kádárista propaganda fogása volt, amelyet – a jelek szerint – az orbánizmus hívei is hasznosítanak.
Mi ’56 hagyatéka?
Ha nem vesszük számba ’56 hagyatékát, az ünnep munkaszüneti nappá alacsonyodik. A legfontosabbat, az emberarcú szocializmus kísérletét, érthetetlen módon a baloldali pártok is elhallgatják. A munkahelyi, majd a megyei és végül az országos szintű munkástanácsok (az 1917-es szentpétervári, a bolsevikok által felszámolt mellett) az önigazgatás kivételes példái voltak. Annál is inkább, mert a termelőeszközök tulajdonának új formáját hordozták. Tény, hogy akkor a tőke- és korszerű technológia-hiányos magyar gazdaság nyugat-európai befektetőkre szorult volna. Ha a dilemma megoldása nem is látszott, a szükséget láthatóvá tették. A hirtelen megszaporodott lapok száma a sajtószabadság, a tőke és a tulajdon új viszonyának meghatározását igényelte – volna. Mindez a szovjet modell ellentéte volt, a későbbi reformkísérleteket a politika pusztulásra ítélte. A rendszerváltás nagy vesztesei a szakszervezetek és az ún. spontán privatizáció elszenvedői voltak. Több mint furcsa, hogy 1956 e tanulságát a baloldalhoz sorolt gondolkodók, közgazdászok is elfelejtették.
Az ötvenhatos magyar forradalom csak tizenkét napig tartott, így a világ tudatában „a magyar név megint szép lett”. A történészek a forradalmat nem csak azért ünnepelték, mert egyszerre volt demokratikus és nemzeti (függetlenségi), hanem mert a korábbi, gyorsan elfojtott kelet-európai lázadásokkal ellentétben megmutatta a posztsztálinista szovjet imperializmus igazi arcát, mi több, felvillantotta az emberséges szocializmus alternatíváját.
Bár 1956 október 24-én a Szovjetunió szegte meg elsőként a Varsói Szerződést, mégis úgy hisszük, az egyoldalú magyar kilépés volt az, ami végleg túlment a szovjet tűréshatáron. Maga a többpártrendszer visszaállítása nem lehetett tabu, hiszen például a lengyel parlamentben is működtek, igaz, kommunista ellenőrzés alatt, demokratikus pártok. Ha Nagy Imrének több ideje maradt volna, elképzelhető, hogy egy „finn megoldás” Moszkvát megegyezésre bírja. Ami pedig a Kádár-rendszer által a magyar társadalomnak tett engedményeket illeti, azok sem jöhettek volna létre 1956 októbere nélkül, s a nyolcvanas évek értelmiségi reformmozgalmának is akarva-akaratlan vissza kellett nyúlnia 1956-hoz.
Bukásában is erkölcsileg győztes, a következő nemzedékeknek irányadó esemény volt a forradalom, s aki most tagadja annak létjogosultságát, mivel „minden csepp magyar vér fontos”, az egyetlen olyan történelmi esemény jelentőségét próbálja kisebbíteni, amire még hatvannyolc évvel később is emlékezik az egész világ.
Akik pedig felveszik a forradalom lyukas lobogóját, a szép szavakat meghaladva kötelezettséget vállalnak hagyatékának visszaszerzésére és megőrzésére.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. október 20-án.
