Szikár, szemüveges és kedélyes középkorú férfi mozog a szatmári műteremben, sokat nevet, és kiapadhatatlan bőséggel ontja a gondolatokat, miközben olyan természetes, sőt lekicsinylő hangon beszél saját munkájáról, művészetéről, mintha alig fejezte volna be tanulmányéveit, és még előtte volna a nagy életmű. Mintha egy teljes múzeumra való rajzot, grafikát, kerámiát nem állított volna ki a földgömb valamennyi kontinensén!
Amit leginkább szeretek benne: hogy a rajzot nem tekinti célnak, hanem eszköznek, amellyel eszméit kifejezi. Pedig nincs nála szenvedélyesebb és harcosabb tisztelője a rajznak. Arra törekedik, hogy visszaadja értékének, hivatásának a vonalat, az elavultnak mondott és elméletektől, divatoktól szorongatott figuratív művészetet. A nagy németalföldi mesterek, Dürer meg Holbein precíz rajzkészségének a szerelmese, ugyanakkor örök honvágy gyötri Firenze, Róma, Párizs latin összhangja után. Olykor merész józansággal idézi Botticelli áttetsző, légies női profiljait, pedig iszonyodik minden utánérzéstől, hiszen feltétlenül, megalkuvás nélkül önmaga akar maradni. S bár grafikájában tudja mindennek a pontos helyét, körét, formáját, nála a vonal makulátlansága valamiképpen fellázad a dolgok hétköznapi rendje ellen.
Az élet felvonulásán túl, ő úgy látja a világot, ahogy az álomban vagy azokban az egyedülálló tüneményekben szokott jelentkezni, amikor a pillanat időtlen.
Hogy a valóság mennyire változó, mennyire összetett, ezt akarja kifejezni Erdős művészete: szándékosan bontja meg a látszatot, bevallja, nem az a teljes való. Mi van mögötte, hol a dolgok lényege? Erre felel minden művével: a tárgyak kilépnek a megszokott, a hagyományos kapcsolatokból, jobban megérezzük az összefüggést ember és környezet, lélek és táj között. A szépség élménye ez, az alkotó ihleté! Erdős az embert nemesnek, szellemi lénynek látja és jeleníti meg. Ez ad egységet az egésznek, arcképeinek, vázlatainak, kompozícióinak. Rajzain, melyekben egy ős ábrázoló egyéniség csodálatos körvonalai bontakoznak ki, valami kifinomult költői hangulat uralkodik. Mert Erdős I. Pál, a grafikusművész, elsősorban – költő!
A rajzot az élet bonyolultságának, s ugyanakkor az élet megható egyszerűségének a felmagasztalására szánja.
Ahogy ő, jeleníti meg a máramarosi és avasi parasztságot, abból látszik, mennyire költő Erdős, mennyire szemben áll ő az ember, az élet prózaivá válásával. És mi más az úgynevezett fantasztikum keresése nála, mint költőiségének biztos jele?
Ennek a „fantasztikumnak“, lírai szimbólumainak szélesen hömpölygő ritmusai ráeszméltetnek a rajz, a grafika zeneiségére. Ha majd a szatmári grafikusművész igazi képét fogják megrajzolni az esztéták, ezt a lenyűgöző „álomlátását“ nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 36. számában, 1974. szeptember 6-án.
