„Félteni kezdjük a Szigligeti Színházat egy nagy ellenségtől. Megmondjuk a nevét. Ez a nagy ellenség a közönség apátiája… Nem volt még szín, élet, érdekesség a szezonban. Ne tessék mosolyogni: nagy baj van, ha Nagyváradon nem beszélnek a színházról. Pedig a színház kezd a témák közül kikopni… A szürkeségek napjai után most egyszerre akar egész sereg premiert a színházi vezetőség? Nagy hiba volna. Nem, ezt nem akarja senki. Legyen premier elegendő, de okos beosztással. De legyen legfőképpen ízléssel, körültekintéssel, invencióval és intelligenciával megcsinált repertoár, s legyenek jó előadások.“
Ady Endre írta ezeket a sorokat 1901-ben. De ha egy szerkesztőnek ma benyújtaná valaki, az nyomban egyetértene vele és közölné is lapjában. Akárcsak a költő Juhász Gyula írását, amelyből szintén érdemes idézni: „A mai emberiség ízlésének, szokásának, érdeklődésének és temperamentumának megfelelően egy új színházi korszak kezd szép lassan, de biztosan kibontakozni és ennek az új korszaknak a követelései és vívmányai elől nem szabad és nem lehet elzárkóznia semmiféle színháznak sem… Mindenekelőtt a mai színháznál a stíluson van a hangsúly… A mai színház nagyon jól tudja és elsősorban számol azzal, hogy a színházi művészet érzéki hatásokon épülő művészet és még az irodalmi szempont is másodrendű a színi hatás legelső szempontjához képest.“
Ezt sem napjainkban írták, hanem 1908-ban. A Téka sorozat egyik legújabb kötetében együtt olvashatók ezek a régi színikritikák, amelyek egy város színházi életét, a színháztörténetnek egy korszakát segítenek felidézni. Kockázatos vállalkozás. (Különösen az lesz a jövőben, ha valaki a mi korunk színháztörténetét akarja majd a kritikák segítségével rekonstruálni!) A kötet anyagát válogató, a bevezetőt író, és a jegyzeteket összeállító Indig Ottónak a munkáját (aki nem azonos a két világháború közötti ismert drámaíróval, A torockói menyasszony szerzőjével) azért koronázta siker, mert olyan írók, költők anyagaiból válogathatott, mint Ady Endre, Juhász Gyula, Bíró Lajos és Dutka Ákos, kiknek művészetszeretete, hozzáértése, judíciuma vitán felül áll, még akkor is, ha hét évtized távolából bizonyos megállapításokat eltúlzottnak, itt-ott túlhaladottnak érzünk.
Indig Ottó bevezető tanulmánya – mint maga írja – csak „része, töredéke egy nagyobb munkának, mely a Holnap városát készül bemutatni a nagyváradi sajtó irodalmi anyagának a tükrében“. Válogatásának legnagyobb érdeme, hogy segítségével az olvasó valóban bepillantást nyerhet a huszadik század első évtizedének váradi színházkultúrájába.
A kis kötet a négy nagy íróegyéniség színikritikáit, színészportréit, dramaturgiai és színházpublicisztikai írásait tartalmazza, Közülük – főleg Bíró Lajos és Dutka Ákos több írása – kötetben először ebben a válogatásban lát napvilágot.
Bevallom, számomra a színházpublicisztikai írások jelentik a legizgalmasabb olvasmányt (Ady Endre: Jegyzetek a színháznak, Juhász Gyula: Színházi dolgok, Bíró Lajos: A vidéki színészet megmentése), mert ritka felelősségérzet, változást sürgető szándék árad belőlük. De színháztörténeti jelentőségűek a kötetben közölt színészportrék is. Ady Endre Újházi Edéről, Juhász Gyula Márkus Emmáról és Ivánfi Jenőről, az „irodalmi színészről“ írott arcképvázlata. Álljunk meg itt egy pillanatra: milyen remek is ez a kifejezés! Ezt írja Juhász Gyula: „Irodalmi színész… ritka és értékes jelenség ez a mi napjainkban, mikor színház és irodalom, sőt, különösen a vidéken, színház és művészet is kezdenek már ellentétes fogalmakká válni. Ivánfi Jenőben valahogy szépen és nemesen egyesül a régi magyar színészek kulturális hivatásérzése és a jövendő színpad művészének egyetemes érdeklődésű intelligenciája.“
Indig Ottó az előszóban és a jegyzetekben vázlatosan ismerteti a váradi színjátszás történetét és a négy író viszonyát a színházhoz. Tárgyszeretete néhol túlzásokra ragadja, sőt itt-ott tárgyi tévedésekre is bukkanunk. „Piber vikárius megcsalja a kurucot és a labancot – de önmagát soha – írja Ady az Ocskay brigadéros kritikájában.“ Az előszó írója ebből arra következtet, hogy „A darab bírálatában Ady első, leghevesebb klérus elleni kirohanását olvashatjuk.“ Sajnos a jegyzetek között is találunk néhány elírást, például: „Deus ex machina“ középkori vallásos színjátszásból eredő kifejezés; vagy hogy John Gabriel Borkman, Ellida, Osvald – a Kísértetek című Ibsen-dráma szereplői.
Ezeket a szépséghibákat leszámítva a Nagyváradi színikritikák jó és hasznos könyv; ugyanakkor olyan törlesztésre váró adósságokra is figyelmeztet, mint akár a váradi színjátszás történetének a megírása, akár a mi korunkról szóló színházpublicisztikai írások, színészportrék és színibírálatok kiadása.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 24. számában, 1975. június 13-án.
