Krúdy Gyula Ál-Petőfi című kisregényének a román fordításán dolgozom, s a minap Budapesten Zsuzsával, az író lányával beszélgettem az „áthangszerelés” nehézségeiről, buktatóiról, meg arról, aki Szindbád jelmezében idestova négy évtizede szebb fényű csillagokba indult.
Műve kiállta az évek múlását: 1957 és 1968 között harminckét kötet Krúdy-regény, -novella, -elbeszélés került újabb kiadásra Pesten, a Szindbád-filmről meg azt beszélték az idei fesztiválon Velencében, hogy szép az ilyen ritka művészi élmény kortársának lenni.
Szindbád legkisebbik lányával beszélgettem, és azt magyaráztam, hogy Krúdy a XXI. század világhírű magyar mesemondója lesz. Amikor a rengeteg betonépület meg rohanó jármű úgy elborítja a földet, hogy az őszi dér már nem a mezőket fogja csípni, csak a repülőterek szélvizsgálóit meszeli fehérre, s a hó sem pilinkél többé a háztetők felett, hiszen óriási műanyagbúrák alatt fognak burjánozni a laktanyaszerű bérházak, ő regél majd a múltról, a vörös postakocsiról, a palotai álmokról, a podolini kísértetről, a muskátlis ablakú budai kiskocsmákról, azokról a kávéházakról, ahol tavaszi zápor idején még esernyőt kölcsönöztek a kuncsaftoknak, s a letűnt orfeumi nőkről, akik szenvedélyes elkeseredésükben az emeletről ugrottak imádóik nyakába.
Zsuzsa azt állította, hogy kissé ellovagolom magam. Csak abban értett velem egyet, hogy amióta a Duna tájáról a királyok eltűntek őseikhez, a magyar olvasók számára Krúdy Gyula a Mese Királya!
– Amit kiadtak tőle, mind elfogyott. Még az antikváriumban sem lehet kapni. Pedig írásai sokezer példányban jelentek meg. Ez nemcsak azért van, mert apám nagy mesemondó volt, hanem azért is, mert az örök emberi szorongást enyhíti könyveivel. Megtanít az emlékezés egyszerű technikájára, és arra is, hogy mennyire gazdag az, aki a múlt feneketlen mélységeire hatol. Műve szinte kimeríthetetlenül gazdag: ötven regény, tíz színdarab, több ezer novella, elbeszélés, tárca, karcolat meg széljegyzet! Még mindig rengeteg írása lappang elfelejtett újságok, vidéki, sőt külföldi lapok hasábjain. A húszas években például tömérdek tárcát, elbeszélést küldött az amerikai Népszavának, Lázár Miklós bácsi emigrációs folyóiratának is dolgozott, s ezeknek sem szabad elveszniük. Európa történelmének, egy társadalmi rendszer mélypontjának sivársága, emberi bánata sehol sem kerül olyan közel a lélekhez, mint Krúdy írásaiban…
Kinn megindult az októberi felhőjárás, sötét fellegek nyomulnak a budai dombok felől, s a Szilágyi Erzsébet fasor neoncsövei kékeszöld visszfényt vetnek a nedves aszfaltra: ilyenkor könnyebb az emlékezés, bizalmasabb a közlés.
– … Apunak nem voltak írói válságai: akármilyen későn került is haza, nem feküdt le anélkül, hogy a napi penzumát meg ne írta volna. Egy szerzetes megszállottságával és türelmével, szorgalmával dolgozott. Ha közben pihenni kívánt, egy karosszékbe ült és olvasott. Sohasem küszködött témáival: ömlött belőle a mese. Élete, egészen végső betegségéig, kóborlás és munka volt. Egyik betegsége idejéből megmaradt egy ceruzával írt papírszelet: „Istenem, mi lesz velünk, ha többé nem tudok írni? Éhenhalunk?”
Van, amit láttam, és van, amit tudok apámról. Láttam szemének ragyogását, amelytől szinte minden megfényesedett körülötte. Tudom, hogy csordultig kellett élményekkel telnie ahhoz, hogy írhasson, s ezt csak az akkori bohém életben, a rendszertelen és bizonytalan éjszakázásban kapta meg. Abban a világban, amelyben élt, csak az álom hozhatott némi enyhülést, talán a boldogság tűnő illúzióját. Szindbád kitört tehát a való életből, hogy a szinte kifejezhetetlent is kifejezhesse…
Ez a „kifejezhetetlen” ott lappang mindenütt Krúdy írásaiban, s a fordító, aki a mesének ezt a modern, kortól és divattól függetlenül friss és eredeti stílusát próbálja átültetni, olyan nehézségekbe ütközik, hogy már-már abbahagyná munkáját, ha nem volna szerelmes az íróba, ha mondanivalójának elmosódó zeneként ömlő dallamaival nem akarná megismertetni saját olvasóit is. Az Ál-Petőfi páratlanul gazdag sejtetésekben – ez Krúdy legfőbb varázsereje –, amelyeket méltóan visszaadni más nyelven bizony nem egyszerű feladat: újfajta nyelvi kapcsolatokra van szükség, hogy megközelíthessük az író földeríthetetlen, megmagyarázhatatlan, elérhetetlen nyelvét. A „borbeli nedvek”-re például – hogy csak egy nagyon egyszerű példát említsek –, ha van is román kádenciám, az csak annyi, hogy sucul vinaţurilor vagy sucurile viţei, s ez nem ugyanaz!
– Bátorítani szeretném, de nincs hozzá merszem – így Krúdy Zsuzsa. – A nyelv az a szirt, amelyen kissé zátonyra fut számos fordítás. De ez nem jelenti, hogy Krúdyt ne lehetne más nyelven megközelíteni. Bizonyítják németül igen megkapó fordításokban megjelent írásai. Örvendek, hogy a román olvasók is megismerhetik. Annál inkább, mivel jövőre negyven éve, hogy apu meghalt, és kilencvenöt telt el a születésétől. Szeretnék ez alkalommal Bukarestbe, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre ellátogatni. A kolozsvári Állami Magyar Színház Krúdy-estet ígért, a bukaresti Kriterion is készül kiadni egyik regényét. Apám ugyan nem szerette az ünnepléseket, de annál inkább a megemlékezést. Ezt a megemlékezést próbálom elősegíteni, s ezért, mindenki, aki aput szereti, nekem nagyon kedves!
Krúdy Zsuzsa ezt bele is írta emlékkönyvembe, amely nélkül még ma sem indulok el hazulról. S amikor a Budapest-szállóból kiléptünk, Zsuzsa az égre mutatott: a felhőjárás megállt, és egészen távol, talán a budai dombok peremén, gyöngéden lüktető fények játszottak.
– Ott, arra halt meg apu, a Templom utca 15-ben, ahonnan kevéssel a vég előtt házbérhátralék miatt kilakoltatási végzést kaptunk. Még a villanyunkat is kikapcsolták. Most emléktábla van a házon…
El is mentem másnap, s egy óbudai lakos segítségével megtaláltam az utcát és a házat. Az alacsony, tölgyfakapus épületre őszi eső szemerkélt. Lejegyeztem az emléktábla szövegét, habár szürkének, jelentéktelennek tetszett. Inkább azt kellett volna belevésni: Itt kereste álombéli mását a magyar Homérosz, Krúdy Gyula, az utolsó magyar mesemondó, aki szerény hajlékában nem is gyanította, hogy mit hoz neki a jövő.
Budapest, 1972. október
Megjelent A Hét III. évfolyama 47. számában, 1972. november 24-én.