Szántó György ismeretlen Avram Iancu-színműve
1947-ben arról értesítettem az akkor még Aradon élő Szántó Györgyöt, hogy két regényét – a Stradivarit és a Melétét – le szeretném románra fordítani. Május 31-én kelt válaszlevelében Szántó elmondta, hogy a román tolmácsolásnak jobban örülne „minden más nyelvű fordításnál. Én ugyanis lugosi vagyok – írta –, gyermekkorom óta román barátaim voltak, és hogy mennyire szeretem a román népet, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Avram Iancuról tíz évvel ezelőtt írtam egy drámát, csak szerencsétlen véletlenek sorozata, hogy eddig nem kerülhetett színre.” Még azt is hozzátette, hogy Hajdútánc című regényének a fő alakja Mihai Viteazul, továbbá, hogy erdélyi tanulmánysorozatában a románok és magyarok kapcsolatának minden vonatkozását összefoglalta, „annak bizonyítására, hogy nem csak együtt élünk, de együtt halunk is”.
Szántó György gazdag és sokrétű művében az Avram Iancuról írt Havasi ballada különös helyet foglal el, ezért a román nyelvű Stradivari megjelenése után (Editura muzicală, 1970) elkértem az író özvegyétől a színmű eredeti kéziratának egy másolatát. Ez alkalommal megtudtam tőle, hogy férje nagy ambícióval látott hozzá annak idején a színdarab megírásához, amelyben egy egész kis világot akart bemutatni: a szabadságharcosok és lázadók, császáriak és nemesek világát legfinomabb árnyalataiban.
*
Amikor Szántó György nekifogott színdarabot írni a negyvennyolcas eseményekről, biztos lehetett afelől, hogy nem kerülhet színre, hiszentúl zavaros és forrongó volt 1937-ben a talaj egy bíráló hangú és nagyon is a néptömegek szabadságvágyát tápláló mű bemutatásához. Belső kényszernek engedett: hogy tisztán lásson az erdélyi tájban, perspektívában múlt, jelen és jövő képében. Ezzel is dacos választ óhajtott adni a harmincas évek mérgezett társadalmi és nemzeti problémáira, hiszen végcéljának a népek összefogását, együttműködését tekintette. Nem csatlakozott a szemköztálló nézetek egyikéhez sem, hanem az igazságot próbálta hirdetni meggyőződése és tehetsége szerint, szélesebb látóhatárban gondolkodott ez a világtalan író, akit nem hagyhatott érintetlenül az akkori viharsarok legégetőbb ügye: a román és magyar tömegek jóléte, szabadsága, együttélésének a jövője.
Hogyan válaszolt e kérdésekre az író eddig előadatlan háromfelvonásos színművében? Szépítés nélkül mutatott rá a két nép szabadságharcainak a buktatóira, és talán ez magyarázza leginkább, miért maradt a Havasi ballada csak kézirat az író hagyatékában. Egy nagy harcot igyekezett feleleveníteni, amit rongyos jobbágyok vívtak meg, és daliás bécsi officírok meg a segítségükre jött idegenek fojtottak vérbe. A nép erejét a 48-as eseményekkel szembeni két különböző állásfoglalás őrölte fel: egyrészről Kossuthék uniós eszméje, másrészről a nemzetiségek saját törekvései, amelyek mögött ott lappang az évszázados gyanú: túl sokszor csaptak be a grófok és urak, mi a garancia, hogy nem fognak ezúttal is léprecsalni? A színjáték elején, amikor Brády Katalin összetűz Kossuth lelkes hívével, Vasvári Pállal, a leány azt állítja, hogy az erdélyiek rég tudják, mi a szabadság, egyenlőség, testvériség: „Együtt élünk évszázadok óta, együtt szenvedtünk tatártól, töröktől, együtt öntöztük ezt a kemény földet vérrel, könnyel, verejtékkel.” Vasvári azt a nemzeti törekvésekből fogant uniót szorgalmazza, amely egy nacionalista „szabadságot” szeretne a nemzetiségekre ráerőszakolni. A darab másik szereplője Teleki Blanka grófnő tudja, hogy „élnek a Kárpátokon túl is románok, hátha ezekkel akarnak uniót az erdélyiek, és nem velünk?” Ezért van az, hogy a jobb életért vívott harc a nemzeti öntudat ébredésével jár együtt, és ahogy a szerző mondatja szép metaforában egyik szereplőjével: „Tordán van egy hasadék. A nép azt tartja, hogy a hegy ott egyszer szétszakadt. Én itt állok az egyik szélén, a tekintetes úr a másikon.”
Valami elszakítja egymástól – nem a románt a magyartól, hanem a szegényt a gazdagtól, a jobbágyot az uraságtól. Ezt az is bizonyítja, hogy Iancu menyasszonya magyar lány, Cézár Bolliac-kal meg azt üzeni Pestre: „Mondd meg Kossuthnak, hogy a grófokat gyűlöljük, de a magyar néppel mindig kezet fogunk!” Ugyancsak Iancu állapítja meg, hogy Dózsa György seregében ötezer román volt, a Horeáéban ötezer magyar, mire Ioan Dragos rávágja, hogy így van ez, e népeknek egy a sorsuk.
Hogy van az, hogy románok és magyarok mégis egymás ellen fordulnak? Avram Iancu a francia demokrácia nyelvén a számaránynak megfelelő képviseletet, a román nép saját nyelvén való művelését, befogadását a három bevett náció mellé és a jobbágyság eltörlését követeli. Egyenlőség nélkül a szabadság csak hódító maszlag, mondja, és az uralkodó osztály egyik képviselője beismeri: hibásak voltunk, nem csak a románokkal szemben, hanem magunkkal elsősorban. Dózsát a tüzes trónra ültettük, habár nem volt román, a mócokat, akik kiegyenesített kaszával mentek a sortüzek elé, visszakergettük a hegyeikbe kukoricamálét zabálni. „Magunk alatt vágtuk a fát!” A feudális terhektől, robottól elcsigázott román és magyar jobbágyok összefogása nemcsak azon az elkésett levélen bukik el, amelyet Kossuth Hatvanynak szánt, és amelyről Sulufiu püspök megállapítja, hogy emberek és nemzetek életében vannak ilyen végzetes véletlenek és késések, amiket nem lehet többé jóvátenni, hanem azon is, hogy ki-ki a maga nyelvén közelít az igazsághoz, a szabadság eszményéhez.
*
Ki volt Szántó György szerint Avram Iancu, a topánfalvi kurtanemes, a szebeni kincstári gyakornok? Nagy álmodozó, akinek nem sikerült az adott helyzetet ügye és népe számára kihasználni, nemcsak mert a körülmények ellene szóltak, hanem mert ő magában is megvolt a kettősség: a humanista eszméket és a megfelelő politikai eszközöket nem volt képes összeegyeztetni. Az elején békés harccal, jogi érvekkel szerette volna megvalósítani népe sorsának a jobbrafordulását, csakhogy a harc – harc marad. Vajon Kossuth, a polgárforradalmár, nem ugyanezért bukott el? Emiatt szakítja félbe önkényesen Hatvany a Kossuth által megkezdett tárgyalásokat a románokkal, és főbelövet néhány móc prefektust, emiatt szakad aztán ketté a román tábor is. Az Avram Iancu és Kossuth közötti közvetítéseket a buta nemzeti hősködés hiúsítja meg. De ebben az elkeseredett dúlásban Iancu megőrzi mindvégig hitét, becsületét, bizalmát a jogban, az igazságban, az emberekben. Csalódik? Nem egészen, hiszen ő is, akárcsak Kossuth, a szeplőtlen tömegben hitt.
A dráma lényege benne van Iancu és Teoc tribün összecsapásában a második felvonás végén, amely tulajdonképpen a mócok harcának a végét is jelenti. Akárcsak Rolland lovag a középkori chanson de geste-ben, aki nem hív segítséget, amikor a szaracénok körülveszik, Iancu sem keres menekülést a felkelés leverése után: bátor, tiszta és nagylelkű, minden önzéstől ment lélek ő. Meghasonlása tömör megfogalmazást nyer: számára a nép harca történelmi, igazságon és jogon alapuló szükséglet, de a valóságban az irracionális ellenségeskedéssé fajul.
A havasok fái elindulnak az erdélyi dunsinanék felé, és minden egyes ilyen mozgó természeti erőben az elején Iancu elképzelése lakik. Csakhogy a veszedelmes fölindulásban a nép mind a két részről tévedések áldozata. Ennek a felismerésnek a borzongása iszonyattá fokozódik a mócok vezérében, és amikor végleg csalódik a császárban, megszűnik benne a különbség való és valótlan között, maga mögött hagyja a logikus világ törvényeit és furulyájához menekül. A távoli havasok tündére elébe lép, hogy kézenfogva vezesse a lejtők ösvényeire, az erdők mélyére, ahol csak az álom uralkodik az őrként kimagasló fenyvesek fölött.
*
Van ennek a színműnek egy igen szép jelenete. A havasok szénégetői a közelmúlt eseményeiről beszélgetnek egy tisztáson, a maguk nyelvén és a saját értelmük szerint:
„– Iancu szerette a magyarokat. Magyar lány volt a menyasszonya is. Úgy szerette, eszét vesztette érte.
– Ez nem igaz. Előbb hibbant meg, szegény. Amiért a császár becsapta.
– Bennünket, magyarokat is mindig becsapott. Tudhattátok volna, benneteket is bécsap a lator. Számára Iancu egy rebellis kutya volt, aki mindig Kossuthtal paktált!”
Amint így politizálnak, egyszerre megjelenik Iancu maga, akire nem ismernek rá. A szénégetők, mivel világot járt embernek nézik, arra kérik, meséljen nekik Dózsáról, Horeáról, Varga Katalinról. És ő mesél, kissé tétován, de részletekben annál gazdagabban és színesebben. Amikor arra kérik, hogy Iancuról is mondjon valamit, képtelen rá; és a havasokra bízza, hogy majd meséljenek róla – az utána jövőknek.
*
A dráma nem volt Szántó György kedvelt műformája. De a színpad, akárcsak a novella, események, helyzetek sűrített ábrázolására ad alkalmat, és talán éppen erre törekedett Balladájában, amely igazi emberi meggyőződést fejez ki. A több mint három tucatnyi szereplőből nem is annyira egyének maradnak meg bennünk, emlékezetünkben – legalábbis olvasásakor –, hanem parasztok, jobbágyok, kurtanemesek, értelmiségiek, vitézek, papok, árulók – emberek. Nyelve tömör, lefékezett, a tájnyelvet nem jegyezte betű szerint, de mégis elevenen jellemzi a mócokat, az erdélyi magyar kisnemeseket, a császáriak városias beszédét. A forróvá fűtött jelenetek pergő egymásutánjában, izgatottan hömpölygő drámai pillanataiban az alakok éles kontúrokkal vannak megrajzolva, csak Avram Iancu marad a legendák, a mítosz világának ködében. És mégis ő a legvalóságosabb az egész darabban, hiszen, mint a jobbágyok és a havasok elszabadult lelke, mindenütt jelen van, valóságosan vagy gondolatban. Ezért avatja Szántó György mitikus alakká darabja végén, ezért mondatja Varga Katalinnal a gyulafehérvári fogházban mulatozó császári őröknek: „Egyszer majd csak észretér a román meg a magyar nép, és akkor vége lesz a mulatságnak!”
Így fordul Szántó György történelmi drámájának tragikus ihlete férfias bizakodásba, így hallatta az író jóslatát a második világégés előestjén „az idő beteljesedéséről”!
Megjelent A Hét III. évfolyama 37. számában, 1972. szeptember 15-én.
