Ha volt az elmúlt időszakban olyan jelenség, ami kihatott az egész társadalomra, az bizonyosan az inflációs és gazdasági válság nyomán érkező elszegényedés, amiről hónapról hónapra érkeztek az elkeserítő statisztikák. Mégis, a magyar ember még az egyre reménytelenebb élethelyzete ellenére sem vonul tömegesen az utcára, sőt még a politikai erőviszonyok sem változtak érdemben. Már a saját sorsunk sem érdekel bennünket? Gödri Bulcsu közgondolkodó elemzése.
Az ország gazdasági látleletét kiállították már mások sokkal körültekintőbben, megalapozottabban és hitelesebben, mint ahogy én arra bármikor képes lennék, de megismétlem címszavakban a legfontosabb összefüggéseket. A jelenlegi politikai garnitúra társadalmi támogatottságának az egyik legfontosabb hátországa volt a reálkeresetek folyamatos növekedése. Ez a trend az elmúlt két évben megtört, és jó ideje mínuszban van. Ez évben szinte végig nálunk a legmagasabb az infláció az Európai Unióban, ezen belül is kiemelten drasztikus hatású az az energiaárak radikális emelkedése, amelynek oka alapvetően az orosz invázió hatása, aztán újabban a bolgár gáztranzitdíj emelésének lehetséges következményei, majd legújabban az izraeli válság és itt a Katar szerepe körüli zűrzavar is. Az európai országok között sokan az orosz energiától való kitettség enyhítésére Katar felé fordultak (Hollandia, Franciaország, Németország stb.), miközben az emírség a Hamász legfontosabb pénzügyi támogatója (ezúton kívánok a PSG-szurkolóknak további eredményes tükörbe nézést), és mellesleg a régió legnagyobb amerikai támaszpontjának szállásadója. (Fun times!)
2023-ban az a jó, hogy lassan véget ér – Az árak brutális ugrása megélhetési válsághoz vezetett, s ez még mindig nem ért véget. Makrogazdasági szakértők elemzése a Magyar Hangnak!
A legkiszolgáltatottabbakat sújtó élelmiszer-infláció tavaly decemberben 49,6 százalékon tetőzött, amihez hasonló értéket a Rákosi-korszak kvadrillió pengős, pénzzel fűtős, tapétázós időszaka tudott csak felmutatni. Ebben a fenti hatások mellett közrejátszott az inputanyagok árainak elszállása (például a földgázárak hatása a műtrágyára), valamint az, hogy a magyar gabonapiac gyakorlatilag leállt az olcsó ukrán gabona miatt. Ehhez jött még az évszázad rekordaszálya tavaly, az ellátási láncok friss és régi problémái. Az általános inflációs környezet egyébként is szinte észrevétlenné tette a pusztán profitnövelés típusú árdrágító mozgásokat. Nem segített, hogy világpiaci árak növekedése ösztönözte a termelőket a sokkal profitábilisabb exportra, a hazai értékesítés rovására, ahogyan a kormány ellensúlyozó intézkedéseinek egy részét (árstop, különadó) is át lehetett terhelni a vevőkre, a kiskereskedelmi árfigyelő ellenére is, ami a legnagyobb láncokat kötelezte (100 milliárdos értékhatár felett), így ott érvényesült a hatása, ahol már egyébként is ölre menő árverseny volt.
A német autóipar válságban, ez húzza is magával a teljes hazai gyártószektort és a hatás csorog le szépen az OEM-ektől (Original Equipment Manufacturer – egy vállalat az eredeti gyártótól megvesz valamilyen terméket, majd mint sajátját adja tovább, gyakran valamilyen nagyobb termék részeként – a szerk.) a Tier 1–3 beszállítókig (alapvető és járulékos tőke) és tovább. Az agrárium a fent leírtakra bónuszként egyszerre küzd a globális klímaváltozás érezhető hatásaival és az új Közös agrárpolitikában (Kap) lefektetett digitális és zöld átállással kapcsolatos kihívásokkal. A kereskedelem és a szolgáltató szektor rottyon, az alacsony vásárlóerő miatt. A magas alapkamat fékezi az egyébként sem túl vehemens piaci beruházási hajlandóságot, a magas költségvetési hiány miatt az állam fékezi a saját beruházásait. Az alacsony gazdasági aktivitás brutálisan zabálja az állam áfabevételeit.
Palócz Éva: Aki szegény, az a legszegényebb – Habár a magyar társadalom az elmúlt időszakban jelentősen elszegényedett, az emberek még az egyre reménytelenebb élethelyzetük ellenére sem vonultak tömegesen az utcára. Már a saját sorsunk sem érdekel bennünket? Palócz Éva írása.
A kitörési lehetőséget a magas hozzáadott értékű hazai termelésből fakadó export jelentené (vagyis sok-sok kutatás-fejlesztéssel létrejött exportképes megoldások fejlesztése), ehhez képest a tudományos területen jártas munkaerő elérhetősége EU-átlag alatti, a piaci finanszírozású kutatás-fejlesztések az EU-átlag ötödén vannak, a digitális gazdaság és társadalom fejlettségét mérő indexen (DESI) 2022-ben a 27-ből a 22. helyen végeztünk (Szlovákia, Lengyelország, Görögország, Bulgária és Románia előtt), a hazai szabadalmak száma is jelentősen elmaradva az EU-átlagtól, és erőteljes csökkenésben 2016 óta. Vagyis az embereknél nincs pénz, a kincstárban nincs pénz. Nincs növekedés, hogy pénzt lehessen rakni a rendszerbe. Az EU-tól nem jön pénz. A kitörési pályánkon akkora kátyúk, mint a Nagyiváni úton. Mindezek letaglózó, könyörtelen tények, de nem ezek aggasztanak igazán. A helyzet reménytelen, de nem súlyos, ahogy Paul Watzlawick mondaná. Kiköpültük magunkat már nagyobb vajból is. Mostanában sok új Liverpool-szurkolótársam lett, nekik mondom, hogy amíg nem kapunk három gólt, igazán el sem kezdjük nézni a meccset.
Amik igazán baljósak, azok a társadalom-lélektani szimptómák: az emberek bénultsága, deprimáltsága és kiégés-szindrómás tünetei. Mintha az ország egy nárcisztikus személy bűvkörébe került volna, aki lassan és metodikusan felőrli az ellenálló képességét, kritikai erejét, majd az önbecsülését és végül a valóságészlelését is. Mintha. 2010-ben egy lélektani pillanatban Orbán Viktor táncra kérte a népét, és az ország kétharmada azóta is pördül, fordul, amerre intik. A többi kérő pedig rögeszmés dialektikussággal lesi minden lépésüket, és gyakorlatilag ennek a kettősnek az árnyékában él, szinte bármilyen önálló idea vagy program nélkül, örök negációban. Lélektani pillanatban, mert 2008–2009-ben összeomlott a nyugati világ domináns ideológiai csillagképe, a késői kapitalizmus és a neoliberalizmus kettős rendszere, és vitte is magával a hazai értelmiség jó részének egyébként is meglehetősen viharvert hitelességét is. Innentől viszonylag egyszerű a képlet: a baloldali gondolatiságnak történelmi okoknál fogva közel nulla valódi reprezentációja volt elérhető (TGM egy életművet írt erről), és kulcsrakész, teljes és integrált ideológiai és identitásüzenettel kizárólag a Fidesz jelentkezett a társadalom felé.
Végre a „magyarság” mint társadalmi szimbólumrendszer újra megtelt vitalitással, a magyarság mint identitás pedig magabiztossággal és tettrekészséggel. Sam Vaknin, a pszichológia egyik legeredetibb alakja (maga is nárcisztikus) úgy írja le a nárcisztikus kapcsolat folyamatát, hogy a nárcisztikus pillanatfelvételt készít a partneréről, és ezt retusálja szüntelen, amíg eszményire nem csiszolja. Egy közös fantáziát (shared fantasy) hoz létre, amelyben a társ idealizált képe él, akinek a szerelembombázás (love bombing) eszközével hozzáférést enged ehhez a fantáziához. Az ország az új ideológiai rendnek a szemüvegén keresztül nézett magára, és tetszett, amit látott. Könnyű lenne és szoktak is a néplélek naivitásán felsőbbrendűsködni e helyütt, de több empátiával és kevesebb kevélységgel jobban érthető, hogy korábbi bántalmazások látványos lenyomata ez a szeretetéhség, inkább az ezzel való számvetést tartsuk napirenden.
Az Orbán-rendszer hossza – Mikor, ha nem most, a válság közepette kellett volna az ellenzéknek hasznot húzni a kormány nehézségeiből és hibáiból?
A jelenlegi hatalmi tömb (a NER, Orbán, FIDESZ, mindegy) rövid idő alatt, de tartósan monopolizálta a nemzeti identitás-felruházó és -fosztóképességet egy jellegzetes kodependenciában. A „nemzeti” általa az, ami, vagy általa szűnik meg annak lenni, és fordítva a „nemzeti” által az ő, ami. A jel idővel a másolások nyomán végül már csak önmagára utal jelentésként, a szimulációk során szimulákrummá válik. A szimulákrum nem az a másolat, amelyik eltakar valamit, ami önmaga; hanem az a másolat, amelyik eltakarja, hogy nincs mögötte semmi. Ennek a közös fantáziának a fenntartása roppant energiaigényes és folyamatos lélektani fűtőanyagokat kíván. Ennek a célnak tökéletesen alkalmasak a képzett külső ellenségképek, az idealizált egységet fenyegető inváziós erők (Soros, Brüsszel, a háttérhatalmak, migránshordák, stb.), persze azzal a járulékos előnnyel, hogy az alanyt megfosztjuk attól, hogy releváns alternatív ön-vagy világképhez juthasson.
Sam Vaknin a következő – szerinte elkerülhetetlenül bekövetkező – fázist devaluációként határozza meg. Itt a kritika vagy véleménykülönbség legkisebb jele is totális támadásként értelmezendő, az ennek megfelelő ellenreakcióval. A társadalom így észrevétlen a saját tagjait áldozza fel (CEU, civil szervezetek, ellenzéki lapok, melegek, transzok, másként gondolkodó hazaárulók, stb.) a körön belül maradás érdekében. A társ személyiségének szisztematikus lebontása, és eldobása a végső állomás.
Az exkluzív társadalmi identitás csapdája, hogy mivel az exkluzivitásból nyeri az erejét, folyamatosan további kizárásokon keresztül tudja csak fenntartani magát, mindeközben pedig akkorára nő, hogy a társadalom teljes szövetét átjárja. Vagyis a körön belül lenni jó, és csak a körön belül jó lenni, de végül mindenki a körön belül találja magát egy bizonyos módon (a körön belülre dolgozik, oda ír vagy kutat, a körön belül üzletel – hol máshol, persze) de egyúttal előbb-utóbb mindenki ki is lóg egy kicsit (mondjuk meleg a lánya, vagy valahol kiveri a víz a vallási dogmatikától, esetleg csak nem érdekli annyira ez az egész, csak dolgozni szeretne). De tudjuk mi vár a körön kívüliekre: enyhébb esetben megvetés, izoláció, stigma, de ha kell, brutális társadalmi lejárató kampány, karaktergyilkolás, egzisztenciális ellehetetlenítés, permanens vegzatúra. Az ország elmarja magától progresszív lelkű fiataljait, elkergeti kreatív erejét külföldre, és elkussoltatja azokat, akik tudnák még máshogy.
A hatalom a hatalomé, a népuralom ma illúzió – A mai rendszert döntő részben nem társadalmi igény hívta életre. A folyamat nem eleve elrendelt; nem társadalmi kényszerek, hanem az egyes szereplők olykor esetleges döntései alakítják.
Senki nem akar a körön kívül lenni, és akárki kerülhet a körön kívülre. Ez a szorongás bújik a pszichékben, ez mételyez minden bizalmat és vállalkozókedvet, ez lassít minden fejlesztő szándékot, ez bénít bármiféle elrugaszkodást. Magyarország nyugalomra vágyik. Hogy – mondjuk legalább egy évig – ne kelljen teljes szívből gyűlölnie valakiket, vagy halálra rémülnie egy újabb pantomimtámadástól. Béke kell. Kellene, mindenekelőtt.
Nem tudom, lesz-e még az életemben kormányváltás, de úgy tűnik, jó ideig aligha. Ebből a helyzetből kell kihozni a legtöbbet. Voltam nárcisztikus párkapcsolatban, utána évekig kerestem magam. Azt tudom viszont, hogy mi segített kitörni belőle. Nekem az alkotás (írás) olyan független valóságfogódzó lett, hogy abból szépen lassan ki tudtam bontani a világot. Ennyivel szolgálhatok. Hozzunk létre bármit, képet, robotot, szoftvert, zenét, bérszámfejtést, egy emberibb hangot a boltban, az utcán, csak úgy magunknak. Ha nincs igazam, akkor legalább haszna volt. Ott vagyunk mindannyian, ennek a sűrű ködnek a takarásában. Találjuk meg egymást!
A magyar, ha szegény évértékelő összeállításunk további cikkeit itt olvashatja.
