Éjszaka, ősz fele, eszembe jutnak ifjú éveim. Mintha üvegajtón át nézném a ködbe vesző messzeségben elterülő szülővárosomat. Az Óvár épületeit megérintette a régiség sápadtsága. A Sétatér padjain érett gesztenyék kopognak a nedves holdfényben. A Szamos kavicsos medrében mint olvasztott ezüst csillámlik a víz. Az utcák árván, emberek nélkül ásítanak a sárgás villanyfényben. Szinte hallom az Újságíróklub nagyterméből Halász Lajcsi hegedűjének fojtott hangját: Fráter Lóránd nótáját játssza, azt, hogy: Tele van a város akácfavirággal.
A város álmát alussza, a házsongárdi kertek felől kesernyés füst szaga járja át az utcákat. Már égetik a rőzsét, az akácosokba beköltözött az ősz. A Thália Színkör titkos hallgatásba merült. Ott vezényeltem először, nem egészen húsz éves lendülettel egy zenekart. Udvarán gyom ül, a falak közé rengeteg zene gyűlt. Mintha Solymosán Magda hangja ringatná Szibill levelét, s a kis Petrovnak szóló üzenet lomhán rebben a Fellegvár felé. Csendes a Diana-gőzfürdő is; tavaszi záporként zúgtak valamikor fürge, ezüstös zuhanyai. A meleg víz emlékének a mámorában szendergek néhány pillanatig, mellettem mintha Mátrai bácsi álmosan motyogna valamit. A zöldes csillogású medencében színészek, lapszerkesztők, írók lubickolnak. Köztük van Hunyadi Sándor is, aki olyan későn szokott felkelni, hogy még le sem feküdt. Sokszor a gőzfürdő pihenőjében, színehagyott lepedőkbe burkolva alussza át a napot. Ébredéskor hosszan fülel a hátsó udvar eperfáinak egyenletes susogására.
A Royal-palota ablakaira lanyha fényt locsolnak a Deák Ferenc utca égői. De én villanást vélek látni a néma ablaküvegeken, felfakadnak a régi bálok keringői, a Mária Valéria-esték ragyogása. A szív intőn dobog, a hajdani ifjúság emlékét ellepte a rozsdázó rom. Más ajkakon virul ma az önfeledt mosoly, a boldog kacagás, más idők jönnek, más melódiák. Elkésett zenész bandukol az alvó városon át a pályaudvar felől, ahonnan elnyújtott vonatfütty hívogat. A házak félszegen ismétlik a távoli hívást, majd újból szunnyadó csendbe mélyednek. Az állomás restijében ismét hosszúra nyújtotta az éjszakát Tamási Áron, Indig Ottó, Végh Jóska, Ványolos Pista. Halk jó estével odaszólok a hazafelé cammogó bőgősnek. Minden lépése lágy muzsikát zenget: magával cipeli dagadt hangszerét, s menet közben kirojtosodott kézelőjével a húrokat dörzsöli.
Az Uránia mozgó kedves titkok világának a homlokzatán konokul támasztja alá a roppant világegyetemet két domborműóriás. Rémületes árnyak és vakító fények röpdöstek ott felettem kamaszkorom szombat délutánjain. Akkor volt divatban Drakula, az „erdélyi vámpír”. Ijesztő arca vonaglott, a nézők keményen csukták össze ajkaikat, nehogy felsikoltsanak rémületükben. Asta Nielsen mély szemében északi fenyvesek sűrű árnya úszott. Meredek hegyfalak között robogó vonat utolsó ütközőjébe kapaszkodott Harry Piel, s a közönség vacogó szívvel követte bravúrjait, miközben a hamis zongorán a Könnyűlovasság nyitányának vidám ütemei pattogtak. Megállok egy pillanatra a Vashídon, hogy felidézzem a régmúlt tavaszok puha bárányfellegeit: Szamosfalva felé eveznek csillogó égen. Az emlékezet lassú árja magával ragad. Fényben, illatban fürdenek a távoli rétek. Fejem alá kulcsolom karomat, gondtalanul fekszem a kakukkfűben, körös-körül a táj szikrázón fodrozódik. Látom a langy dombokat, ahol valamikor egy sápadt leányzó miatt elcsípett a mókusbajuszú csősz. Felejthetetlen perce ez a végtelen időnek. Vajon hányszor csaptak le azóta a varjak a kertek barnás taplótestére? Hány éves lehet ma Koty, a gömbölyű Hája-néni vézna csemetéje?
Magamban számolva útra kelek, torkomon még az ijedtség fullasztó csutkája. Dermedten bámulok a Rudolf úti magas földszintű házra, ahol legszebb éveimet töltöttem. Azon tűnődöm, miért olyan sötétek a falak. A megrozsdált galambtornyon még ott díszeleg nagyszüleim monogramja. Már csak a fényképbeli arcukat idézem, élő lényüket elhordták az évek. A hangjukra azonban pontosan emlékszem, amint cseperedő unokáikban táplálják a nemes undort az erkölcsi szennytől. Amikor nagyapámnak kijelentettem, hogy író meg művész akarok lenni, nagyot sóhajtott, és azzal érveli, hogy egy olyan világban, amelyben a Don Quijote szerzője nyomorban meg börtönökben tengette napjait, és Mozartnak még a sírhelyét sem ismerjük, csendesebb élete van az esztergályosoknak, asztalosoknak meg villamoskalauzoknak. Mire rádöbbentem szavainak keserű igazára, nem volt az élők sorában. Később arról ábrándoztam, hogy zongoraművész leszek. Ez a tervem is füstbe ment, de azért a zene maradt örök szerelmem. Éppoly elképzelhetetlen muzsika nélkül élnem, mint könyvek vagy írás nélkül. Miután az utolsó háború vége felé házunkat bombatalálat érte, két ép tárgyra bukkantak a romok közt turkáló szomszédok: az egyik egy verseskötet volt, a másik nagyanyám fiatalkori képe. Ő maga a romok alatt telte halálát, s a kardosfalvi közös sírban alussza álmát. Azt hiszem, megbékélve pihen ott, hiszen mindig is szerette a szegény sorsú kisembereket, s a kollektív gödörben, melyet a város ásatott, nincstelenek, munkások, vasutasok, bérkocsisok maradványai porladnak.
Egy ideig még álldogálok a szemközti járdán, aztán jól ismert utcákon, bérházak és hirdetőoszlopok között a főtéri kávéház felé irányítom lépteimet. A Ferenc József utat ködhullám borítja, két oldalán gyenge fénnyel pislákolnak a ritka lámpások. Az éjszakának vízszaga van. A New York épülete úgy terpeszkedik a ködben, mint puha fészekben. Eszembe jutnak azok a csodálatos emberek, akiket naponta láttam itt: szerkesztőség, klub, otthon, olvasóterem, irodalmi és politikai viták rendkívüli színtere volt részükre a kávéház. Legtöbbje szép, szalagos koszorúk alatt, rezesbandával tért nyugovóra a házsongárdi gesztenyefák tövébe. Amíg éltek, a jövőre szomjaztak mindannyian, szüntelenül a jövőről ábrándoztak. Mindegy volt nekik, hogy ki milyen nyelven kiált a Holnap után, így találkoztam velük egymásba fonódó kis utakon. Régi, alkonyba hajló délutánok zümmögését vélem kihallani az átfestett falakból, mintha egy elsüllyedt földrész foszlányai ébredeznének a vörös szőnyegek fölött. Ha Jenőke, a serény főúr még élne, elárulná, hogy záróra után a hajdani kávéház termeiben lidércek ténferegnek a beszűrődő holdfénynél. S ha egy ilyen éjszakán elbújhatnék valamelyik oszlop mögé, s megkérdezném ezeket a „törzs”-lidérceket: Kik vagytok? – talán így válaszolnának.
– Egy része vagyunk a múltadnak, s ez a múlt benned szunnyad. Keltsd életre!
Buzdításuk lenne kolozsvári körhintámnak az elindítója. A magamfajta álmodozónak a múlt lázas, lüktető életerő.
Megjelent A Hét III. évfolyama 29. számában, 1972. július 21-én.