Az írói életművek tanulmányozásakor az értékelés legfőbb kritériuma a műveknek a mi korunk számára is értékes, napjaink embere számára is érvényes mondanivalója.
A drámák felújításának kérdésében viszont az is szempont, hogy műsorra tűzésük mennyiben szolgálja a modern színházi stíluskísérleteket és a rendezői útkereséseket.
A világszerte fellángolt színházelméleti viták eredménye – néha – egy-egy új, ismeretlen író megszólaltatása. Gyakrabban: elfelejtett drámaírók, színjátékok vagy akár egész színháztörténeti korszakok újrafelfedezése.
Ilyen felfedezésre váró drámaíró Bánffy Miklós (Kisbán Miklós), kinek dramaturgiája a „klasszikus realizmus”, a „teatralizmus” és a „kegyetlenség színháza” szemszögéből egyaránt megközelíthető. Bonchida kastélyának hajdani ura, a szépprózában, drámában, képzőművészetben, díszlettervezésben egyaránt alkotó, de a zeneművészetben és a színpadi rendezésben is jártas, sokoldalú reneszánsz emberre emlékeztető Bánffy Miklós örök életében nyugtalan, kísérletező szellem volt. Sohasem azt csinálta, amit elvártak tőle!
Negyvenéves korában, a budapesti Operaház intendánsaként (a hagyományos repertoár bemutatása helyett) kiverekedte Bartók Béla színpadi műveinek a megszólaltatását.
Az utolsó Habsburg budai koronázási ünnepségét úgy szervezte meg, hogy az „aranysarkantyús lovagok” felavatására felvonultatta a lövészárkok rokkantjait, emberroncsait. „– A harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt minden csupa ragyogás, csillogás volt.” (B. M.: Emlékeimből.)
Váratlan, de – valljuk be őszintén – nem minden színpadiasságot nélkülöző fordulat! Nem csoda, hogy IV. Károly és kísérete e „sokkhatást” nem értékelte. A genuai konferencián – melyen külügyminiszterként vett részt – a jelenlevő államférfiakról karikatúrákat rajzolt, melyeket azután álnéven, különböző világlapokban tett közzé.
Az erdélyi szellemi élet egyik ismert egyéniségeként, a Helikon munkaközösség elnökeként és a folyóirat szerkesztőjeként szintén sok meglepetést okozott a két világháború közötti kor- és pályatársainak.
A felszabadulás után a kolozsvári színházkedvelőket Az ostoba Li című művével, olvasóit a Józsa Béla Athenaeum kiadásában megjelent novelláskötetével lepte meg. 1950. június 6-án – mindörökre eltávozott közülünk. A halála óta eltelt két évtizedben szépprózáját többen is elemezték. Drámai hagyatékát – érdemben – alig!
Emberi, írói magatartásának, műveinek megértéséhez sokban hozzásegít Illés Endre ragyogó esszéje: A dilettante. „Sok rossz írót ismertem, dilettánst csak egyet. Bánffy Miklóst… Persze és Proustot is dilettánsnak nevezném. A szicíliai herceget, Tomasi di Lampedusát is. Vagy a tépelődő, legfontosabb kéziratait befejezetlenül hagyó, szerény Kafkát is. Csak Bánffy Miklós nem volt olyan érdekes és izgalmas, mint Proust, Lampedusa vagy Kafka.”
Illés Endre a továbbiakban igyekszik még jobban megvilágítani a kérdést. A dilettante letagadhatatlanul műkedvelő. De ez csak a szó első jelentése. Mennyi minden megbúvik még ebben a fogalomban! Például az is, hogy a dilettante gyönyörködő ember, olyan valaki, aki élvezi az életet, akit szórakoztat a világ kitárulkozó változatossága és gazdagsága, aki kedvét leli mindenben, ami művészet és erőfeszítés, aki rabja a mulatságosnak, izgalmasnak, összetettnek – az élet végtelen és bonyolult változatainak. (Kiemelések I. E.-től.)
Bánffy Miklós ilyen ember volt.
Első színpadi műve, az 1907-ben bemutatott egyfelvonásos Naplegenda még nem több, mint egy költői lelkületű főúr színpadszerű opera- vagy táncjátéklibrettónak is beillő drámakísérlete. Következő darabja, A Nagyúr viszont jóval több. Egyes kortársak – így Schöpflin Aladár is – remekműnek tekintették. A bemutató (1912. XII. 28.) a húszas, valamint a negyvenes évekbeli felújítások sikere is ezt igazolja (bár az idők folyamán sokan kétségbe vonták, sőt egyenesen cáfolták értékeit.)
Az író itt megkísérli a lehetetlent: a népvándorlás forgatagának, Attila korának színpadi ábrázolását. Emberfeletti hősök elszabadult, vad szenvedélye mozgatja a cselekményt, melynek legérdekesebb része az Attila király és a leigázott népe sérelmei miatt bosszút álló Mikolt hercegnő közötti viszonynak, ennek a vonzó és taszító szerelemnek a színes ábrázolása. Erre valóban tökéletesen ráillik Artaud elve: „Minden cselekvés kegyetlenség! A színháznak a szélsőséges, a végsőkig kibontott cselekvés eszméje által kell megújulnia.
Szent meggyőződésünk, hogy a tömeg elsősorban az érzékeivel gondolkozik, ezért képtelenség az átlagos lélektani színháznak az a törekvése, hogy mindenekelőtt tömeges megértésre törekedjék. A Kegyetlen Színház tömeglátványosságokat tervez, a hatalmas és egymással élesen szembeállított tömegek mozgatásában keresi annak a költészetnek a töredékeit, amit az ünnepekben találhatunk meg a tömegben, a ma ritka esetek alkalmával, mikor a nép kiárad az utcákra.”
Bánffy darabja egy nagy „tömeglátványosság” kitűnő szcenáriuma, mely a „lélektani színház” elemeit is tartalmazza. Kísérletező kedvű színészek és rendezők számára – nagyszerű nyersanyag. Teatralista stíluskísérletre vall egy másik műve, a Maskara. (Bemutató: 1926. III. 10.) Műfaji meghatározása: Bolondság három felvonásban, elő- és utójátékkal, mely egy „paprikajancsi színház” háttérfüggönye előtt játszódik. A főszereplők a függöny hat, embermagasságú nyílásán keresztül lépnek színre, bemutatkoznak a nézőknek, majd verkliszóra hozzákezdenek a „maskara” eljátszásához. A cselekmény középpontjában egy kisember, Fridolin áll, kinek az a vágya, hogy egyszer az életben „másvalaki” legyen. Kívánsága egy hétvégi kiránduláson teljesül; Főúr barátja a Nagy Szálloda „püspökszobájában” szállásolja el. Ettől a perctől ő a „rejtélyes idegen” – akivel nagyon sok minden történik.
A remek drámatechnikával megalkotott, helyzet- és jellemvígjátéki elemekben bővelkedő komédia elsősorban a szatirikus él, a groteszk, karikatúrába hajló jellemek miatt érdekes. Az arisztokraták világáról kevés drámaírónak sikerült ilyen torzképet festeni. S bár Bánffy „paprikajancsi színházának” alakjai ma már inkább panoptikumfigurák – így talán még érdekesebbek.
S végül Az erősebb és a Martinovics című drámák legeredményesebben a hagyományos realizmus eszközeivel tolmácsolhatók.
Az erősebb (bemutató: 1918. III. 21.) kamarajátékának hősei szintén egy furcsa szerelmi szenvedély hálójában vergődnek, a tüdővészes – majd élete ellentmondását tragikusan megoldó – fiatal férj árnyékában. A lélektani hitelességre való törekvés jó adag szentimentalizmussal keveredik ebben a darabban, mely írója szerint is „hevenyészett, elnagyolt munka”.
A Martinovics (bemutató: 1929. II. 8.) viszont jól átgondolt, a történelmi tényekből kiinduló, de azokat a színpad törvényeinek megfelelően szabadon felhasználó drámai mű. A főhős bukásának oka egy fontos igazságnak, annak a szem elől tévesztése, hogy „nagy és szent célokat csak tiszta kézzel – csak tiszta kézzel szabad szolgálni”.
Az író történelemszemlélete, a tények szabad kezelése, a költött figurák megalkotása nagy vihart kavart. A Honfi-Gólemek – ahogy Bánffy egyes kritikusait nevezte – azt hozták fel ellene, hogy olyan kevés kiváló ember van a történelemben „hogy a legsúlyosabb vétek egyet is közülük emberi méretekre redukálni.”
Bánffy pedig ezt cselekedte! A töprengő, vívódó, ellentmondások között vergődő embert és nem a hős, a forradalmár általános képét ábrázolta. Művei alapos, gondos, a mai igényekkel számoló értékelésének szükségességére figyelmeztet az író születésének közelgő, századik évfordulója is.
Megjelent A Hét III. évfolyama 43. számában, 1972. október 27-én.