Az Index 2014-es cikke. Szirtes György nemrég múlt hetvenkét éves.
George Szirtes nyolcéves volt, amikor szüleivel 1956. december 2-án Angliában kezdtek új életet. Attól a naptól nem beszéltek otthon magyarul, az egykori Gáborból angol nyelvű költő lett George Szirtes néven, 2004-ben Reel című kötetéért T.S. Eliot-díjjal ismerték el. Ám a nyolcvanas években újra megtanult magyarul, és többek között a napokban a Vilenyica Nagydíjjal kitüntetett Krasznahorkai műveit fordította angolra, a Sátántangót tavaly a legjobb angol fordításnak választották. „Édesanyámmal az öltözőasztal tükrében néztünk egymás szemébe” – eleveníti fel gyermekkori emlékét első kötetének első versében: a tükörbe nézés és a tükröződés egész életében foglalkoztatta: szeretné megmutatni a magyar lelket az angoloknak.
Pontosan hogyan lett George?
Eredetileg Szirtes Gábor György Miklós voltam. A Miklósból nincs semmi. A Gáborral nem is tudom, hogy mi lett. Elképzelhető, hogy nem gondoltak arra, hogy lehetnék Gabriel, viszont Györgyből George kézenfekvően adódott. Főleg azért, mert az utolsó könyv, amit olvastam még magyarul, az a Tamás bátya kunyhója volt, amelyben az egyik hős George, és őt nagyon szerettem. Furcsa volt, hogy amikor először hazajöttem felnőttként, akkor Gyurinak hívtak. Hiszen amikor elmentem, akkor még Gabi voltam.
Miért döntöttek úgy a szülei, hogy otthon sem beszélnek magyarul?
Azt hitték, hogy sose fognak visszatérni Magyarországra, nem is tudták, hogy lesz-e egyáltalán lehetőségük. Valószínűleg a magyar nyelvet nem gondolták hasznosnak itt kint. És azt akarták, hogy minél gyorsabban megtanuljunk angolul, hogy az iskola és ez az egész új élet könnyebb legyen. Viszont csak az édesapám beszélt angolul, de nem tökéletesen, édesanyám alig-alig. Tört angolt tanultunk tőle.
Akkor vele hogyan tudott beszélgetni?
Nem emlékszem. Érdekes, hogy nem emlékszem semmire, mert annyira gyorsan megtanultam angolul. Nem emlékszem, milyen volt elfelejtetni magyarul és megtanulni angolul. Talán azért történt, mert nem volt olyan nyelv, amivel emlékeztem volna. Az előttre és az utánra emlékszem, de az átmenetre nincsenek szavaim, hiszen két nyelv között voltam éppen.
Ha szavak nem is, de érzések néha visszaköszönnek?
Azok sokkal inkább. Vannak jelenetek, melyekre emlékszem: tengerparti városkában éltünk, az első tengeri élmény, a tengeri szag, az erős tengeri szél, a szürke decemberi napok erősen megmaradtak. Decemberben érkeztünk, április-májusban költöztünk Londonba, akkor találta édesapám az első londoni állását. Nemrég jártam azon a környéken, éreztem, hogy nagyon ismerős az egész, de nem emlékeztem. Rémlett, hogy milyen volt a kert, a vasút, az utca, a szoba. Gondolom ez mindenkivel így van, hogy nem filmre emlékezünk, hanem pillanatképekre, vagy kevesebbre. De a felejtésre és a tanulásra nem.
Könnyen elfogadta, hogy nem beszélhet magyarul?
Én viszonylag gyorsan elfogadtam. Viszont az öcsém – aki azóta birminghami szimfonikusok hegedűművésze lett – három hónapig nem volt hajlandó megszólalni. Ő egész más ember, mint én. Neki nem ment az iskola, csak a zene. Én viszont gyorsan és jól tanultam. Nagyon jól ment az iskola még Budapesten, és egy év múlva az angol osztályban is osztályelső voltam. De ez csak néhány évig tartott.
A szüleiben mennyire volt harag Magyarország iránt?
Nehéz tudni. Az biztos, hogy édesanyámban erősebben volt. Ő Kolozsvárról származott, arról elég sokat beszélt. A holokauszt során elvesztette a családját. Két koncentrációs tábort is megjárt. Ő nagyon baloldali volt a háború után. Még jobban, mint az apu, aki a kiköltözésünk előtt az egyik minisztériumban dolgozott. Az biztos, hogy nem nagyon bíztak Magyarországban. Anyu azt érezte, hogy a családot Magyarország küldte el. Csak 68-ban látogattunk először haza, volt pár nagyon kedves barát, az ő lakásukban laktunk a 13. kerületben.
Mikor kezdett el verseket írni?
Tizenhét évesen. Habár tizenöt évesen feladtam az angol irodalmat mint témát, mert a szüleim azt akarták, hogy orvos legyek, mert valami jó szakmát akartak nekem, így fizikát, kémiát és zoológiát vettem fel, és nem tanultam irodalmat. De tizenhét évesen valami történt. Az iskolai folyosón álltam, és egy fiú hozott nekem egy verset, amit egy közös barátunk írt. Kérdezte, mit gondolok. Nem mondtam, hogy szerintem nem jó, de a történet szempontjából nem is ez a fontos. Hanem, hogy abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy irodalommal akarok foglalkozni. Valahogy ott és akkor ez egyszerűen lehetségessé vált. De túl késő volt angol szakra menni az egyetemen, így rajzot kezdtem tanulni, ami nagyon jól ment, de végül az írás lett a szenvedélyem, nem a festés.
Talán ennek is a hatása az írásaiban a képszerűség, a pillanat megragadása?
A hetvenes évek közepén vált ez erőssé. Anyu 1975-ben, ötvenegy évesen öngyilkos lett. Akartam valamit írni, valamit mondani róla. Hat hónapon keresztül írtam egy verset, At the dressing table mirror (Az öltözőasztal tükrénél) lett a címe. Az első kötetem első verse ez, egy nagy folyóirat is elfogadta, ez volt az első igazi költői sikerem. Nagyon tárgyilagos volt. Egy emlékképet bontottam ki benne: anyu ott ül a tükör előtt, én pedig öt-hatévesen az ágyon vagyok. A kis kézitáskája mellettem hever, megfogom, kinyitom, megnézem, hogy mi van benne. Ő azt mondja, ne csináljam. De nem fordul hátra, hanem a tükörben néz rám, és a két szempár a tükörben találkozik. Ez hasonlít arra az élményre, amikor este utazom a buszon, valaki szemben ül velem, és a tükörben nézünk egymás szemébe.
A fordítás is valami ilyesmi? Hogy a magyar költő és az angol olvasó nem tud egymás szemébe nézni, hanem kell hozzá a tükör, amin keresztül látják egymás világát?
Valami olyasmi. Ez az egész kérdés azóta is foglalkoztat, hogy mit jelent az a figura a túloldalon. Mit jelent ez a különös találkozás, ez a létezés. Több verset is írtam, amelyben megjelenik ez a tükröződés.
Hogyan talált vissza Magyarországhoz, a magyar nyelvhez?
1984-ben történt, amikor három hétre visszamentem Budapestre a feleségemmel. Egészen megváltoztatta az életemet, a verseimet. Ekkor kezdtem el újratanulni az anyanyelvemet. Azért mentem Magyarországra, elsősorban Budapestre, mert valami fontos dolgot kerestem, amiről gondoltam, hogy ott van. És ott is volt. Az a három hét Budapesten olyan volt, mintha álomban jártam volna. Mindent megismertem, de nem pontosan: a hangokat, a zajokat, a tereket. És ezek hatottak a verseimre. A feleségem, aki Kínában született, Malajziában volt kisgyerek, beleszeretett Budapestbe. Húsz éven át fotózta a budapesti tájat. Most volt egy kiállítása Cambridge-ben az egyetemi könyvtárban.
És a magyar irodalomról milyen benyomások élnek az angolokban?
Angliában nincs igazán egységes kép a magyar irodalomról. egy-egy írót ismernek, kevés prózát, leginkább a hetvenes nemzedéket – Esterházyt, Nádast, Krasznahorkait, Márait, Kertészt. Konrádot régebben igen, már nem nagyon, őt a nyolcvanas évek kezdetén inkább. Bartist inkább Amerikában ismerik, ott kapott díjat. Egységes kép nincs igazán, de talán megmaradt a hidegháború alatt formálódó kép: vannak a hősies disszidens írók, akik iróniával írják meg a modern világot, a Grand Hotel Budapest világát. Versekből Radnótit, József Attilát Pilinszky régebben. Arany, Babits, Petőfi, Kosztolányi neve itt kint semmit nem mond.
És önnek mi a magyar irodalom?
Nekem persze már sokkal többet jelent. Sokat fordítottam Tóth Árpádot, Aranyt, Szabó Lőrincet, Kosztolányit, Adyt, akit szinte lehetetlen. Van egy belső térképem, tudom, hogy mi hova tartozik, mi hogy ízlik. Nekem emberek ők, hallom a hangjukat. Jobban ismerem a verset. Most Szabó Magdát fordítottam, a Pilátust. Örkényt is nagyon szeretem. Őt is nehéz, mert nagyon pesti humor. Szóval a 20. századot ismerem, de nem vagyok tudósa ennek, angolul írok és olvasok alapvetően, az az első életem.
Az alapján választ magyar regényt, hogy milyen műnek akar tükröt tartani?
Nem én választok. Nagyon akartam például Mándyt fordítani, de nem volt rá lehetőség. Nem érdekelte az embereket, nem volt kiadó hozzá. A verseknél más a helyzet. Nemes Nagy Ágnest, Orbán Ottót, Vas Istvánt, Szabó T. Annát, Tóth Krisztinát viszek a kiadókhoz, viszont a legfiatalabb nemzedéket nem ismerem annyira. Nekem kell javasolnom, szabad kezem van, talán túl szabad is.
Mi az oka ennek a különbségnek?
Az, hogy verseknél nincs nagyon fogódzójuk. Regénynél általában a német szöveget már ismerik, annak alapján kérnek fel angol fordításra. Éppen ezért Esterházy és Nádas rég létezik angolul. Krasznahorkai velem kezdődött. Máraira is felkértek, Karinthy Ferencre is. Egyszer fordult elő, hogy én vihettem regényt, Kiss Judit Apám halála nyáron című könyvét akartam lefordítani, amit ő küldött el nekem. De nehéz volt kiadót találni, két évbe tellett.
Azt nyilatkozta, hogy Krasznahorkai Sátántangójában angolul jobban kijön a fanyar humor. Nem változik meg az egész mű atmoszférája angolul? Nem lesz könnyedebb?
Nagyon nehéz megítélni. De a hangsúlyát azt hiszem sikerült megfognom, mert bekerültem az érzésvilágába. Magyar barátaim kérdezték, hogy miért fordítom, hiszen olyan depressziós. Szerintem is nagyon sötét, minden az apokalipszis felé vezet, mindenki nyomorult, a regény egész világa nyomorult. De nagyon komikus is tud lenni. Ahogy például az Ellenállás melankóliájában is, ahol Krasznahorkai másfél oldalon írja le, miként ver be egy szöget egy kalapáccsal a zeneiskola egykori igazgatója – miként kell megfogni a kalapácsot, hova nézzen, a szögre vagy a kalapácsra, csak egyikre, mindkettőre. Ezt nem lehet nem humorosnak tekinteni. Sötéten komikus, de komikus, ahogy a végtelenül hosszú mondatokból lassan kibomlik a teljes világ. Nyilván másfajta képzettársításai vannak az angol olvasóknak, számukra egy nagyon hosszú mondat önmagában rejt valamiféle komikumot. Volt egy érdekes élményem még 89-ben. Egy rádiófelvételen két-három magyar tudóssal együtt vendégeskedtem. Kérdeztek valamit, én nagyjából egy percben válaszoltam. A magyar tudósok pedig legalább tíz percben.
És persze nem csak szavakat fordít az ember, nem csak a képletes világot. Hanem történelmet, vagy a várakozást. Sose lesz ugyanaz. A fordítás nyilvánvalóan nem ugyanaz, mint az eredeti. De mindkettő ugyanazt a világot írja le. Ez a világ létezik, egyik esetben innen, másikban onnan látjuk. És Krasznahorkai hangja olyannyira egyéni, hogy angolul sem alakul át.
Van egy saját apokaliptikus műve is. Ez mennyiben más apokalipszis, mint Krasznahorkaié?
Írországban írtam, amikor a Trinity College-ban voltam ösztöndíjjal. Történetesen ugye az angolok és írek ellenségek. Persze én nagyon szeretem az angolokat – ahogy telnek az évek, egyre furábbak, de mégis, befogadtak, jól bántak velem –, de gondoltam rendben, ha az írek nem szeretik Angliát, akkor elpusztítjuk. Öt szakaszban, huszonöt versben írtam meg, az utolsó szakaszban ötféle apokalipszist vázoltam. De nem hasonlít Krasznahorkaiéhoz. Részben azért nem, mert az én érzésem a világról egészen más, mint az övé. Értem azt a sötétséget, amiről ír, és jól tudom, hogy létezik. De én általában szeretem a dolgokat, szeretem a napsütést, szeretem a templomot, szeretem ezt az asztalt – hiszen egész jó, hogy itt van, egyszerűen csak remek. Nem jelenti, hogy nagy optimista vagyok. De ami létezik, azzal meg tudok békélni. Az apokalipszisem arról szólt, hogy milyen emlékek vesznének el egy ilyen megsemmisülés során. Nálam egy kicsit ironikus az egész, de nem tudom, hogy Krasznahorkainál mennyire az. Mert nála tényleg apokaliptikus a helyzet.
Mintha nem is lenne olyan nehéz gondolatban elpusztítani Angliát.
Angliát nagyon jól ismerem, sokat utaztam az országban. Néha nem tudom pontosan, hogy ide tartozom-e vagy sem. Részben igen, szeretem a kisvárost, ahol lakom. De amit a gyermeki mélyembe írtak, az Magyarországon van. Vannak költő barátaim, és látom, hogy ők igazi angol költők. Ez egy hátrány, hiszen angolul írok, teljes valómmal itt kellene lennem. De azt is lehet mondani, hogy abból az élményből, ami Budapestről ered, ide Angliába is hozhatok valamennyit. Ami furcsa, hogy az nem a mostani élményem és nem is a gyermekkori.
Hanem a gyermekkori benyomások valamiféle továbbépítése, továbbélése?
Én úgy fejezném ki, hogy amikor a gyerek nagyon kicsi, az általa először megismert szobaajtó jelenti neki az ajtót, az a fal a falat, az anya az anyát. Ez a viszonyítási alap, minden, ami azután jön, csak egy új, módosult verzió. Egyszer egy Londonhoz közeli kisvárosban elmentem egy ház mellett, melyből áradt valamilyen szag, a kloridhoz hasonló, mely azonnal visszarepített a Széchényi fürdőbe. Magyarországon valami eredeti tapasztalat történt. Az írás mindig ezekről az igazi élményekről szól. Van valami, ami nagyon fontos, de nem azért, mert jobb vagy szebb, hanem azért, mert eredeti. És erről szeretnék valahogy írni.
Nem akarná magyarul megírni?
Nem lenne értelme. Nem gondolkodom magyarul. Ha már ott vagyok, akkor igen. Ha ott élnék három évet, akkor lehet. Angolul írok, angolul érzem a verset is, akkor értem meg igazán a magyar verset, amikor lefordítom angolra. Akkor már megcsinálja az utazást az egyik nyelvből a másikba, és ez az utazás maga a megértés.
Csak ha azok az élmények ennyire gyermekkorból erednek, lehet, hogy a magyar nyelv alkalmas csak a megfogalmazásukra.
Ki kell találni, hogy milyen nyelven lehet megfogalmazni. Nem írok elég jól magyarul, beszéd közben is hallatszik valami abból, hogy újratanultam. Az angolban teljesen otthon vagyok, ezt részben köszönöm a szüleimnek. Angol nyelven élek, ebbe születtem másodszor, és ebben fogok meghalni. Persze érdekes kérdés, hogy mit kezdjek az olyan élményekkel, melyek ott vannak, magyar hangon szólnak. De talán nem is olyan különös ez a helyzet, sok ilyen regény van, mely más helyről szól. Valami rejtőzik a magyar lelki helyzetben, ahogy én megérzem, ami érdekel, foglalkoztat, vakarni kell, ott van. És ezt érdemes angol nyelven elmondani – lehet, hogy sikerül, lehet, hogy nem.
Újságcikkekben most is teszi, a Guardianben több cikke jelent meg a jelenlegi magyar politikai helyzetről.
Cikkeket olvasok, barátaim mesélnek, ez alapján próbálok közvetíteni az angolok felé. Nekem kicsit olybá tűnik, mintha sok szempontból a harmincas évekbe ment volna vissza az ország. Kissé túlzok, de van valami nagyon ellenszenves a mai magyar politikában – ami persze nem egyenlő az országgal. Érdekes, hogy az írók nem írnak róla. Vagyis nem direkt, hanem kissé képletesen.
A rendszerváltásig ebben éltek az írók, képletesen kellett írni.
Érdekes, hogy ma is ugyanígy működik. Pedig lehetne írni erről, hogy a külföld is felfogja, hogy kapjanak egy képet. Nem tudom, hogy miért nincs ez meg. Egyedül Parti Nagy Lajos jut eszembe. Biztos félnek a következményektől. Én bármit megírhatok róla itt kint, nincs kockázata. Persze a légkörről nem tudok beszélni, például arról, hogy az alaptörvény milyen változást hoz valójában, vagy a vitatott írók tananyagban szerepeltetése a mindennapok atmoszféráját miként változtatja meg. Amikor ’89-ben ott voltam pár hétig, akkor írtam róla a BBC-nek. Akkor ezt tudtam, mert minden nagyon izgató volt, minden akkor történt. Volt valami hitelessége a szavamnak. Most nem vagyok ott. De fontosnak tartom, hogy Angliából elmondjam az angoloknak, hogy mi történik otthon. De azt nem tudom megírni pontosan, hogy az emberek mit éreznek. Az irodalomból, a filmekből tudom, hogy ott létezni sokkal mélyebb, sokkal sokszínűbb, mint amit az újságban kapunk.