Olvasom, hogy eladó az egykori kolozsvári New York Szálló, illetve az épület, amelyikben helyet foglalt, s hogy nem lehet tudni, ki vásárolja meg. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy ki bírja az egyik legszebb és legfontosabb sarkát a régi Kolozsvár főterének.
Erről jut eszembe, hogy diákéveim alatt egyszer én is megfordultam a legendás hírű – akkor Continentalnak nevezett – vendéglőjében. Úgy történt, hogy interjúsorozatot készítettem az egykori Stúdio ’51 névre hallgató amatőr színjátszó csoport tagjaival. Annak egyik alapító tagja Moshu (vagyis Horváth Sz. István) volt, őt kérdeztem az elsők között. Megbeszéltünk hát egy találkát – az ő indítványozására az egykori Nyújork vendéglőjébe, egy szabad délelőttre. Szabad: egyetemi hallgatóként tele volt nemlétező naptáram kurzusokkal, túl sokkal, túl sokkal.
Mikor bemegyek, Moshu már asztalt foglalt, mit ittunk, nem emlékszem, számomra a magnó volt a fontos, egy nem túl nagy, mégis azon az asztalon túl darabos, túl testes, vagy annak tűnő hangfelvevő. Az volt a munkaeszközöm, ma, ugye, elég lenne egy mobil telefon videóját bekapcsolni, fel sem tűnne a körülöttünk ülőknek.
Feltűnt viszont a magnóm akkor – a hetvenes évek elején – a Nyújorkban. Míg Moshu beszélt, pásztáztam a terepet, s észrevettem a tőlünk második sorban ülő szekuritáté-ügynököt. Egyedül ült, előtte egy kóla, ami biztosan járt neki ”hivatalból”, és figyelt. Mindenkit, az egész vendéglőközönséget, minket is. Minket különösen.
Megijedtem. Megbántam már, hogy beleegyeztem, hogy ott készítsük az interjút, el tudtam ugyanis képzelni, hogy az illető feláll, odajön, kérdéseket tesz fel, kiküld a teremből, az utcán molesztál. Vagy azután, a bentlakáson, mindenütt jelen voltak, övék volt a város.
De mindezeket megúsztam. Nem kérdezte meg senki, mit, miért, s a kollektív interjú megjelent, ráadásul a tiszteletet ébresztő s talán védelmet is nyújtó Korunkban. Viszont a félelem maradt. Betokozódva ott él a tudatomban. Elég egy újsághír, és előjön.