Ha valakit olyan sok, a művészetekkel olyan magas szinten foglalkozó személy vesz körül, mint gyermekkorában Gerevich Józsefet, szinte törvényszerű, hogy ő is ebbe az irányba indul el. Szülei elismert művészettörténészek voltak, de van a családban olimpikon és matematikus is. Őt magát egyszerre vonzotta a színház és a gyógyítás. Végül az utóbbit választotta, de megtalálta a módját annak, hogy pszichiáterként is hű maradjon a művészethez, sőt a terápia részévé, a gyógyítás eszközévé tegye, és elindítson egy mára legendássá vált művészetterápiás mozgalmat Magyarországon. Ez a Szelfi podcastban elhangzott beszélgetés szerkesztett és rövidített változata.
Szabad Európa
Ha nem valamiféle művészi pálya, akkor miért éppen a gyógyítás lett a hivatása?
Ötéves koromban gondoltam először arra, hogy ha nagy leszek, orvos leszek, mert valahogy nagyon tetszett az a szereprepertoár, amelyet megtapasztaltam betegségeim és családi betegségek kapcsán az orvosoktól. Aztán később, kamaszkoromban, amikor az édesanyám megbetegedett, súlyos, mondjuk így, halálos betegséggel – amit szerencsére sikerült túlélnie az orvosok segítségével – ez megint adott egy impulzust ebbe az irányba. Eközben már egészen fiatalon novellákat írtam, szerettem szavalni, szerepeket játszani, és a színművészetire készültem. Ez a két irány, a művészeti és a tudományos vagy orvosi világ összeütközött bennem.
Amikor tizennyolc évesen döntenem kellett, és az orvosi egyetemet választottam, vannak, akik szerint a józanabbik énem kerekedett felül. Én inkább azt mondanám, hogy erősen tekintettel voltam a szüleimre, akik az orvosi pályát támogatták. Talán azért, mert pontosan tudták, hogy a művészi pálya mennyire törékeny és esendő. Igazuk volt, ma is úgy gondolom, hogy nem döntöttem rosszul.
Miért a pszichiátriát választotta?
Valószínűleg azért, mert az sokkal közelebb van a művészethez, mint az összes többi ága az orvostudománynak. Egyszerűen annyira rácsodálkoztam ötödéves koromban a pszichiátriára, amikor elkezdtük megismerni a lelki betegek és a pszichiátriai betegek életét, hogy már nem volt kérdés számomra: ez az én világom.
Azt mondják, néha nagyon keskeny a választóvonal zsenialitás és őrültség között.
Lombroso olasz pszichiáter és kriminológus nevéhez fűződik a megállapítás, hogy az őrültek között nagyon sok a zseniális ember és a zseniális emberek között nagyon sok az őrült. Én soha nem foglalkoztam ezzel. Arra viszont elég hamar rájöttem, hogy ha a pszichiátriai betegek valamilyen művészeti produktumot hoznak létre, az rendkívül eredeti, szokatlan és nagyon izgalmas. Nagyságrendileg tér el az átlagemberek művészetétől. Ez engem érdekelt, nekem ez fontos volt. Szívesen voltam ilyen műalkotások közelében. Nem véletlen, hogy már fiatal orvosként elkezdtem foglalkozni Gulácsy Lajos és Nemes-Lampérth József festőművész pszichiátriai betegségével. Az sem véletlen, hogy kikötöttem a budapesti Pszichiátriai Klinika nappali szanatóriumában, amely egy rehabilitációs otthon volt, a krónikus pszichiátriai betegek egyfajta menhelye, ahol jól érezték magukat, ahol gyakorlatilag életük nagy részét töltötték. Itt lehetőségem nyílt arra, hogy egy kicsit jobban betekinthessek a páciensek életébe. Egészen más egy ilyen helyen dolgozni, mint mondjuk egy akkut pszichiátriai osztályon, ahol ritkán alakul ki nagyon személyes, terápiás kapcsolat az orvosok és a páciensek között, mert bejön a páciens, és két-három hét múlva elmegy. Egy ilyen rehabilitációs otthonban viszont törvényszerűen komoly érzelmi kapcsolatok alakulnak ki a páciensek és az orvosok, illetve a terápiás személyzet között. Ez az érzelmi kapcsolat lehetővé teszi azt, hogy sokkal mélyebben beletekintsünk a páciensek lelkébe. Olyasmiket vegyünk észre, amiket a hétköznapi pszichiáter egy kórházi osztályon nem vehet észre, mert nincs módja arra, hogy ezeket a megnyilatkozásokat megtapasztalja. Így keveredtem ebbe az egész történetbe.
Úgy éreztem, hogy ezt az osztályt át kell alakítani művészetterápiás osztállyá, a legtágabban értelmezett fogalmát alkalmazva a művészetnek. Úgy gondoltam – és ma is így gondolom –, hogy a páciensek mindannyian tehetségesek, ha a művészet szempontjából nézzük őket. Mindannyian potenciális művészek. Ez persze nem jelenti azt, hogy művészi alkotásokat hoznak létre, mert ahhoz az kell, hogy a tehetségük kibontakozzék. Amikor a hetvenes években erre az osztályra kerültem, egy kolléganővel, Zseni Annamáriával elkezdtük egy művészetterápiás osztály megszervezését az akkori Kulich Gyula téri, ma Kálvária téri intézményben.
Szembetalálkoztunk egy másik problémával, hiszen egy diktatúrában kellett egy demokratikus modellt felépítenünk. Ez volt akkor az életem egyik legnagyobb élménye. Hogy lehet diktatúrában demokratikus modellt kialakítani, egyenrangú kapcsolatot páciens és orvos között, a páciensek erős beleszólását az osztály működésébe? Úgy gondolom utólag visszatekintve, hogy az akkori körülmények között ezt sikerült megvalósítani.
Nem próbálták elgáncsolni? A klinika, az ön mentora partner volt, segítette? Nem látták a rivalizálást abban, hogy valami teljesen újat próbál meghonosítani?
Ha akkor nem Juhász Pál a klinika igazgatója, aki kiváló ember volt, valószínűleg nem sikerült volna ezt megvalósítani. Ő jó összeköttetésekkel rendelkezett, maga is párttag volt. A nyolcvanas évek elején egy ellenzéki színtársulat jelentkezett nálunk, hogy szeretnének előadást tartani. Kitűztük az időpontot, és elterjedt a rendezvény híre a városban. A rendőrséghez is eljutott, ők pedig felhívták a klinika igazgatóját, hogy tud-e erről a rendezvényről. Juhász Pál rögtön azt felelte, hogy tud róla, noha nem így volt. Majd felhívott engem, hogy tájékoztassam, végül ő maga is részt vett az összejövetelen. Ez egy Nyugat-Európában és Amerikában akkor divatos alternatív színházi ágat képviselő, meglehetősen meghökkentő, nagyon izgalmas produkció volt. A végén tényleg katarzison mentek keresztül a nézők, magát Juhászt is teljesen letaglózta az élmény. Végig kiállt az ügy mellett, szerencsére soha nem mondta azt, hogy ne csináljam.
A másik emlékezetes esemény az volt, amikor egy szintén avantgárd zenekar, az Orgazmus együttes lépett fel a Kulich Gyula téren. Ennek a híre is elterjedt városszerte, megtelt a tér fiatalokkal. Bevallom, kicsit megijedtem, életemben először és utoljára felhívtam Juhász Pált, hogy ő mit tenne a helyemben. Fantasztikus volt az öreg! Azt mondta, Jóska, nyisd ki a kapukat, és engedd be őket. Így kellett lennie. Ezt a nyitott kapus rendszert, aminek mindig is híve volt Juhász, megtanultam tőle, és én is mindig nyitott kapukban gondolkozva képzeltem el a pszichiátriát.
Szenvedélybetegekkel, függőkkel foglalkozik elsősorban.
Most már mindennel, de volt egy időszak, amikor szinte csak szenvedélybetegekkel foglalkoztam.
Ez az időszak egybeesett azzal, amikor Magyarországon nagyon nem tolerálták a kábítószer-fogyasztás semmilyen formáját, és mintha most is ez lenne a helyzet. Inkább nem beszélünk a függőségekről, miközben az élet egyre több embert kényszerít arra, hogy valamilyen szinten függővé váljon, mert csak így tudja elviselni a hétköznapokat.
Teljesen egyetértek, sőt még markánsabban fogalmaznék. Semmilyen politikai csoportosulás Magyarországon nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, miközben szerény számítások szerint is csaknem egymillió alkoholista van Magyarországon. Amivel egyébként választást lehetne nyerni – csak zárójelben jegyzem meg –, ha még hozzászámolom a családjukat is. Abban az időben, amikor elkezdtem alkohol- és kábítószer-problémákkal foglalkozni, az akkori hatalom nyitottabb volt ezeknek a kezelésében, mint a mostani. Olyannyira, hogy létrehozták az Alkoholizmus Elleni Állami Bizottságot elég nagy költségvetéssel. Nagyon sok fontos program támogatására került sor ennek kapcsán. Maga az alkohológia tudománya is sokat fejlődött ebben az időben, még egy saját lapja is volt a bizottságnak, amelyben nagyon jó szakcikkeket, tanulmányokat lehetett olvasni, magam is sokat publikáltam benne.
A kábítószer-problémával a hetvenes évek második felében találkoztam. Egy lelkész, Németh Géza – aki valahogy kiszorult a református egyházból – keresett meg azzal, hogy evangelizációs csoportot csinál olyan fiataloknak, akik valamilyen kábítószerrel élnek, és vannak közöttük annyira súlyos esetek, akiket ő már nem tud felelősségteljesen vállalni. Ezért kért a klinikától segítséget.
A teljes cikk itt olvasható:
https://www.szabadeuropa.hu/a/gerevich-jozsef-a-pszichiatria-nem-fontos-semmilyen-hatalomnak/33012080.html
Címkép: Részlet a Tolna Vármegyei Balassa János Kórház pszichiátriai osztályán kezelt betegek alkotásából, egy életnagyságú, papírdarabokból készült kávézóból, fotó: szekszardihirek.hu
Forrás: Újnépszabadság, 2024. július 21.
Gerevich József (Budapest, 1948. december 5. –) pszichiáter, neurológus, addiktológus és pszichoterapeuta, egyetemi tanár, író.
Élet- és alkotótársa Bácskai Erika szociológus. Apja Gerevich László régész, művészettörténész, anyja Vattai Ilona művészettörténész. Apja nagybátyja Gerevich Tibor művészettörténész. Apai nagybátyja Gerevich Aladár kardvívó. Nővére, Éva irodalomtörténész, bátyja, László matematikus. Gyermekei: Zoltán pszichofarmakológus, Péter építőmérnök-statikus, Tamás szociológus, Manchin Miriam közgazdász. Unokaöccse Gerevich András költő-műfordító. (Bővebben lásd: Wikipédia)
