Sietve szögezzük le: a fenti kérdésre nem azoktól várható helyes felelet, akik tisztában vannak azzal, hogy XIV. Leó pápa, polgári nevén Robert Francis Prevost első diplomáját matematikából szerezte, megelőzve a filozófiai, a teológiai és az egyházjogi stúdiumait (ez utóbbiakat a római Aquinói Szent Tamás Egyetemen, az Angelicumon abszolválva), hanem azok járnak közel az igazsághoz, akik a most megválasztott egyházfő és közvetlen elődje, Ferenc pápa közötti folytonosságra vagy egy esetleges irányváltásra keresik a választ.
A rejtvény feloldásának kulcsa, hogy Ferenc pápa több helyen is hangot adott annak, miszerint az egyház eszményképe legyen a poliéder, amely „olyan társadalmat modellez, ahol a viták és fenntartások ellenére a különbségek egymást kiegészítve, gazdagítva és megvilágítva léteznek egymás mellett. Valójában mindenkitől tanulhatunk valamit, ezért senki sem haszontalan és senki sem felesleges. Mindez azt jelenti, hogy be kell vonni a perifériákat is” (Fratelli tutti, 215.). Vagy egy másik helyen: „A modell nem gömb, amely nem több a részeknél, amelyben minden pont egyenlő távolságban van a középponttól, és nincs különbség az egyes pontok között. A modell a poliéder, amely visszatükrözi minden részlegességének az összetalálkozását, amelyek megőrzik benne eredetiségüket” (Evangelii gaudium, 236.).
*
Ferenc pápa az identitáspolitizálás a történelemből – kiváltképp a XX. század 30-as, 40-es éveiből – ismert veszélyeit elkerülendő arra kereste a választ, miként lehet úgy megőrizni megannyi identitást, hogy a sok rész a maga szerkezetében megmaradva egésszé szerveződjék. „A népek egysége ez, amelyek az egyetemes rendben megőrzik sajátosságaikat; a személyek összessége egy társadalomban, amely a valóban mindenkit magában foglaló közjót keresi” – mondja a fent idézett Evangelii gaudiumban, s a La Stampának adott 2019-es interjújában még hozzáteszi: „Az egységet nem gömbként, hanem poliéderként kell felfogni: minden nép megtartja identitását másokkal való egységében.”
A sokféleségnek ez a fenti egysége köszön vissza Ferenc pápának részben az újra erősödő nacionalizmussal és szuverenizmussal szembeni fellépésében, amelyekben a rasszizmus és az idegengyűlölet feltámadását érzékelte, holott „minden ember az emberiség tagja, és egyforma méltósággal rendelkezik” (2019 májusában tartott előadás a Társadalomtudományok Pápai Akadémiáján), részben pedig ezen a meggyőződésen alapult Ferenc pápa szinodális egyházképe is (görög szün = együtt és hodosz = út). Ennek lényege a közös út kijelölése, Isten népének együtt haladása, a közös „úton levés”, ahol nem az uralkodás és a hatalmi dominancia a meghatározó, hanem az „egyenrangú méltóság” elve: ahol mindenkinek helye van, ahol a nyitottság párbeszédet és befogadást jelent, ahol a döntéseket nem kizárólagosan a klérus hozza meg, hanem élénk párbeszédben a felszentelt egyházi személyekkel együtt a laikusok is, vagyis maga a hierarchiától és centralizációtól mentes lelki közösség. Az, hogy a püspökök, a papok, a szerzetesek és a világi hívők közös úton haladnak, természetesen nem demokráciát jelent, hanem annak hangsúlyozását, hogy az egész nép, „Isten népe” (II. Vatikáni zsinat, Lumen gentium) részt vesz az egyház küldetésében, s e közösségben minden megkeresztelt ember meghallgatásra talál. Ferenc pápa egyházképét a tradicionális teológusok és bíborosok felől éles támadás érte, akik a hatalmi decentralizáció újító, a hagyományostól eltérő veszélyére igyekeztek felhívni a figyelmet.
Mindehhez képest sokat elárul, hogy a Szent Péter-bazilika loggiáján elmondott első beszédének egy helyén az új pápa – Ferenc nyomdokain haladva – az alábbiakat hangsúlyozta: „olyan szinodális egyházzá kívánunk válni, amely úton van, amely mindig a békét keresi, mindig a szeretetet keresi, és mindig igyekszik közel kerülni legfőképp azokhoz, akik szenvednek”.
S valóban: 2023 szeptemberében immár bíborossá kreálva – egyfelől – roppant körültekintően törekedett állást foglalni a Hittani Dikasztérium 2023 decemberében kiadott Fiducia supplicans (Nyilatkozat az áldások lelkipásztori jelentéséről) című dokumentumáról, amely rég nem tapasztalt éles vitákhoz vezetett, miután a szöveg először vetette fel a „rendellenes helyzetben lévő párok és az azonos nemű párok” megáldásának lehetőségét. A szöveg továbbra is elkerülendőnek nevezte, hogy az egyház „olyasmit, ami nem házasság, házasságként ismerjen el”, megtagadva a liturgikus áldást és az erkölcsi legitimálást a „házasságnak vélelmezett egyesüléstől”, ugyanakkor – először a történelemben – lehetővé tette az áldások „klasszikus értelmezésének kiszélesítését és gazdagítását”, ezzel mintegy biztosítva az azonos nemű párok megáldását, ugyanis „Isten soha senkit nem utasít el, aki hozzá közeledik”. Vagyis „ilyen esetekben olyan áldás adható (…), amely Istentől száll le azokra, akik (…) azért könyörögnek, hogy mindaz, ami igaz, jó és emberileg érvényes az életükben és a kapcsolataikban, a Szentlélek jelenléte által gazdagodjon, gyógyuljon és emelkedjen”, következésképpen a „segítő kegyelemben” az azonos nemű párok is részesedhetnek.
A dokumentum, legfőképp az afrikai bíborosok, így például Besungu kongói érsek részéről heves támadást váltott ki. Besungu azt állította, hogy az azonos nemű párok megáldása Afrikában felmérhetetlen botrányt eredményezne és egyfajta „nyugati imperializmusnak”, „kulturális gyarmatosításnak” minősülne, ezért az egész dokumentumot veszélyesnek és elutasítandónak nevezte.
E vita során Prevost bíboros – Ferenc pápánál jóval óvatosabb és hagyományhűbb – álláspontjában ugyanakkor a poliéder ferenci modellje és a szinoditás elve vált érzékelhetővé, amikor azt hangsúlyozta, hogy az adott kérdésben, a helyi kulturális-civilizatorikus tradíciókhoz és az adott szociológiai valósághoz alkalmazkodva, a szinodális decentralizáció szellemében a nemzeti püspöki konferenciáknak szabad mozgásteret kell biztosítani. Prevost helyesen érzékelte a világ eltérő valóságelemeit, a poliéder sokféle síkokból, élekből és csúcsokból összeadódó szerkezetét, vagyis az egyetemes, de korántsem egységes egyházat.
*
Hasonlóan „közbülső” álláspontot képviselt a nők egyházon belüli helyzetét illetően: egyfelől püspökként, majd bíborosként ellenezte a nők felszentelését, klerikussá tételét, másfelől azonban komoly aktivitással támogatta azt a „palotaforradalomnak” elkönyvelt folyamatot, amely Ferenc pápa eltökélt kezdeményezésének eredményeként lehetővé tette, hogy nők is szavazhassanak a szinodalitásról szóló szinódus második ülésszakán; amelynek hatására három nőt delegáltak a leendő püspökök kiválasztásáért felelős dikasztériumba, s amelynek következményeként, a történelemben először, 2025. január 6-án egy szerzetesnőt, Simona Brambillát nevezték ki a Megszentelt Élet Intézményeinek és Apostoli Élet Társaságainak Dikasztériuma prefektusává.
Prevostot hosszú dél-amerikai missziós tevékenysége és a közösségi ügyek iránt felettébb elkötelezett Ágoston-rendi szerzetesi szolgálata tette különösen érzékennyé a társadalmi és szociális kérdések, főként a szegények, a kiszolgáltatottak vagy a menekültek iránt. Aligha véletlen, hogy pápává választásának első pillanatában futótűzszerűen újra terjedni kezdtek azok az X közösségi média felületén tett korábbi bejegyzései, amelyekben – más posztját megosztva – maga is felemeli a hangját a Trump és Bukele, El Salvador elnöke közötti illegitim megállapodás következményeként egy hivatalos tartózkodási engedéllyel rendelkező lakos törvénysértő és szabályellenes kiutasítása ellen. Másik bejegyzésében visszafogottan ugyan, de jelzi Vance alelnök téves, keresztényietlen interpretációját az „ordo amoris” vonatkozásában, s ennek alátámasztására megoszt egy írást, amelyben Vance-nek a január 29-i Fox News-interjúban kifejtett felfogásával ellentétben – ahol az alelnök politikailag instrumentalizálva eltorzítja Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás vonatkozó gondolatait – a „szeretet rendjét” Prevost nem hierarchikus módon fogja fel, mintha a nemzeti lojalitás és a nemzet polgárainak szeretete előrébb való volna a tágabban vett erkölcsi kötelezettségeknél, az országhatárokon túl élő felebarátaink iránt táplált szeretetnél, ugyanis a krisztusi szeretet nem megosztó, nem szétválasztó és nem szegmentálható, hanem mindenki felé irányul, s ez alapozza meg a politikailag is releváns és szolgálandó közjó (bonum commune) fogalmát. A szeretet a törvény beteljesülése és a mások iránti felelősség legfőbb pillére. A másikról való gondoskodás az, ami egyeseknek, így a szegényeknek, a hátrányos helyzetűeknek, a nélkülözőknek inkább kijár, mint másoknak.
Nem véletlen, hogy a leegyszerűsítésekre hajlamos sajtó egy része már Trump „ellenpontját” látja XIV. Leó pápa személyében, a belső, morális kontrollt jelentő szuperegót, azaz a felettes ént.
*
Ám akár így, akár úgy, Prevost annak a Ferenc pápának a nyomdokain halad, aki több ízben is konfrontálódott már az első Trump-adminisztrációval, s a Vatikán félhivatalos lapja, a La Civiltà Cattolica Ferenc pápa közvetlen környezetéhez tartozó főszerkesztője, a magasan képzett jezsuita Antonio Spadaro (egyebek mellett a Pápai Kulturális Tanács tagja, a Kommunikációs Titkárság tanácsadója) egy sor politikai és geopolitikai írásában élesen bírálta Trumpot, továbbá Putyint, Hszi Csin-pinget, Orbán Viktort vagy Salvinit. Aligha véletlen, hogy Trump korábbi nemzetstratégiai főtanácsadója, Steve Bannon a Vatikánt marxista, szélsőbaloldali zöldpártnak minősítette, Ferenc pápát Antikrisztusnak mondta, s azon dolgozott, hogy a Róma alatt található Trisulti nyolcszáz éves kolostorában egyfajta ellen-Vatikánt rendezzen be, Raymond Burke amerikai bíborossal, Ferenc pápa legádázabb bírálójával az élen.
Prevost ugyancsak az X felületén osztotta meg Ferenc pápának a 2019-ben kiadott, majd 2023-ban módosított Vos estis lux mundi apostoli rendelkezését (motu proprio), amely a szexuális visszaélésekről és bűncselekményekről szól, s amely ugyancsak komoly belső vitákat generált. Prevost egyértelmű kiállása a dokumentum mellett részben talán annak is betudható, hogy az egyház ultrakonzervatív körei felől a korábbiakban őt is érte az a vád, hogy egy perui pap által 2004-ben elkövetett szexuális zaklatási ügy állítólagos eltussolásában szerepet játszhatott, illetve a későbbiekben, a perui Chiclayo apostoli kormányzójaként (administrator apostolicus) nem vizsgálta ki két pap szexuális visszaéléseit. A Hittani Kongregáció alapos vizsgálatát követően a hivatalos álláspont szerint Prevost magatartása kifogástalan volt. Mindenesetre sokat elárul, hogy a Prevostot érő támadások közvetlenül a konklávé összehívása előtt kerültek nyilvánosságra, amikor a neve már a potenciális pápajelöltek (papabili) között szerepelt. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a Sodalitium Christianae Vitae mozgalom többrendbeli szexuális zaklatással vádolt vezetőjének esetét feldolgozó és abból 2015-ben könyvet publikáló két újságíró, Pedro Salinas és Paolo Ugaz vallomása szerint Prevost egyértelműen az áldozatok oldalára állt, s a folyamatos bírói és médiazaklatásoknak kitett újságírók szövetségeseként mindenben támogatta azok munkáját.
Prevost a Vos estis lux mundi dokumentum közösségi megosztásával a leghatározottabban tudatosítani kívánta, hogy az abban foglaltakkal, amely nézetek ugyancsak komoly vitákat gerjesztettek, teljes mértékben egyetért: így például azzal, hogy a szabályozás mostantól a klerikusok és szerzetesek mellett az egyházi szolgálatban álló laikus hívőkre (például iskolák, szociális intézmények alkalmazottjai stb.) is kiterjed; a visszaéléseket haladéktalanul jelenteni kell; elérhető bejelentőrendszert kell az egyházmegyéknek működtetni; nemcsak szexuális, hanem hatalmi és lelki abúzusokra (fenyegetés, kényszerítés, manipuláció, pszichés erőszak) is vonatkozik; az áldozatok védelme központi elv, s jogi és lelki támogatásban kell őket részesíteni; semmiféle titoktartási megállapodás (non-disclosure agreement) nem írhatja felül az áldozatok jogait; a szankciók vonatkoznak azokra a püspökökre is, akik nem jelentették a szexuális bűncselekményeket; etc.
Valamennyi egyházi szakértő egybehangzóan állítja, hogy az új pápa névválasztása, hasonlóan elődjéhez, Ferenc pápához, szimptomatikusnak és jelzésértékűnek mondható. XIV. Leó névbéli elődjének, XIII. Leó pápának a legismertebb és mindmáig legnagyobb hatású teljesítménye a modern katolikus társadalmi tanítás alapköve. A pápa 1891-ben kiadott Rerum novarum kezdetű enciklikája a kapitalizmus és a szocializmus okozta társadalmi feszültségekre keresi a választ, különös tekintettel a munkások helyzetére, a magántulajdon kérdésére, a munkaadók és a munkavállalók viszonyára, s egyáltalán: a munkavállalók emberi méltóságára, beleértve a méltányos bérezéshez való jogot, valamint a munkaidő korlátozásának és a pihenőnapnak a szükségességét is. Az ember nem árucikk, hanem méltósággal bíró személy – állítja az enciklika. A szocializmus kollektív tulajdonelvével szemben a magántulajdon természetes jogát hangsúlyozza a szöveg. A gyermek- és női munka kizsákmányolásának tilalma is hangot kap az enciklikában, miként a munkásegyesületek és a szakszervezetek létjogosultsága is. Beszél a szolidaritás szükségességéről, ugyanakkor az osztályharc mellett a gyűlölködés minden formáját elutasítja, s kiemeli, hogy az állam kötelessége a gyengék védelme. A modernitásra nyitott gazdasági és társadalmi kérdéseket előtérbe állító enciklika, amely egyúttal a szociális reformmozgalmak kezdeményezőjévé is válik, kiemelten hangsúlyozza a Ferenc pápa által is meghatározó társadalmi elvnek, a közjó fogalmának a szükséges és megkerülhetetlen politikai irányelvét. Vagyis Prevost bíboros szimbolikus névválasztásával, a XIV. Leó név felvételével maga jelölte ki és tette egyértelművé a római katolikus világ és az egész emberiség számára egyik irányadó szándékát, azaz a társadalmi jelenségek iránti fokozott figyelmet és a szociálisan elkötelezett gondolkodásmódot.
XIV. Leó pápának a hagyományok iránti elkötelezettségét és a modernitás iránti receptivitását világosan jelzi a pápaválasztást követő második napon, a bíborosok előtt elmondott beszéde, ahol kiemelte, hogy míg XIII. Leó a társadalmi igazságosság szószólójaként az ipari forradalom idején reflektált a munkások helyzetére, addig most fontos feladat lesz a munkásokat fenyegető mesterséges intelligenciával szembeni álláspont kialakítása. XIV. Leó itt már a bioetikai kérdések potenciális felvetését előlegezte meg, s annak minden lehetséges és szükséges társadalmi és humán dilemmáját.
XIV. Leó a szinodális egyház képét meghatározónak vallja. Ő, aki a püspököt – mint azt maga mondta – „nem kis hercegnek tekinti a saját királyságában”, a bíborosokkal való május 10-i találkozóján, ahol amúgy – a tradicionalista, integralista (Catholic Integralism – különösen az USA-ban, azt vallják, hogy a keresztény hitnek uralnia kellene az állami törvényhozást) és különféle ultrakonzervatív irányzatokkal szemben, amelyek a zsinat legitimitását megkérdőjelezik – a II. Vatikáni zsinat szellemisége iránti „teljes hűségét” hangsúlyozta, a legkisebbek és az elhagyottak iránti szeretetteljes figyelmet kért, s a bíborosokat rendkívül nyitott és kollegiális szellemben megszólítva a továbbiakban szabad beszélgetésekre, tanácskozásokra és javaslattételekre bátorította őket.
Nem is férhet hozzá kétség, hogy ezekre a nyílt és őszinte eszmecserékre, javaslatokra és tanácsadásokra nagy szükség lesz, hiszen XIV. Leóra számos, súlyában is jelentős feladat vár – olyanok, melyek, bár látszólag az egyház belső ügyeinek tűnnek, paradigmateremtő erejüknél fogva, valamint politikai, geopolitikai, társadalmi és szociális összefüggéseik révén messze túlmutatnak a római katolikus világ keretein.
Fontossági sorrend felállítása nélkül hadd említsek meg néhány olyan kérdést, amelyek várhatóan komoly belső és külső kihívások elé állítják a közeljövőben az egyházfőt. Ilyen többek között a nők és a laikusok egyházi szerepének további tisztázása, különös tekintettel arra, hogy a pápa miként foglal majd állást a nők diakonátusának – azaz egyházi szolgálatának – kérdésében.
Számos morális és szexuáletikai probléma vár további tisztázásra, köztük minden bizonnyal ismételten napirendre kerül az abortusz, a nők önrendelkezési jogának értelmezése, a fogamzásgátlás megengedhetőségének kérdése, valamint a kortárs bioetikai kihívásokra adható felelős és hiteles válaszok megfogalmazása.
Természetesen továbbra is sürgető marad az a – már eddig is komoly belső feszültségeket felszínre hozó – igény, hogy az egyház következetes és hiteles módon vegye fel a harcot a szexuális visszaélések, a gyermekekkel szembeni bűncselekmények, valamint a testi-lelki és erkölcsi integritást sértő cselekmények ellen, hűségesen tanúságot téve az evangéliumi igazság és az emberi méltóság sérthetetlensége mellett.
*
Az egyház előtt továbbra is alapvető kihívásként áll az a – még II. János Pál pápa által meghirdetett – új evangelizációs folyamat, amely elsősorban a túlszekularizált nyugati társadalmak, valamint az individualizmusába és szubjektivizmusába zárkózó ember megszólítására irányul, azzal a céllal, hogy a hit elhalványulásának folyamatait lassítsa, megállítsa vagy akár visszafordítsa. Ferenc pápa e jelenséget nem a bűn kategóriájába sorolta, nem tekintette démonizálandó valóságnak, hanem olyan, korunkra jellemző kihívásnak, amelyre az egyháznak hiteles, korszerű és evangéliumi válaszokat kell találnia.
Ferenc pápa pontifikátusa idején a Vatikán és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok meglehetősen hűvös légkörben alakultak. Az amerikai pápa előtt most komoly politikai és diplomáciai kihívás áll: meg kell találnia azt a kényes egyensúlyt, amely lehetővé teszi, hogy érdemi párbeszédet folytasson Donald Trumppal, világos és következetes üzeneteket közvetítve az elnök politikai szándékaira reagálva – oly módon, hogy a Szentszék álláspontja nemcsak az amerikai, hanem a nemzetközi közvélemény számára is egyértelmű és olvasható legyen –, miközben az Egyesült Államok katolikus egyházán belül a Trumpot támogató irányzattal (s jelenleg ez a szűk többség) fenntartott kapcsolatok se szenvedjenek súlyosabb törést. A Vatikán számára emellett elkerülhetetlenné válik szembenézni az amerikai vallási közéletet átható keresztény nacionalizmus kihívásával is – azzal a tendenciával, amelyet Ferenc pápa találóan „törzsi katolicizmusnak” (cattolicesimo tribale) nevezett, s amelyet a jelenlegi alelnök, J.D. Vance személye szimbolikusan megjelenít. S mindezeken túl az amerikai pápának kiválóan kell majd lavíroznia a Trump körül szerveződött koalíció Szküllái és Kharübdiszei, vagyis az egymással már javában konfrontálódó tech-libertáriusok, így Musk és a katolikus konzervatívok, így Vance között.
Az a komplex ökológiai kérdéskör, amelyet Ferenc pápa a Laudato si’ kezdetű enciklikájában fogalmazott meg, s amely az éghajlati válság elleni küzdelemre és a teremtett világ iránti felelős gondoskodásra hív, a jövőben is súlyos és elkerülhetetlen kihívás elé állítja az egyházat. E kihívás különösen éles kontrasztban jelenik meg a globális színtéren egyre erőteljesebben érvényesülő piaci logika és nagyhatalmi érdekérvényesítés dinamikájával szemben.
Ferenc pápa pontifikátusának utolsó éveiben – különösen a 2023. október 7-i brutális terrortámadást követően – az események értelmezésében olyan súlyos hibák történtek, amelyek részben a latin-amerikai eredetű felszabadítási teológia, részben pedig a woke és a cancel culture ideológiai hatásainak tudhatók be. E hibás és roppant káros megnyilatkozások érzékelhetően visszavetették és veszélybe sodorták azokat a jelentős előrelépéseket, amelyeket az elmúlt évtizedek során a zsidóság és a kereszténység közötti kapcsolatok terén sikerült elérni. A II. Vatikáni zsinat történelmi jelentőségű Nostra aetate nyilatkozatának épp a hatvanadik évfordulóján komoly feladat vár XIV. Leóra, megerősítendő a zsidóság és a kereszténység közötti kapcsolatokat.
Az új pápa előtt sürgető feladatként tornyosul a vatikáni pénzügyekben régóta halmozódó problémák rendezése. A hiány folyamatosan nő, 2024-re várhatóan eléri a 87 millió eurót, ami a Szentszék gazdálkodásában a GDP-arányos deficit szintjén 6,7 százalékot tesz ki. Ezzel összefüggésben újra kell gondolni a Vatikán mintegy négyezer laikus munkavállalójának nyugdíjalapját is.
Nem kevésbé érzékeny és kihívásokkal teli kérdés a hozzávetőleg 12 millió kínai keresztény helyzetének rendezése, ami komoly diplomáciai erőfeszítést kíván meg a Vatikán új államfőjétől. A cél a kommunista állam vallási szigorának enyhítése, a fokozatos liberalizáció elérése – olyan feladat, amelyben II. János Páltól Ferenc pápáig terjedően kevés kézzelfogható eredmény született.
Várhatóan heves viták kísérik majd a liturgikus kérdések újbóli megnyitását is, mindenekelőtt a hagyományos latin nyelvű tridenti mise szigorított szabályozásának felülvizsgálata, valamint a „folytonosság hermeneutikájának” háttérbe szorítása kapcsán. Mindenesetre Erdő Péter egy interjúban fontosnak tartotta kiemelni, hogy Leó felvette újra a pápai hatalmat és tekintélyt reprezentáló vörös mozettát (vállgallér) és a gazdagon hímzett, Szent Péter és Pál képét megjelenítő stólát, amit Ferenc az egyszerűség és alázat jeleként elutasított.
A pápa előtt álló kihívások között kiemelkedő súllyal szerepel az ortodox világgal való kapcsolatok újraalapozása is. Az orosz ortodox egyház évszázados hagyománya szerint közjogi szerepet kíván betölteni, s ennek jegyében mára Putyin birodalmi politikájának feltétlen kiszolgálójává vált. Egyházképe élesen szemben áll a nyugati világgal, amelyet romlottnak, dekadensnek és Krisztus útjáról letértnek ítél, s ennek „kiszolgálóját” – a római katolicizmust – mély gyanakvással és elutasítással szemléli. A teológiai párbeszéd újrakezdése annál is sürgetőbb, mivel a kopt egyház – a homoszexualitást nyíltan perverziónak nevezve – megszakította a dialógust a Vatikánnal.
Ferenc pápa utódjának tehát nemcsak a megbomlott kapcsolatok újjáépítésén kell munkálkodnia, hanem világos álláspontot is ki kell alakítania az orosz ortodoxiával szemben, amely nyíltan a hatalmi érdekek szolgálatába szegődött. Ugyanakkor válaszolnia kell I. Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárka meghívására is, amely a niceai zsinat 1700. évfordulójára szól. A feladat külön politikai érzékenységet igényel, hiszen míg Bartolomaiosz – mint az ortodoxia világában „első az egyenlők között” (primus inter pares) – elismerte az ukrán egyház önálló, autokefál státuszát, addig az orosz ortodoxia, Kirill pátriárka vezetésével, ezt a leghatározottabban elutasítja.
Bár Ferenc pápa több ízben is felkereste a Közel-Keletet, a régió keresztény közösségeinek helyzete – különös tekintettel a vallásszabadság strukturális korlátaira, a kényszerű identitásvesztés formáira, a vegyes házasságok által felvetett pasztorális és ekkléziológiai kérdésekre, valamint a Szentszék és Azerbajdzsán közötti közeledés következtében tapasztalható örmény bizalmi távolságtartásra – továbbra is olyan összetett kihívást jelent, amely a pápai primátus gyakorlásában elmélyült teológiai megfontolást, finom politikai egyensúlyérzéket és körültekintő diplomáciai stratégiát tesz szükségessé.
*
A bíborosok szavaztak, a fehér füst felszállt, a név kiválasztatott: XIV. Leó. Hogy a választásban a Szentlélek sugalmazó ereje mutatkozott-e meg, avagy csupán jól koreografált és kivitelezett egyházi reálpolitika, az – mint oly gyakran – egyelőre a transzcendencia és a vatikáni diplomácia közös titka marad. Ami bizonyos: a kulcsokat átadták, a figyelem most már nem a választás aktusára, hanem a pápaság tartalmára irányul. Hogy a következő évek liturgikus reformjai, dogmatikai hangsúlyai és teológiai megfontolásai a Lélek sugalmazásait vagy a geopolitikai realitásokat tükrözik-e majd – nos, ez az a kérdés, amelyre az elkövetkezendő évek adják meg a feleletet.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 20. számának Publicisztika rovatában 2025. május 16-án.