George Bacovia, (Bákó, 1881. szeptember 17. – Bukarest, 1957. május 22.), valódi nevén George Vasiliu, román szimbolista költő. Neve a latin Bacchus via kifejezésből ered, ami azt jelenti Bacchus útja, de utal szülővárosára is (Bacău).
Valahol
Legyen átkozott az ősz e tájon,
S a falevél, mely hull ránk ezrivel,
Átkozott a város, a mogorva,
Az örökös esőivel…
Város, te sápkór régi fészke,
A sarkkör hava ide költözött.
Város, ma meghal a költő,
Köhögve, karjaid között.
Bátorság
Habár a télen úgy látszott talán:
Meghaltam én, halott vagyok –
Hogy vízzé váltak a nehéz havak,
Felébresztettek a dalok.
Nagy, lármás hangon beszéltek nekem,
Az életről, hogy rossz, hogy keserű –
S a nap felbukkant az égen,
S körül most minden tavaszi derű.
Megjelent A Hét II. évfolyama 36. számában, 1971. szeptember 3-án.
Másképp
Elkezdett az ember magában beszélni…
És minden tovatűnő árnyak közt haladt –
Vak ólom-égbolt fedte a világot,
Ámde az elme égett, lánggal, mint a nap.
Semmi. S a pusztaság csak mind tágabbnak látszott…
S keserű éjszakáján minden dal hallgatott,
Gondoktól kékre váltan a földig meghajolt,
S elkezdett az ember magában beszélni…
Plumb
Dormeau adânc sicriele de plumb,
Si flori de plumb si funerar vestmint —
Stam singur în cavou… si era vint…
Si scirtiiau coroanele de plumb.
Dormea întors amorul meu de plumb
Pe flori de plumb, si-am inceput să-l strig —
Stam singur lângă mort… si era frig…
Si-i atirnau aripile de plumb.
Ólom
Aludt a sok koporsó, csupa ólom.
S ólomvirágok szerte, a gyászruhák…
Álltam a sírboltban… kint szél dudált
Koszorúk zörrentek, megannyi ólom.
Aludt szerelmem, maga is csak ólom,
Ólomvirágon; s hívni kezdtem őt –
Álltam a holt mellett… hideg gyötört…
S lecsuklott szárnyak csüngtek, mint az ólom.
