03. 26.
Előző bejegyzésemben idéztem a kínaiak Tajvannal kapcsolatos félreérthetetlen alaszkai üzenetét, aminek a lényege az, hogy „ne próbálják meg semmibe venni azt, ami Kína számára a legfontosabb”. Közben – az amerikai security establishment megbízható szócsövének számító David Ignatius jóvoltából[1] – megtudhattuk azt is, hogy mi volt az amerikaiak üzenete:
„Kína részéről egyre nagyobb magabiztosságot tapasztalunk – mondta nekem Kurt Campbell, a Nemzetbiztonsági Tanács fő Kína-szakértője, aki Antony Blinken külügyminiszter és Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó mellett szintén részt vett az alaszkai találkozón. – El akarjuk kerülni a felesleges provokációkat, de kifejezésre juttatjuk a céltudatosságunkat és állhatatosságunkat.”
A Biden-adminisztráció alapvető célja Kínával kapcsolatban nyilvánvalóan az, hogy némi időt nyerjen – egy évet, amely alatt rendbe tehetik otthon a dolgokat. A kínaiak kimondatlanul is értésre adták, hogy az Egyesült Államok belső megosztottsága miatt Peking fölényben van.
A legnagyobb konfliktusforrás [flash point] Tajvan, ahol a kínaiak kísértést érezhetnek arra, hogy kihasználják Amerika vélt gyengeségét és megosztottságát. Általában úgy vélik, hogy az idő az ő oldalukon van, és a kivárásra játszanak, de Tajvan kivételnek tűnik. Az amerikaiak mindenesetre óvatosságra intik a kínaiakat, nehogy túlfeszítsék a húrt egy olyan országgal szemben, amelynek óriási katonai tapasztalata van.
Amerika üzenete Kínának Tajvannal kapcsolatban úgy tűnik, ez: ne kísértsék a szerencséjüket, és ne borítsák fel a stabil status quót. „Hangsúlyoztuk – mondta egy tisztségviselő –, hogy a kínaiaknak nagy önbizalomra van szükségük azzal kapcsolatban, hogy a dolgok hogyan alakulhatnak, ha megelőző csapást mérnek Tajvanra. Alá kell húznunk, hogy egy Tajvan körüli konfliktus előreláthatatlan és veszélyes volna.”
03. 27.
Ezt én úgy értelmezem, hogy az amerikaiak azt kommunikálták a kínaiak felé, hogy most ugyan egyáltalán nem szeretnének katonai konfliktusba bocsátkozni Tajvan miatt, de ha Kína erre „rákényszeríti” őket, meg fogják tenni.[2] A valóság az, hogy Washington két síkon is kihívást intéz Peking ellen. Először is Joe Biden hamarosan a kongresszus elé akar terjeszteni egy több ezer milliárdos befektetési csomagtervet, amely pontosan arra irányul, hogy „megakadályozza Kínát abban, hogy megelőzze az Egyesült Államokat és a világ leghatalmasabb országa legyen”, mint az elnök március 24-i sajtóértekezletén kifejtette. Ugyanakkor Amerika támogatja Tajvan gyors ütemű fegyverkezését, amit Kína nem nézhet tétlenül.
Szerintem nagyon is kétséges, hogy békés körülmények között a Biden által meghirdetett cél elérhető. Elég csak Elon Musknak, a kínai állami tévében megjelent interjújára gondolni, amelyben a Tesla vezérigazgatója kijelentette:
Hosszú távon Kína lesz a mi legnagyobb piacunk, ahol a legtöbb [elektromos] autót fogjuk gyártani, és ahol a legtöbb vásárlóra számíthatunk. Biztos vagyok benne, hogy Kína nagyszerű jövő előtt áll, és a jövő legnagyobb gazdasága lesz.
Persze, erre azt lehet mondani, hogy csak hízeleg a kínaiaknak, mert el akarja adni az autóit. Csakhogy közben megagyárakat épít Kínában, semmibe véve a decoupling stratégáinak a felszólításait.
Vagy itt van Thomas L. Friedman, a New York Times háromszoros Pulitzer-díjas újságírója[3]:
Kína vezetői erőszakosak, de sebezhetőek. Pontosan azért, mert nem választott vezetők, minden reggel a saját embereik matti rémület ébreszti fel őket, és ez sarkallja őket nagyobb teljesítményre. Ezzel szemben manapság sok amerikai politikus a számukra kedvezően kialakított biztonságos választókerületek küldötte, akiknek a „teljesítménye” csupán arra korlátozódik, hogy eljátsszák a kis populista színházukat a választóiknak.
Akárhányszor rámutatok erre, a szélsőjobbról és a szélsőbalról ezt a nevetséges választ kapom: „Ó, szóval szereti Kínát?” Valójában nem törődöm Kínával. Én Amerikával törődöm. Az a célom, hogy kiűzzem magunkból az önelégültséget, hogy minél több amerikaival megértessem: Kína ténylegesen rossz lehet [really evil], és közben ténylegesen arra koncentrál, hogy jó nevelést biztosítson az embereknek, hogy infrastruktúrát építsen, hogy a legjobb megoldásokat alkalmazza az üzleti életben és a tudományban, és hogy a vezető bürokratákat érdemeiknek megfelelően léptesse elő – és mindezt egyszerre. Ha Kínát elítéljük az első miatt, annak nulla hatása lesz, ha nem leszünk vele egyenrangúak az összes többiben.
A múlt heti alaszkai amerikai-kínai találkozón a kínai tisztségviselők nagyon világossá tették, hogy immár nem tartanak a mi kritikánktól, mert már nem respektálnak úgy bennünket, mint ezelőtt, és azt sem hiszik, hogy a világ többi része tisztelne bennünket. Vagy, mint Yang Jiechi, Kína vezető külpolitikusa kereken amerikai partnerei szemébe mondta: „Az Egyesült Államok nincs abban a helyzetben, hogy… az erő pozíciójából beszéljen Kínával.”
Amikor a találkozón Blinken külügyminiszter jelentőségteljesen megjegyezte, hogy „éppen most” tértek haza Japánból és Dél-Koreából, vagyis Ázsiában nekik vannak szövetségeseik, nem pedig Kínának, Yang erre azzal válszolt, hogy rámutatott a legfontosabb délkelet-ázsiai geopolitikai tényre: arra ti., hogy ma már Kína, nem pedig az Egyesült Államok Japán, Dél-Korea, valamint az ASEAN-országok[4] legjelentősebb gazsasági partnere. De nyugodtan mondhatta volna azt is, hogy ha a világ gazdasági súlypontja és húzóereje Ázsia, Ázsián belül viszont – mint a Világbank márciusi adataiból is kiderül – Kína jelenti a legfőbb húzóerőt. Egyszóval Amerika valóban nincs abban a helyzetben, hogy megingassa Kína ázsiai (és globális) geoökonómiai pozícióját.
03. 28.
Csakhogy a geoökonómia nem minden. Egy 2013-as kommentemben, pontosabban egy kommentre adott válaszomban említettem, hogy Raymond Aron mondta azt egyszer Fritz Sternnek, hogy „a 20. század Németország évszázada lehetett volna”. Persze csak akkor, ha nem enged a „birodalmi hübrisz” kísértésének, és nem rohan bele a háború csapdájába[5], ha tehát hagyta volna az egyértelműen a német gazdasági és kulturális hegemóniát tovább erősítő békés fejlődést kibontakozni.
Most ennek az érdekes nagyhatalmi csomónak egy másfajta kibontása jár a fejemben: nem a Németország romlását okozó háborús hübrisz itt az igazi analógia a mai Amerika szempontjából, hanem Nagy-Britannia. Amely, mint a Blokkpolitika, háború és Európa ébredése című 2018-as bejegyzésemben bővebben is kifejtettem, a 20. század elején „úgy ítélte meg, hogy Németország komolyan veszélyezteti globális szupremáciáját”. És éppen ezért – legalábbis az 1907-es Crowe-féle külügyminisztériumi memorandum óta (amelyről az új brit geopolitikai stratégia kapcsán hamarosan még lesz szó) – elkerülhetetlennek tartotta a katonai konfliktust Németországgal, mivel az „szántszándékkal folytat olyan politikát, amely alapvetően szemben áll létfontosságú brit érdekekkel”.
Magyarán: Amerikának most ugyanúgy érdekében állhat egy kelet-ázsiai rövid lejáratú katonai konfliktus, amely megakaszthatja Kína normális és a világ által elfogadott gazdasági és általános civilizációs felemelkedését, mint ahogy Nagy-Britanniának is érdekében állt a 20. század elején egy olyan európai háború, amely – akkori brit remények szerint – néhány hónap alatt kiiktathatja Németországot a nagyhatalmi versengésből, hosszú időre bebiztosítva Nagy-Britannia világelsőségét.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] David Ignatius: China is convinced America is in decline. Biden has a chance to change that. WP, 2021. márc. 22.
[2] Ennek a kommunikációs stratégiának a része lehet az is, amit „egy vezető amerikai kormánytisztviselő” (feltehetően ezúttal is az amerikai Kína-politika vagy politikák koordinátora, Kurt Campbell) a Financial Timesnak mondott: „Kína úgy tűnik, immár nincs megelégedve a tajvani status quóval, és egy olyan periódusba lépett, amelyben türelmetlenebb és az eddigieknél inkább készen áll arra, hogy kipróbálja, meddig mehet el, és hogy kacérkodjon az egyesítés gondolatával.” (US fears China is flirting with seizing control of Taiwan. FT, 2021. márc. 27. A cikket a lap washingtoni és tajpeji tudósítója írta.)
[3] Thomas L. Friedman: China doesn’t respect us anymore – for good reason. We’ve stopped following our formula for success. NYT, 2021. márc. 23.
[4] A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének a tagállamai: Fülöp-szigetek, Indonézia, Malajzia, Szingapúr, Thaiföld, Brunei, Vietnam, Laosz, Mianmar, Kambodzsa.
[5] Most már teljesen mindegy, hogy saját maga kreálta ezt a csapdát, vagy mások (a franciák, a szerbeket futtató oroszok és végső soron az angolok) állították neki.
