Részlet a szerző Szép város Kolozsvár címmel a Kriterion Könyvkiadó számára készülő visszaemlékezéseiből
MINT MINDENÜTT, a háború után az élet Kolozsváron is csak zökkenésekkel indult, de elindult, s így én is megkaptam benne szerény helyemet
Sok mindenfélével próbálkoztam, voltam gyári tisztviselő és anyagbeszerző, tanonciskolában gépíró-titkár, külföldi orvosi szaklapok értekezéseinek a fordítója, még a Világosságban is közöltem Méhes György, a kedves „Lexi” segítségével Sadoveanuról, Enescuról, a román zenéről és irodalomról néhány apró írást – „cikkentyűt”, ahogy egymás között csúfoltuk.
Míg aztán egy szép napon az Állami Magyar Színház régebbi színészeinek, köztük Ditrói Puskás Bélának, Csóka Jóskának és Poór Lilinek eszébe nem jutott, hogy hasznomat vehetnék. Így lettem újra, Nagy Béla igazgatósága alatt, házi zeneszerzője, korrepetitora, karmestere, azaz olyan zenei-mindenesféléje a sétatéri Thaliának.
Csehov-, Móricz Zsigmond-, Priestley-, Szimonov-darabokhoz, a Vidám Színpad műsoraihoz szereztem, állítottam össze kísérőzenét és azt zongorán, a karmesteri emelvényen, vagy szerény együttessel a színfalak mögött játszottam. Berci, a kis sötét képű ügyelő ideges mozdulattal figyelmeztetett a belépésekre. Amikor lekéstünk – mert ilyen is előfordult –, a drámai hős riadt szemforgatásával fejezte ki kétségbeesését.
A SZÍNHÁZ főrendezője Delly Ferenc volt. Budapesti fénykorából, a Fővárosi Operettszínház színpadáról ismertem, ahol Abrahám, Eisemann, Buday Dénes, Brodszky dalait adta elő kedves, finom hanggal, eleganciával. A nemrég még agyondédelgetett bonvivánból, komoly, halk szavú, a színház és közönség minden apró-cseprő titkát kitűnően ismerő szakember lett. Oly árnyalatos, poétikus Három nővért rendezett, hogy bármelyik világváros színházának a becsületére vált volna.
– Kedves Claude, a kísérőzenét alig szabad hallani – oktatott az olvasópróbák alatt. Nem is zenét akarok, hanem csak sejtést, visszhangot, „levegőt”! Valamit, ami a távoli orosz tájakat, a nyárfák susogását, a darumadarak nyár végi elvonulását juttatja az eszünkbe…
Erre semmi más nem állt a rendelkezésemre, saját csekély zenei képességeimen kívül, mint két hegedűs (közülük az egyik mindent olyan „sose-halunk-meg” cifrázással játszott), brácsa, kisbőgő, esetleg fuvola és gitár vagy harmonika – ha ezeket a gazdasági osztály jóváhagyta – meg jómagam a zongoránál. A zongora kimustrált Bösendorfer volt, pedáljai nem működtek, ritkán hangolták, s a magas regisztere legalább negyedhanggal lejjebb szólt, mint a mélyhangok. Ami azt jelentette, hogy vagy az egyik, vagy a másik szerint kellett hangolni az együttest.
Bizony, gyakran sóhajtottuk, hogy „művészet, ó!”, mert amit mi produkáltunk, az csak verejtékes, estéről estére megismétlődő iparosmunka volt. De a közönség alig vett észre valamit, s a főrendező is meg volt velünk elégedve.
Szeretném akkori munkatársaimat egyenként is megnevezni, de annyira elmosódtak az emlékezetemben, hogy csak izzadságtól fénylő homlokukat, gyűrött és átázott inggallérukat, figyelő szemüket és ajakcsucsorításukat látom, ahogyan igyekeznek a pianót felénk intő ügyelő kedvébe járni. Nem hajlongtak ők soha a rivalda fényében, a tapsokat sem köszönhették meg a függöny előtt, pedig hozzájárultak a sikerhez, a darabok „levegőjének” a megteremtéséhez. A színházi muzsikusok szürke, névtelen életét jókedvűen viselték, semmi sem esett a nehezükre, nem volt számukra megoldhatatlan feladat. Hó végén együtt ücsörögtünk a pénztárnál, ahol a „fond nescriptic”-ből kifizették járandóságunkat.
Nem sokat kerestünk, de az a kevés is jól fogott a csak lépésről lépésre épülő új világban.
A PRÓBATEREM ABLAKAI alatt kedves, öreg akácok bólogattak a sekély vizű Szamos felé, a napfény átvilágított rajtuk. Jó hangú, angol mechanikájú zongora volt akkor már a rizspor- meg olcsó kölnivizszagú teremben. A kora délutáni órákban a színház szünetelt, a termek, folyosók máskor víg, hangos élete rövid időre elcsitult. Mivel semmi sem zavart, ott komponáltam egy hét alatt a Szép város Kolozsvár című revü zenéjét. Jeleneteit, szövegét Létay Lajos, Bajor Andor, Marton Lili, Imrédy Géza, Horváth Béla írta. A Sétatér évszázados fáit, a Farkas utca vén falait, a Szamos ezüstös csillámlását, az akkor még hepe-hupás tereket, sáros sikátorokat, meg a kolozsvári tavaszok illanó varázsát igyekeztem eldalolni; valahogyan a francia un homme se penche sur son passé – a múltja fölé hajló ember szemlélete uralkodott el fölöttem a zene megírása közben.
Ha mégis sikert arattunk, az csak úgy történhetett, hogy a kolozsvári közönség kedves, hálás, udvarias, sőt nagylelkű: a revü több mint tíz előadást ért meg. Háry Bélával, az Állami Magyar Opera későbbi igazgató-karmesterével két zongorán szolgáltattuk a zenét: csak ennyire futotta a színház akkori pénzügyi keretéből! Csóka József Jól vigyázz, jól vigyázz, jöhet még a szerelem című polkámmal (!) tetszést aratott, Kocsis Lonci és Sebesi Péter vidáman dalolta meg ropta egyik bossa-nova-szerű kompozíciómat, Horváth László A Donát úton nyílnak már az orgonák tangómat énekelte, Bisztrai Mária és Horváth Béla kitűnő kupléelőadónak bizonyult.
Pár évre rá a Nemzeti Színház részére készült Ilie Baleával közös Frumos ești, Clujul meu című revüben felhasználtam néhány dalomat a Szép város Kolozsvárból is. Sikere leginkább egy modern, Farwest ízű polkámnak volt. Ez az a Știa bunica ce dansa, amely az 1972-ös év egyik slágere lett, és benne van nyolc hozzá hasonló toppal a bukaresti Zeneműkiadó évi slágerfüzetében. Az utóbbi hónapokban elterjedt A Donát úton nyílnak már az orgonák tangómat akkor senki sem vette észre – talán magam sem. És több, mint másfél évtized után – most végre szárnyra kelt, ha nem is a világhír, de országunk ifjúságának a rokonszenve felé.
JÓ ÉRZÉS pár percre visszafiatalodni, egy könnyed melódiával észlelni, hogy még közös nyelvet beszélünk a mai tinédzserekkel! Jean Cocteau-tól hallottam régen, egy montparnasse-i bisztró teraszán, hogy a zene, elsősorban az utca zenéje, tulajdonképpen a gerontológia leghatásosabb gyógyszere.
Talán így van; engem mindenesetre pár évtizeddel megfiatalít – sajnos mind ritkábban.
Megjelent A Hét V. évfolyama 25. számában, 1974. június 21-én.