Részlet a szerző Szép város Kolozsvár címmel a Kriterion Könyvkiadónak készülő visszaemlékezéseiből.
AKÁRMILYEN hihetetlennek tűnik is manapság, a hangosfilm jövőjében senki sem bízott fél évszázaddal ezelőtt. Sokan azért, mert a gramofonlemezre rögzített hang sem volt még valami nagyon élethű, mit lehetett várni tehát ezen a téren egy nagyobb szabású próbálkozástól? A vásznon mozgó kép is eléggé a csodával volt határos, további tökéletesítésére kevesen gondoltak. De azért akadt néhány lelkendező, és ezek között voltunk mi is, az akkori tinédzserek. Teleszívtuk magunkat a lapok híradásaival, Marconi sikerei lázba hoztak, Edison életrajzát mindnyájan ismertük, sőt Charles Cross, a furcsa életű francia poéta fonográfkísérleteiről is hallottunk egyet-mást, még ha ezért kénytelenek is voltunk visszabandukolni a nyolcvanas évekig.
A jövő úttörőinek a múlt szívén kell tartaniuk a fülüket. A közönség zöme azonban nyakig benne volt az akkori mában: annyira nyomasztotta a hétköznapok gondja, hogy se múlt, se jövő nem létezett számára. A filmszínházakat is inkább az ifjúság látogatta: a kolozsváriak kedvence az Apolló mozgó volt. Ma már idillnek hat ennek a kedves, primitív mozinak az emléke.
A Főtér egyik sarkán, a Rózsa drogéria udvarán volt, egy zöldre mázolt pavilonszerű kis épületben. Falai tele voltak firkálva trágárságokkal és a kiskorú mozilátogatók aláírásaival. A vastag fekete rámára kifeszített vásznat darabokból tákolták össze, ezért Mio May, Lya de Putti, Maciste, Málek, sőt Rudolph Valentino arcán vízszintes barázdák látszottak minduntalan, s ezek úgy festettek, mint valami esztétikai műtét vaskos nyomai. A székek keservesen recsegtek, nyikorogtak, a teremben a filmszalag ragasztására használt éteres folyadék szaga terjengett. Vetítés közben a film gyakran elszakadt. Ilyenkor nem gyújtottak villanyt, csak a sárgás vászon világította be sejtelmesen a termet. Többször meg is jelent rajta a gépész kezének felnagyított árnyéka, amint a filmet próbálta beilleszteni a hengerbe.
Fülsiketítő zsivaj, füttyszó, lábdobogás sürgette az előadás folytatását. A vézna zongorista kikémlelt a vászon mögüli odújából, szemrehányó pillantásokkal méregetve a fegyelmezetlen társaságot. Aztán hangos zümmögéssel a vetítőgép újra működésbe lépett, a zongorista is serényen kalimpálta az elcsépelt dallamokat. A legismertebbek az Egy szűz imája, Le lac de Côme, Volga-Volga, a Dichter und Bauer nyitánya, a Tritsch-Trasch polka voltak, valamint a Kék Duna keringő, amely minden vízi képet kísért, legyen az a Mississippi, a Niagara-vízesés vagy a Szuezi-csatorna. Költőisége, naivsága tette később oly kedvessé ezt a kísérőzenét emlékeimben.
A NÉMAFILMET el sem lehet képzelni zongora nélkül, hiszen méltó visszhangot adott a tökéletlen vígjátékoknak, szenvedélyes szerelmi drámáknak, hősmondaforrásokból merített legendáknak, zűrzavaros, bonyolult kalandorfilmeknek. A különböző filmekben előforduló hasonló helyzeteket vagy hangulatokat – harc, csók, ünnepély, csalódás, párbaj stb. – ugyanaz a vezérmotívum kísérte, és ez mindennél jobban érzékeltette a pillanatképek tartalmát a mozilátogatók számára. Egyikünknek sem volt rá megjegyzése. Amit láttunk, azt jónak, szépnek találtuk. S a szünetekben, mivel a filmek akkor még felvonásokra voltak osztva, akárcsak a színdarabok, boldogan majszoltuk a csokoládét, fügét, mandarint, sós perecet. Meleg nyári délutánokon még fagylalt is akadt, ötven banis apró kúpokban.
A szünet végeztével élesen szólalt meg a csengő, nagy széknyikorgatás közepette mindenki sietett visszatérni a helyére, miközben a fehérbóbitás édességárusok a terem végébe húzódtak, hogy huszadszor is ugyanazzal az áhítattal kövessék a vásznon lezajló eseményeket.
A némafilmek nem sok nyomot hagytak az emlékezetemben, a Hindu síremlék, a Nibelungok mondája és a Königsmark kivételével. Sokkal jobban emlékszem arra a történelminek mondható estre, amelyen – 1923 vagy 1924 elején – az első hangosfilm- kísérlet került bemutatásra. Ebből az alkalomból édesanyám magával vitt, mivel ismerte korai érdeklődésemet a technika audiovizuális vívmányai iránt.
TÉL VOLT, vastag hótakaró borította az utcákat. A levegő áthatóan tiszta, mint mindig nagy havazások után. A mozi udvaráról elsöpörték a havat, a kis előcsarnokot tisztára sikálták az ünnepi esemény alkalmából. Ez azonban fölöslegesnek bizonyult, mert a büfé körül tolongó közönség lábbelijéről bőven olvadt le hólé. Mai napig emlékszem az Apolló mozgó tulajdonos-igazgatójára. Nem tudom, valóban Benyovszkynak hívták-e, de én csak így gondolok az alacsony, kissé púpos, roppant fürge öregemberre, aki azon az estén olyan izgatottan tördelte a kezeit, mintha ő maga lépett volna fel. Ritkás ősz haja a homlokába hullott, amint hajlongva tessékelte helyére a látogatók tömegét. A kíváncsisággal vegyült izgalom hullámokban terjedt a teremben.
Ezen a szokatlan előadáson nem a hétköznapi közönség, hanem a város színe-java töltötte meg zsúfolásig a mozit. Orvosok, ügyvédek, tisztek, mérnökök, írók, művészek meg gazdag kereskedők szorongtak a kényelmetlen székeken, miközben az igazgató rövid előszóként megköszönte a nagyszámú részvételt, és felhívta a jelenlevők figyelmét arra, hogy új korszak veszi kezdetét a mozgóképszínházban: a hangosfilm korszaka! Egy alacsony állványról beszélt a mozivászon előtt, és kitárt karokkal kívánt nekünk kellemes szórakozást.
Nem magyarázta meg, hogy mi ennek a forradalmi kísérletnek a lényege, de enélkül is rövidesen rájöttünk: a vetítővászon közelében, fekete bársonnyal bevont asztalon egy tölcséres gramofon volt felállítva, körülötte két szemrevaló hölgy várta a működésükre vonatkozó jeladást. Parfümillatot árasztottak maguk körül és a lámpaláztól sápadt volt az arcuk, habár jó előre betanulták teendőjüket. Tekintetüket alig merték fölemelni a földről elfogódottságukban. Több lemezt készítettek elő az asztalra, ezek szolgáltatták az új hangosfilmhez a zenét, az élethű aláfestést.
A MŰSORT RÖVID jelenetekből állították össze. Elsőnek egy hosszú szerelvényt vontató parányi mozdony jelent meg a vásznon; alig volt nagyobb egy villanyvasalónál. A lehangolt zongora helyett egyszerre csak elnyújtott gőzsíp füttye viharzott át a termen. Oly élethűnek tűnt, habár a távolból hangzott, hogy elakadt a lélegzetünk. Majd ahogy a vonat közeledett és a mozdony mind nagyobb lett, hallottuk a kerekek zakatolását, az ütközők csörömpölését, a fékek nyikorgását, a gőz sistergését. Az egész megdöbbentően hatott reánk, s a nézők nem győztek ámulni. Csakhogy, amint nőtt-növekedett a mozdony, az első sorokban ülő nézők mind riadtabban szuszogtak. Mikor aztán betöltötte az egész vásznat, mintha a teremre akarná zúdítani a maga után csörtető kocsisort, apró sikolyok röppentek fel a közönség soraiból, s egy hölgy – Biasini fűszerkereskedő anyósa – nagyot kiáltott, és ájultan csuklott össze a helyén.
Benyovszkynak jutott osztályrészül a megtisztelő feladat, hogy magához térítse, és kitámogassa az előcsarnokba. Rövid szünet következett, a hangaláfestéssel megbízott lányok lemezt cseréltek a gramofon korongján, majd a vásznon felhők nyomakodtak a szürke ég egyik peremétől a másikig. Haragosan úszkáltak egy sötét árnyékokba borult síkság fölött, amelyen megvadult bölénycsorda nyargalt valami távoli folyó felé, oszlop alakú porfelleget kavarva maga után. Baljós villámlás cikázott az égen és ijesztő dörgés töltötte be a mozit. Hallottuk a száguldó csorda patáinak dobbanását, a terem visszhangzott az óriás állatok tüsszögésétől, rohamától. – Jaj – kiáltotta el magát valaki az utolsó sorokban. – Ezek mindnyájunkat elsöpörnek.
De amikor később Fedor Saljapin hatalmas alakja jelent meg a vásznon, Mefisztó jelmezében, a terem hirtelen elnémult. Egy középkori kastélyt ábrázoló díszletben mozgott a világhírű orosz művész, szemei szikrát szórtak, s köpenye alól egy finom díszkard aranymarkolata villant elő. A kastély hátterében párállón hunyt ki az alkony, miközben Gounod zenéje recsegve tört elő a gramofon tölcséréből. Egyszerre csak Saljapin kitátotta roppant száját, de meglepetésünkre semmi hang nem szárnyalt föl belőle. Majd amikor becsukta, váratlanul erőteljes basszus hang reszkettette meg a vásznat. így múlt el néhány perc: az egész kissé furcsán hathatott a közönségre, mert amikor a szinkronizálás hibájából ez a játék többször is megismétlődött, a nézők elkezdtek kuncogni, pisszegni, csúfondárosan súgdosódni, hangosan beszélni, míg kacagásba nem fúlt az előadás.
Csakhamar az egész terem zengett az ellenállhatatlan jókedvtől, főleg amikor egy józan hang tagoltan közölte a nézőkkel:
– Ez egy hasbeszélő mutatványa!
A villanyégők hirtelen kigyúltak, s a vászon előtt megjelent az igazgató. Elképzelhetetlenül sápadtnak látszott.
– De hölgyeim és uraim! Ez egy történelmi esemény – rikácsolta. – Apró hiba csúszott a hangkezelésbe. Méltóztassanak türelemmel lenni, a jelenetet megismételjük!
A nagy zsivajban, hahotában nem hiszem, hogy hallotta volna a saját hangját. Talán ezért ismételte újra meg újra teli torokkal:
–… történelmi esemény… hiba csúszott… méltóztassanak türelemmel lenni!
Senki sem hallgatott rá. A közönség fülsiketítően kurjantott, kiabált, hahotázott – nem a hétköznapi közönség, hanem a város színe-java! –, miközben kinyújtott kezekkel mutatott a vászonra, ahol Mefisztó elhalványult képe tovább tátogatta a száját – némán!
Benyovszky hirtelen elhallgatott, lehajtotta a fejét és gyors léptekkel elhagyta a termet. Ezzel aztán vége is lett az előadásnak, a nézők felugrottak helyükről, és a kijárat felé tolongtak.
A téli égbolton fagyosan szikráztak a csillagok, az udvaron sötét volt, csak az ajtókon kiáradó fény festette sárgára a szomszéd tűzfalat. A nézők eloszlottak a Főtéren, egyikük sem vette észre a kijárat mellett meglapuló moziigazgatót. Talán egy közeli szebb jövőről, a technika és civilizáció fejlettebb korszakáról ábrándozott, mert szemei csukva voltak, csak az ajka mozgott hangtalan, mintha eszelősen ismételgette volna: „Ez történelmi esemény, hölgyeim és uraim… történelmi esemény!”
BENYOVSZKYT csak évek múlva láttam viszont a Capitol mozgó egyik páholyában, az első igazi hangosfilm, Gary Cooper és Colleen Moore Jeannine-jának a kolozsvári bemutatóján. Az apró igazgatóból nem látszott egyéb, csak domború homloka és nagy, sötét szemei. Olyan gunyorosan villantak, mintha ő maga lett volna a hangosfilm feltalálója.
Megjelent A Hét V. évfolyama 17. számában, 1974. április 26-án.
