Elszoktunk az egyszerű és áttetsző moralista prózától: az irodalom manapság gyakorta megfeledkezik arról, hogy a bűn elnyeri megérdemelt büntetését, még az a bűn is, amit a büntetőtörvénykönyv nem tart annak. Simenon figyelmét ezek, a rendőrség hatáskörébe tartozó bűnök sem kerülik el, erre tanú Maigret felügyelő tiszta racionalizmusának sokmillió kedvelője. Ebben a regényben azonban a jogi terminusokkal nem körülírható vétek elkövetőjét nem Maigret és nyomozói követik, hanem önmaga: ne féljünk a szótól — a lelkiismeret.
Terlinck, a kis flamand város polgármestere, leghatalmasabb, mindenki mást eltipró személyisége, „a Gazda”, ahogy nevezik, igazán nem az elvont morál alapján építette fel egzisztenciáját: könyörtelenül áthágja a parancsolatokat, ha arról van szó, hogy erőt, hatalmat gyűjthet, bármilyen természetű legyen is az. „Kemény ember”, cselekedeteinek, vélekedéseinek, naponta bevetett viszonyítási rendszereinek, környezete elé állított követelményeinek szilárd középpontja az Én.
Simenon regénye azt követi nyomon, hogy miként töredezik szét fokozatosan ez az Én, hogyan homályosodik el egyértelmű önmagára-irányultsága, hogyan kerül más erők vonzásába, hogyan adja fel autonómiáját, formáltságát és erejét. Az ok: a bűntudat. A bűntudat, ez az idegen, zavaró valami, amely nem illeszkedik Terlinck személyiségének többi elemei közé, megbetegíti a polgármestert.
Terlinck nem megy át semmiféle erkölcsi megtisztuláson: csak egyetlen egy bűne izgatja a sok közül — ezért nem újjászületik az erkölcsben, ellenkezőleg: belepusztul. Mindinkább süllyed, kétértelmű hangulatok, gyanús helyzetek, magyarázhatatlan érzelmek, illogikus pszichikai lomok közé. Ott végzi, ahol az új nyugati irodalom kezdődik: a tropizmusok, „a Lélek” hulladékai között. (A könyv Rónay György kiváló fordításában olvasható.)
Regény. Olcsó Könyvtár. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970.
Megjelent A Hét II. évfolyama 2. számában, 1971. január nyolcadikán.