A 2022-es választásokon a közös ellenzéki lista 753 711 szavazattal kapott kevesebbet, mint 2018-ban. Abban az évben nem volt ugyan teljes összefogás, de ha összeadjuk az akkori ellenzéki pártok listás szavazatait – beleértve azt is, ami azóta megszűnt –, akkor kapjuk ezt az eredményt.
Sokan úgy gondolják, hogy ennek a negatív szaldónak a fő oka, hogy a Jobbik szavazói részben otthon maradtak, részben az újonnan parlamentbe került pártra vagy éppen a kormánypártra szavaztak. Szerintem részben igaz az állítás, de semmilyen körülmények között nem magyarázza a 750 ezres szám egészét. Ahhoz, hogy ez előálljon, az is kellett, hogy a 2018-as baloldali szavazók egy része – valószínűleg itt is több százezres nagyságrendről van szó – ne a mai ellenzéket válassza.
Sok oka lehet annak, hogy azok a baloldali szavazók, akik 2022-ben nem szavaztak az egyesült ellenzékre, miért választottak mást vagy maradtak távol. Megítélésem szerint az egyik ok az lehetett, hogy ahogy a jobbikosok egy része előtt vállalhatatlan volt a baloldal, úgy a baloldaliak egy része előtt vállalhatatlan volt a Jobbik.
2020. szeptember 4-én jelent meg Szubjektív nem címmel írásom az Élet és Irodalomban. Akkor a következőt írtam: a baloldali pártok „a politikai pragmatizmus érdekében szemet hunynak a rasszizmus felett, sőt ténylegesen támogatják azt, miközben hangosan hirdetik, hogy ők mindenfajta cigány- és zsidóellenességet elítélnek. Az antirasszizmus identitásuk egyik megkérdőjelezhetetlennek tartott pillére.
A politikai pragmatizmus és az elvi hitelesség ebben az esetben nem fér össze. Vagy-vagy.
Ezt a politikai pragmatizmust alapvetően az motiválja, hogy úgy vélik: a pártjaikra külön-külön leadott szavazatok automatikusan (?) összeadódnak, tagjaik és szimpatizánsaik szilárdan együtt ingadoznak a vezető politikusokkal, ráadásul sok bizonytalan szavazót is elérnek, és ezáltal ők lehetnek azok, akik a választásokon leválthatják az általuk ördögösített, éppen regnáló kormányt. (…)
Ennek a hatalomtechnikai elgondolásnak persze ára van. Mint említettem, tökéletesen elvész a hitelesség. Pedig a hitelesség fontos lenne, hiszen ők azt ígérik: jobb országot teremtenének, mint ami most van. De hogyan akarnak jobb országot teremteni, ha a fajgyűlöletet eltűrik, illetve politikailag megtámogatják?
Csak arra lehet következtetni, hogy nem jobb országban, hanem puszta hatalomszerzésben gondolkodnak. Nagy kérdés persze, hogy ha ez így nem sikerül, akkor mit kezdenek a pragmatizmus oltárán feláldozott és összeomlott identitásukkal?
A politikai pragmatizmus és a politika tartalmi célja itt nem fér össze. Vagy-vagy.”
Mindezek alapján azt írtam: „Ezek után, ha ők a szavazatok összeadásában gondolkodnak, kérem, engem vonjanak ki. Nem szavazok olyan politikai szövetségre, amely szemérmetlenül utat enged a rasszizmusnak.”
Szubjektív, értelemszerűen önmagamra vonatkoztatott 2020-as véleményemet az objektív adatok 2022-ben megerősítik; mondhatnám, túlemelik a személyességen.
A téves kalkuláción alapuló pragmatizmus oltárán feláldozott identitás szellemi leépüléshez vezetett. A baloldal legnagyobbá vált parlamenti pártjának egyébként egykor jó képességekkel rendelkező vezetője a vesztes választások után a debilitás határát súroló üzenetet juttatott el híveihez: „Legyetek Gyurcsányok!”
A baloldal arra sem volt képes, hogy nyíltan elítélje a listáján 9. helyen szereplő karlendítő jobbikost, pedig 1945 óta nem jár olyan nagy rizikóval elhatárolódni a nácizmustól.
Identitásvesztés, szellemi leépülés, az egyértelmű politikai gesztusok hiánya. Csoda, hogy 1,9 millió ember mégiscsak szavazott rájuk.
Visszakanyarodva a szubjektív elemhez, William Wilkie Collins (1824–1889) angol író Man and Wife című regényében írja: „Ha az embert igazolja a lelkiismerete, mások véleménye meglehetősen csekély jelentőséggel bír.” Így vagyok most én.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVI. évfolyama 15. számának Páratlan oldalán 2022. április 14-én.
