Rendkívül kockázatos és vitatható vállalkozás ilyen szűkre szabott keretek között lehetőleg helytálló megállapításokat tenni egy olyan irodalom helyzetéről, amelyről nagyon közvetett ismereteink vannak, s amely – minden igyekezetünk ellenére – számunkra mégiscsak idegen marad, hiszen a térbeli távolságnál lényegesen több választ el tőle. Azok a társadalmi elvárások, amelyeknek Németország Szövetségi Köztársaságban az irodalomnak és a művészetnek eleget kell tennie, oly gyökeresen különböznek azoktól, amelyek a mi irodalmunk irányulását meghatározzák, hogy már-már kérdéses: ugyanarról van-e szó, amikor irodalomról beszélünk. Magát az irodalom fogalmát kellene tehát először is társadalmi-történelmi meghatározottságában tisztáznunk, pontosabban: ki kellene mutatnunk ennek a meghatározottságnak a mai ismérveit (nem azok megjelenési formáit) és konkrét tartalmát. Ez viszont természetesen csakis a jelenlegi társadalmi szerkezet legalább futólagos vázolása révén volna lehetséges, ami ismét megnehezíti feladatunkat…
Mi tehát a teendő? Az egyedül lehetséges középutat kell választanunk: fenntartással élni, arra kérni az olvasót, hogy ő is ezt tegye; hangsúlyozni a vállalkozás kockázatát – és mégis megpróbálkozni vele.
A hatvanas évek nyugtalanságot hoztak Németország Szövetségi Köztársaság irodalmi köztudatában, kételyeket támasztottak afelől, hogy éppen alapvető tartalmát tekintve mennyire egy értelmű, szerves és ésszerű az íróknak az irodalomhoz való viszonyulása; és mindaz, ami azóta történt, valójában kísérlet egy új, megfelelő, egyértelműen körülhatárolt szemlélet kialakítására. Még azok a szerzők is, akiknek sikerült termékeny kapcsolatot teremteniük egy részt az irodalmi múlttal, másrészt a társadalmi-politikai jelennel, nemegyszer módosították irodalmi nézeteiket.
Jellemző, hogy az esztétikai nézetek épp az irodalom funkcionalitásának és hatékonyságának kérdése körül ütköztek meg a legélesebben. Sokan az irodalomnak a konvenciókhoz való ragaszkodásában látták annak az okát, hogy az irodalom társadalmi hatékonysága elmarad, mivel ott, ahol a kritika „már jó eleve kiegyezik az olvasó elvárásaival” elveszti meggyőző erejét – jegyzi meg Renate Matthaei a Grenzverschiehung – Neue Tendenzen in der deutschen Literatur der 60-er Jahre (Határok eltolódása – új törekvések a 60-as évek német irodalmában) című antológiához (Kiepenheuer und Witsch 1970) írott előszavában. Hans Magnus Enzensberger már 1964-ben „ellenáru”-nak nevezte a költészetet, amely lépést tart ugyan az uralkodó termelési móddal, „de úgy, ahogyan az ellenséggel tart lépést az ember”, hogy alig néhány év múlva már más eszközökkel próbálja az ország „politikai analfabetizmusát” felszámolni (kritikák, riportok, a dokumentumirodalom útján).
Günter Grass – mint ismeretes – írásművészetével nem szolgálta ugyanoly mértékben a napi politikát, mint személyes hozzájárulásával. Tévedünk-e, ha feltételezzük, hogy éppen a sajátos irodalmi eszközök hatékonysága fölötti kételyei késztették tartózkodásra? Renate Matthaei így jellemzi a helyzetet: „Az irodalom egyszercsak ráébredt arra, hogy éppen azzal azonosítják, amihez mindig is kritikai szellemben közeledett: a társadalommal. Ez sokkszerűen hatott egész sor íróra, akik éppen a társadalom erkölcsbíráinak vélték magukat; integritásuk megőrzése végett így aztán eltávolodtak az irodalomtól, mintha valamilyen kínos gyanúsítás elől menekülnének.” Ez természetesen nem annyira magának az írói tevékenységnek a lejáratását jelenti, mint inkább a társadalom által elítélt szokványos irodalmi produktum, mindenekelőtt a fikció iránti mély és termékeny bizalmatlanságot.
A fikciótól való elfordulás minden valószínűség szerint a mai nyugatnémet irodalom általános vagy legalábbis uralkodó tendenciája, összefügg azzal a másik törekvéssel, hogy a magasabb fokú hitelességet a dokumentáris tapasztalat útján vagy a közvetlen valóságelemeket kiiktató szintetikus szemlélet révén valósítsák meg.
Jellemző és meggondolkoztató ugyanakkor, hogy az irodalomkritika, az irodalmi jelenségek átfogó értékelése továbbra is esztétikai megalapozású és talán az adott összefüggések között is érdemes felhívni a figyelmet arra – mint például a Határok eltolódása című, már idézett antológia kiadója is teszi –, hogy a művészet funkciója végül mégiscsak abban áll, hogy nem teljesen funkcionális.
Günter Wallraff kétesztendei gyári munka után a Wir brauchen dich (Szükségünk van rád) című, 1967-ben megjelentetett riportkötetében számol be tapasztalatairól – példája iskolát teremtett. Módszerét általánosították, létrejött az úgynevezett „célcsoport”-irodalom. Egyes szerzők az író feladatát pusztán abban látták, hogy bizonyos társadalmi csoportok problémáit nyilvánosságra hozza; Wallraff szavaival élve „nem nyilvános területeket nyilvánossá tenni”. A legfőbb „célcsoport” a munkásság. Wallraff elméleti és gyakorlati tevékenysége (vagy éppen a velük összefüggő helyzet) végül is a dortmundl csoport kettészakadásához vezetett – a csoport legjelentősebb képviselője Max von der Grün maradt.
1970-ben megalakult a „munkásvilág irodalmának szakköre”, amely a Gruppe 61-től eltérően inkább irodalmi manifesztumokat ad közre, s kevésbé törődik „a valóság provokáló dokumentálásával”.
A közvetlen valóság megközelítését célzó erőfeszítésekből születtek meg F. C. Delin érdekes, információban igen gazdag és meggyőző szövegei; a szerző 1966-ban megjelent Wir Untemehmer (Mi, kezdeményezők) című első kötete színes montázs a CDU/CSU 1965. évi parlamenti ülésszakának gazdasági jegyzőkönyveiből. Ugyancsak érdekes tünet, hogy a Londonban élő ismert költő, Erich Fried a nonsense-líráról áttért a politikai költészetre, s újabban ő is gyakran alkalmazza a kommentár nélküli idézés technikáját.
Ebben az összefüggésben még regényt is említhetünk, Enzensberger Der Kurze Sommer der Anarchia (Az anarchia rövid nyara) cimü, 1972-ben megjelent könyvét, bár természetesen előbb tisztázni kellene, mennyiben tarthat igényt a regény megjelölésre ez a spanyol anarchista vezérről, Durrutiról szóló átfogó dokumentum. Az eddig elmondottak után azonban talán tanulságos az, amit Enzensberger mond a „glosszáknak” nevezett nyolc kommentárja közül az elsőben ; „A »kalandregényről« való lemondás az elbeszélőnek arról a régi félelméről árulkodik, hogy hazugnak tartják, mégpedig éppen akkor, amikor hátat fordít a kitalált történetnek és ehelyett a »valóságról« beszél. Azt szeretné, hogy legalább ezúttal higgyenek neki; de épp most ébreszti iel a gyanút, s épp akkor nem hisznek neki, mint az egyszeri juhásznak, amikor igazat mond (Ilja Ehrenburg mondotta például Durruti kapcsán, hogy minden író húzódozik attól, hogy elmesélje élete történetét, hiszen az túlságosan hasonlít egy kalandregényre.)” Kérdéses azonban, hogy az Enzensberger által választott forma kielégítő módon oldja-e meg a problémát. Végül is azt kell igazolásul felhoznia, hogy az emberiség egész története nem egyéb, mint „kollektív fikció”, és meglehetősen vékonyka reménységgel éri be, amikor így vélekedik: „A formák (vagyis a kollázselemek) ellentmondásosság a jelzi csupán a magában az anyagban végigvonuló belső törések et. A rekonstruálás összerakó játékhoz hasonlít, ahol a darabkákat nem lehet varrás nélkül összeilleszteni. Éppen a kép egybeforrasztása mellett kell kitartani. Talán ott lappang bennük a valóság, amelynek kedvéért – az elbeszélő tudatán kívül – »maga a mesélés« történik.”
A látszólag ellenkező irányú tendencia, amely azt célozza, hogy a nyelvabszolutizálását tegye meg az irodalmi tevékenység kizárólagos területévé, leginkább a konkrét költészetben fejeződik ki. Mindenesetre az, amit általában a „konkrét költészet” vagy „ a nyelvi immanencia irodalma” néven szokás jelölni, sem elméleti, sem pedig gyakorlati szempontból nem egységes. A törekvés megjelenése a hatvanas években az osztrák származású Peter Handke és Helmut Heissenbüttel nevéhez fűződik, de idestova egy évtizede különösebb visszhang nélkül maradt. (Eugen Gomringer Konstellációk című kötete 1953-ban látott napvilágot, és körülbelül vele egyidőben jelentkezett több brazíliai lírikus olyan alkotásokkal, amelyeket ők „poesia concreta”-nak neveztek, Handke hangzatos és szellemes írásai azonban gyökeresen különböznek Heissenbüttel Szövegkönyveitől, amely ekben az író arra vállalkozik, hogy az irodalmat az egész világgal szemben megvédelmezze, amelyben „nem sikerül rendet teremtenünk, és amelynek nem sikerül értelmet adnunk”.
Franz Mon számára a konkrét költészet ugyancsak lehetőséget jelent arra, hogy a „nyelvi függőségű civilizatorikus valóság” elmerevedése ellen harcolhasson, hogy ébren tarthassa „a civilizatorikus világ létalapját alkotó problématudatot” és megóvhassa a nyelvet az „elhasználódástól”.
Vannak teoretikusok, akik az irodalom egész jövőjét ebben az irányban képzelik el, ami természetesen kérdéses; de vitathatatlan, hogy a nyelvi immanencia vagy a nyelvi kriticizmus iskolájának módszerei eddig kihasználatlan lehetőségeket tártak fel, amelyek bizonyára továbbra is hasznosíthatók.
Megkíséreltünk röviden beszámolni Németország Szövetségi Köztársaság irodalmának két jelentős irányzatáról. Érthető, hogy jónéhány neves író nem kaphatott helyet ebben a szűkre szabott körképben, bár feltétlenül érdemes voln a feltárni Heinrich Böll vagy Wolfgang Koeppen, Martin Walser, Walter Höllerer és mások állásfoglalását a társadalom és az irodalom mai viszonyának kérdésében. Talán lesz még alkalmunk erről is szólni, s így helyrehozhatjuk az óhatatlanul leszűkített áttekintésből fakadó esetleges torzítást.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 31. számában, 1973. augusztus 3-án.
